Csalódott Zelenszkij, elégedett Erdoğan

Bár a lelkesítő szavakkal kísért szokásos vállveregetés ezúttal sem maradt el, talán még soha nem tűnt olyan elveszettnek és frusztráltnak a nyugati politikusok gyűrűjében Volodimir Zelenszkij, mint Vilniusban. A frontharcost idéző dizájn, a khaki szerelés, a mesterséges borosta, a fáradtságtól és az ezt legyűrő szerektől puffadt arc paradox módon épp itt, a nyugati katonai blokk csúcstalálkozóján rítt ki a legjobban az élesre vasalt öltönyös közegből. Az ukrán elnök idegenként, magányosan ténfergett a magabiztos nyugati politikusok között. A kényszeredett mosoly sem rejthette el a csalódottságát. Talán rájött, hogy a Nagy Testvér baleknak nézi az ukránokat, és kísérleti lőtérnek, felvonulási terepnek tekinti Ukrajnát. De az is lehet, hogy csak a rivaldafényhez szokott, ezúttal azonban kissé háttérbe szorított színész kiábrándultsága ült ki az arcára.

Nem véletlenül, hiszen Kijev várakozásaival ellentétben Ukrajna nem kapott meghívót, de még konkrét csatlakozási menetrendet sem a NATO-ba. Eltekint ugyanakkor az Észak-atlanti Szövetség a tagsági akcióterv (Membership Action Plan) elnevezésű hosszas tagfelvételi eljárástól, így Kijev csatlakozása egyszerűsített lesz, de csak valamikor a háború befejeződése után. A zárónyilatkozat csupán annyit tartalmaz, hogy Ukrajna majd akkor kap meghívót, amikor a szövetségesek ebben egyetértenek, és a feltételek teljesülnek. Kijev tehát a 2008-as bukaresti zárónyilatkozat óta nem sokkal jutott előbbre a csatlakozás kérdésében. A NATO kapui továbbra is nyitva állnak előtte, a szövetség tagjai egyetértenek abban, hogy Ukrajna egyszer majd a NATO tagja lesz, de egyelőre ahhoz kell hozzásegíteni, hogy megóvhassa területi épségét és szuverenitását.

A Nyugat tehát az úgynevezett izraeli modellt követve segíti Ukrajnát, hogy megvédhesse magát – a hét nagy fejlett gazdaságot tömörítő G7-től konkrét biztonsági garanciákat is kaptak –, ám a legfőbb erejét adó 5-ös cikkely kiterjesztését elkerüli, ezzel egyúttal azt is, hogy háborúba sodorja az egész szövetséget Oroszországgal. Magát a háborút azonban esze ágában sincs befejezni. Sőt! A nyugati hatalmak egymás után jelentették be, hogy további tüzérségi lőszereket, nagy hatótávolságú rakétákat, páncélozott járműveket adnak Ukrajnának, az Egyesült Államok pedig egyenesen megduplázná a fegyverszállításokat. Világosan kirajzolódott tehát Vilniusban is az Amerika vezette Nyugat álszent hozzáállása: a célokról nem mond le, mindenáron védelmezi a hegemóniáját, vért ontani érte azonban nem akar. Befolyásának megtartásáért inkább másokat áldoz fel.

Vilnius kapcsán az is látványosan megmutatkozott, hogy a Nyugat védőbástyájának szerepébe magát belelovaló ukrán vezetés nehezen viseli, ha a dolgok nem úgy alakulnak, mint azt elképzelte. A nyugati vezetők testközelből nézhették végig a hisztikkel kísért előadást. A valósággal nehezen szembesülő Zelenszkij előbb azzal fenyegetőzött, hogy el sem utazik a litván fővárosba, ha Ukrajna nem kap tagsági meghívót a csúcson, ahonnan aztán durcás hangvételű Twitter-üzenettel jelentkezett, és az egybegyűlteket neveletlen vendégként kiosztva azt hangsúlyozta, hogy a csatlakozás kapcsán mutatott óvatos távolságtartás valójában a Nyugat gyengeségének a jele. Sértett óvódásként viselkedve azt a Nyugatot ostorozta, amelynek Ukrajna jelenlegi szorult helyzetében tulajdonképpen a fennmaradását köszönheti. Aztán az azonnali csatlakozást követelő hiszti után Kijev kommunikációs stílust váltott, és a csúcs végével már azt is sikerként adta el, hogy a tagságról mindössze a jövőbeli lehetőség szintjén beszéltek. Zelenszkij tehát megpróbált a semmihez is jó arcot vágni, és legradikálisabb támogatóival egyetemben azt hangsúlyozta, nincs már semmilyen kétség afelől, hogy Ukrajna a NATO tagja lesz. Mint fogalmazott, megérti, hogy ez addig nem lehetséges, ameddig a háború tart, ezért aztán mindent megtesz a győzelemért.

Volodimir Zelenszkij csalódottsága részben érthető. A morális felsőbbrendűségébe magát beleélő Nyugat sokáig hitegette Kijevet a tagsággal, és adta a lovat a mind magabiztosabbá és követelőzőbbé váló ukrán vezetés alá. Kijev úgy gondolta, hogy az áldozati szerep mindenre feljogosítja, és neki már minden, így nemcsak a fegyveres és pénzügyi támogatás, de a NATO-tagság is jár. Ráadásul Zelenszkij és csapata túljátszotta a szerepét. A nyilvánvaló és egyértelmű jelzések ellenére sem akarta észrevenni, hogy a Nyugat addig támogatja Ukrajnát, amíg az érdekében áll. Hiába szerette volna Kijev és a lengyel–balti–skandináv lobbi gyorsan berántani Ukrajnát a NATO-ba, a nagyok – élükön az Egyesült Államokkal és a németekkel – a fékre tapostak, hiszen még véletlenül sem szeretnének közvetlenül összeütközni Oroszországgal.

A lengyelek és egy sor régióbeli ország Ukrajna teljes győzelmében, Oroszország megalázó vereségében, szétesésében és Ukrajna gyors felvételében érdekelt. Ez – különösen Oroszország szétesése – azonban egyáltalán nem érdeke Németországnak. Az amerikaiak és a németek óvatosabban viszonyulnak a háború céljaihoz, és nem zárnák le az utat egy lehetséges tűzszüneti megállapodás előtt. Az amerikaiak azért húznák el a legvégsőkig az ukrán csatlakozás kérdését, mert minden konkrét ígéret és felelősségvállalás csak bonyolítja a békekötést, és adott esetben lezárja a lehetséges kiutakat a háborúból. S ez igaz is, hiszen Ukrajna semlegessége feltehetően a béketárgyalások egyik központi témája lesz.

A terv nem az, hogy amerikai vagy nyugati katonák adják a vérüket Oroszország meggyengítéséért. Ezt a hősi feladatot az ukránokra bízták. Ha pedig Kijev nem érzi, hol a helye, akkor azt még az Ukrajnát harciasan támogató britek is megmutatják neki. Valójában erről szólt Ben Wallace brit védelmi miniszter kemény beszólása, miszerint Ukrajna összetéveszti a nyugati szövetségeseket az Amazonnal, „bevásárlólistákat” ad a szükséges fegyverekről, és nem elég hálás a nyugati katonai segélyekért. „Akár tetszik, akár nem, az emberek egy kis hálát akarnak látni” − mondta Wallace. Olekszij Danyilov, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára azzal vágott vissza, hogy a brit védelmi miniszter az érzelmeinek túltengése miatt félrebeszél, amikor több hálát vár Ukrajnától. „Én nem fordítanék túl nagy figyelmet arra, amit Wallace mondott – nyilatkozta Danyilov a The Guardiannek –, hiszen mindenki mondhat valamit, amikor elragadják az indulatok, és aztán megbánja. Biztosan tudom, hogy nem ez a tényleges álláspontja.” Az már a sors iróniája, hogy a brit miniszternek igazmondása miatt pár nappal később távoznia kellett posztjáról.

Volodimir Zelenszkijjel ellentétben elégedett lehet ugyanakkor a vilniusi csúcs eredményeivel Recep Tayyip Erdoğan. A török elnök még a csúcs előestéjén tárgyalt Ulf Kristersson svéd miniszterelnökkel és Jens Stoltenberg NATO-főtitkárral, majd a találkozó végén bejelentették, hogy feladja az ellenállását, és támogatja Svédország NATO-csatlakozását. Ezzel Erdoğan meg is alapozta a csúcstalálkozó optimista hangulatát. A török parlament jóváhagyására októberig sor is kerülhet. Feltéve, ha teljesülnek a cserébe Törökországnak tett ígéretek. Erdoğan ugyanis ismét bebizonyította, hogy taktikus tárgyaló, aki jó alkukat köt. Most például Stockholmtól már korábban ígéretet kapott arra, hogy feloldják az országára kiszabott skandináv fegyver­embargót. Svédország további intézkedéseket ígért a Törökország által terroristának tekintett kurd mozgalmak ellen, a NATO pedig megállapodott egy új, Törökország prioritásait tükröző különleges terrorizmusellenes koordinátori poszt létrehozásáról. Vilniusba indulása előtt Erdoğan a támogatás áraként azt is meglengette, hogy nyissák meg az utat Törökországnak az Európai Unióba, ezt azonban talán maga sem gondolta komolyan. Csak emelte a téteket, és ezzel a kiszivárgott hírek szerint a vámunióval és a vízummentes utazással kapcsolatban tett engedményeket Brüsszel Törökországnak. Mindezek mellett az Egyesült Államok hozzájárult az F–16-os vadászgépek eddig blokkolt beszerzéséhez is. Erdoğan tehát ismét igazolta, hogy nagy játékos, és megérzi az új világrendért folyó küzdelemben a regionális hatalmak előtt megnyíló lehetőségeket.

A vilniusi csúcs kapcsán a média figyelme ugyan Ukrajna esetleges csatlakozására irányult, a találkozó igazán fajsúlyos bejelentése azonban az új, a hidegháború befejezése óta legátfogóbb védelmi elképzelés, az úgynevezett regionális tervek elfogadása volt. A közös stratégia teljes amerikai irányítás alatt, de növeli Európa védelmi képességeit, amelyeket végképp meggyengített Ukrajna egyébként éppen Washington által kierőszakolt katonai megsegítése, a fegyverek jelentős részének átadása. Közben a stratégia az amerikai védőernyő alatt nemcsak Európa, hanem az egyes országok szuverenitását is gyengíti, mivel az eddig nemzeti hatáskörben lévő haderőfejlesztést teljesen a NATO feladatainak rendelik alá. A NATO európai haderőinek tavaly májusban kinevezett amerikai főparancsnoka, Chris Cavoli vezérezredes által jegyzett tervek a tavaly Madridban elfogadott védelmi stratégia elveit viszik tovább és dolgozzák ki részleteiben. A keleti szárny megerősítéséről már a spanyol fővárosban döntés született, a vilniusi csúcstalálkozón pedig jóváhagyták, hogy ide 300 ezer katonát telepítenek jelentős tengeri és légierő támogatásával. Az is kiderült, hogy a déli szárny főparancsnoksága Nagyszebenben lesz, ami még tovább erősíti a lengyel–román tengely geopolitikai súlyát. Az is egyértelmű, hogy a védelminek nevezett, de moszkvai szempontból már egyáltalán nem ilyennek látszó, a szándékok szerint az elrettentésre alapozó terv Oroszországra fókuszál.

Ezek az elgondolások azt részletezik, hogy a katonai szövetség hogyan reagálna ellenséges támadásokra három különböző földrajzi régióban, északon (az Atlanti-óceán és Európa sarkköri részén), középen (a Balti-tengertől az Alpokig húzódó sávban) és délen (a Földközi- és a Fekete-tenger környékén). Feltűnő, hogy a déli szakasz a török érdekeknek megfelelően egyenlő figyelmet szentel az orosz és a terrorista fenyegetéseknek. A világűrre, a kibertérre és a különleges erőkre speciális altervek vonatkoznak. Meghatározzák a NATO beszerzéseinek és beruházásainak prioritásait is. Ez főleg nehézfegyverzetet jelent. Öt fő iránnyal: nehézpáncélos erők, integrált lég- és rakétavédelmi rendszerek, nagy hatótávolságú tűzerő, megfelelő digitális kommunikációs hálózat, illetve olyan logisztikai rendszert, amely képes nagy létszámú seregek mozgatására és ellátására Európában. Változásokat hajtanak végre a NATO parancsnoki struktúrájában. Ez a gyakorlatban nagyobb amerikai jelenlétet, az amerikai hadi gondolkodásra hajazó átalakításokat és egy új szárazföldi parancsokságot hoz magával. A jelenleg katonai célokra megállapított kétszázalékos GDP-ráfordítás pedig nem célként, hanem minimumként szerepel.

Az új tervek azt is meghatározzák, hogy egy esetleges háborúban az egyes országok hadseregei hol, melyik fronton és milyen feladatokat látnának el. Az új haderőmodellben egyébként három lépcsőben képzelik el az erők rendelkezésre állását. Az első lépcsőben európai erők katonáiból tíz nap alatt reagálni képes, százezer fős haderőt kell kiállítani. A másodikban 10–30 napos időszakban 200 ezer fő bevethetőségét kell lehetővé tenni, míg a harmadik fázis 30–180 napon belül 500 ezer katona mozgósíthatóságát célozza meg.

A vilniusi csúcs egyértelmű üzenete, hogy a NATO az Egyesült Államok kezében lévő egyik legfontosabb eszközként a nyugati hegemónia megtartására fókuszál. Európában a fő cél a nyomás erősítése Oroszországra, ennek jegyében Finnország és Svédország után a bővítés célkeresztjében van Ukrajna mellett Grúzia, Moldova és Bosznia-Hercegovina is. A NATO ugyanakkor az amerikai érdekek alapján az euroatlanti térségen kívülre, mindenekelőtt Kína feltartóztatására is egyre jobban figyel.