„Nem állíthat meg senki!”

– Élete egyik legjobb versenyének nevezte az Európa-játékokat. Főleg az olimpiai kvóta megszerzése miatt érez így, vagy a ringben, a mérkőzések alatt is minden összejött, amit tervezett?

– Hatalmas élmény volt az Európa-játékok, mert egy nagyszabású sporteseményről beszélünk – szinte miniolimpia –, ami már a megnyitóünnepségtől kezdve hatással volt rám. Nyilván a kvóta feltette a pontot az i-re, hogy életem egyik legjobb versenyének nevezzem. Remek csapat vett körbe, együtt küzdöttünk, a lelátóról is végig hallani lehetett a szurkolást. Nagyon nagy pluszt jelentett nekem, hogy a kvótáért folytatott mérkőzésemre a családom is kiutazott Zakopanéba; úgy éreztem, nincs semmi, ami megállíthat, bármi történjen is, nyerni fogok. Minden menet végén, a szünetekben kinéztem a családomra, láttam, ahogy ugrálnak, sikítoznak, örülnek, sírnak. Azt éreztem, hogy jól megy a boksz, tudom irányítani a mérkőzést. Amikor lekongatták az utolsó menetet, megint kinéztem rájuk, felemeltem a kezemet, mert úgy gondoltam: megvan, sikerült! Láttam a családom arcán az őszinte örömet, folyt a könnyük… Amikor ténylegesen kihirdettek győztesnek, azt a pillanatot nem tudom szavakba önteni, kiugrottam volna a bőrömből örömömben. Az Európa-játékokon minden úgy alakult, ahogy kellett, minden jól sikerült. Tényleg mondhatom, hogy meghatározó élmény volt az életemben.

– Úgy vágott neki az Európa-játékoknak, hogy az olimpiai indulás a legnagyobb cél?

– Minden versenynek úgy vágok neki, hogy mindent meg fogok tenni a győzelemért, és az aranyérem a cél, de a fókuszban most egyértelműen a kvóta állt. Tudtam, hogy ehhez a dobogóig kell eljutni, három mérkőzés megnyerésével, és érmet kell szerezni, mert azzal együtt megváltom a jegyem Párizsba is. Miután sikerült, és megszereztem az indulási jogot az ötkarikás játékokra, az elődöntő várt még rám. Őszintén szólva, fejben nehezen szedtem össze magam, hiszen elértem életem álmát, olimpikon lettem! Tudatosítani kellett magamban, hogy még nincs vége a versenynek, ugyanúgy kell küzdenem. Ilyen euforikus élmény után nem volt egyszerű, de mielőtt beléptem a ringbe, újra azt éreztem, nem állíthat meg senki, és mindent megteszek a győzelemért. Utólag nézve is azt gondolom, mindent elkövettem, ami tőlem tellett, de ezúttal nem sikerült. Csalódott voltam, nem örültem, hogy nem jutottam be a döntőbe, de a rossz érzés azért viszonylag gyorsan elszállt, mert amiért mentem, azt elértem. Most egy bronzérem sikerült, nem egy fényesebb, de azt hiszem, nem kis dolgot tettem le az asztalra.

– Sporttörténelmet írt, hiszen Magyarország első női ökölvívója, aki kijutott olimpiára. Nagy álmát váltotta valóra úgy, hogy semmilyen példa nem lebegett a szeme előtt, ami kapaszkodót jelenthetett volna. Végig hitt abban, hogy egyszer olimpikon lehet?

– Önmagában az is elég volna, hogy sikerült elérni az álmomat, és ott leszek az ötkarikás játékokon. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy történelmet írtam: az első magyar női ökölvívó lehetek, aki ott lesz az olimpián – akárhányszor kimondom, még mindig hihetetlen. Büszkeséggel tölt el, hogy én képviselhetem a sportágban először hazánkat, hogy ezt a szerepet én tölthetem be. Nemcsak a saját gyerekkori álmomat valósítottam meg, hanem a testvéremét, Ádámét is, aki szintén bokszoló volt, most már befejezte a karrierjét. Korábban azt mondta: neki nem sikerült, de bízzak magamban, és valósítsam meg a közös álmunkat. Pluszmotivációt adott, hogy nemcsak magam miatt, hanem érte és a magyar csapatért is küzdöttem. Talán ez a legjobb ebben a történelmi sikerben.

– Mivel korábban erre nem volt példa, miben látja a sikerét, miért ön írhatott sporttörténelmet?

– Nehéz megadni a választ, mert rengeteg tehetséges női ökölvívó van Magyarországon. A válogatottban is remek sportolókkal vagyok körbevéve. Az eredményemhez az kellett, hogy minden úgy jöjjön össze, ahogy elképzeltem, nagyon sok munka és kitartás vezetett idáig. Sok múlik a sorsoláson, hogy az adott napon mennyire tudsz fókuszálni, de egy ütés is eldönthet mindent. Azt gondolom, mindenkiben benne van a lehetőség, látom, mennyit dolgoznak a többiek is. Még lesz két világkvalifikáció, nagyon bízom benne, hogy nem én leszek az egyetlen magyar női versenyző az olimpián.

– Mit gondol, a női amatőr ökölvívás az ön eredménye által kaphat nagyobb lendületet és rangot itthon? Mutathat irányt, motivációt a többi nőnek a sportágában?

– Számtalanszor hallottam, hogy az ökölvívás férfisportág, nem nőknek való. A pályafutásom alatt sok minden motivál, de az egyik, hogy erre rácáfoljak és megmutassam, hogy a nők ugyanúgy lehetnek sikeresek ebben a sportágban, mint a férfiak. Remélem, a kvótával tudtam bizonyítani, hogy mi, magyar nők is ott tudunk lenni az élvonalban, és az eredményem magával hozza a sportág nagyobb népszerűségét itthon. Szeretném tovább erősíteni ezt az irányt, talán az emberek felkapják a fejüket, hogy nemcsak a férfiak képesek ilyen eredményt elérni a boksz­ban, hanem a nők is.

– Most először lesz nemek közötti létszámegyenlőség az olimpián a sportágában, de ha az ökölvívás jelenlegi állapotát nézzük, lehet, hogy az első és egyben az utolsó esélye is a párizsi olimpia, hiszen a boksz helyzete egyre bizonytalanabb az ötkarikás játékokon.

– Még erősen kérdéses, hogy 2028-ban, Los Angelesben szerepel-e még a programban az ökölvívás az olimpián. Eleve úgy állok hozzá, hogy vagy most vagy soha, mert nem tudhatjuk, mi történik a jövőben. Egy évem van Párizsig, a fejemben már megvannak a tervek. Az biztos, hogy olyan felkészülésem lesz, hogy csúcsformát hozzak az olimpián és akár egy éremmel térjek haza. Ahogy kimondom, még a hideg is kiráz a gondolattól… Úgy gondolom, Párizsban mindent fel kell tenni egy lapra, én mindent megteszek, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból.

– Testvére hatására került a sportágba, rajta kívül volt olyan bokszoló, aki hatott önre?

– Valóban a testvérem miatt kezdtem el, de a küzdősport az egész család életében meghatározó. Édesapám birkózó volt, ezért a bátyámmal kiskorunkban kipróbáltuk mi is, de mindketten bokszra váltottunk. Testvérem a legmeghatározóbb személy a karrieremben, őt próbáltam követni és a nyomába érni. Mindig is ő lesz a példaképem, rengeteget köszönhetek neki, és sokat tanultam tőle. Láttam az összes mérkőzését, sokat edzettünk együtt, sok versenyen vettünk részt, mindezt soha nem fogom elfelejteni. Az Európa-játékokon az olimpiai indulást jelentő győztes meccsem után a nyakába borulva együtt sírtunk, nélküle nem sikerülhetett volna.

– A nagyon erős és meghatározó családi szál mellett mi fogta meg ennyire a bokszban?

– Nagyon sokat köszönhetek a sportnak: kaptam egy tartást, egy személyiséget, megtanított az alázatra. A boksz felnevelt. Az edzőterembe úgy lépek be, mintha a második családomhoz érkeznék, együtt nőttünk fel, együtt töltjük a mindennapjainkat, nagy plusz ad, hogy ők ott állnak mellettem. A boksz megtanított arra, hogy kitartónak kell lenni az életben, mert a siker nem hullik az ember ölébe, azért keményen meg kell dolgozni. Soha nem szabad feladni, mert vannak nehezebb napok, amik után nem könnyű újrakezdeni, nekem is voltak kudarcaim, sérüléseim, amikből nehéz volt visszatérni, de mindig ott lebegett a cél a szemem előtt. Kitartás nélkül nincs eredmény. A mérkőzés végén, amikor felemelik a kezemet, vagy most, hogy egy olimpiai kvótával sikerül hazatérnem, akkor minden nehézség elszáll és visszaigazolást nyer, megéri küzdeni.

– Most mi az első gondolata, ha azt mondom: 2024, Párizs?

– Jelenleg még elevenen él bennem a pillanat, amikor az Európa-játékokon kihirdették az eredményt, és megszereztem az olimpiai indulási jogot. Ezt az érzést viszem magammal, soha nem fogom elfelejteni. Bárki kimondja, hogy Párizs, 2024, libabőrös leszek, és olyan motivációt érzek magamban, hogy már most mennék is edzeni. Azért fogok mindent megtenni, és ez lett a célom, hogy az első olimpiámról éremmel térjek haza.