Az átmenet véget ért

Kettő híján negyven éve, 1985-ben jelentette Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, hogy a szovjet gazdaság stagnálása olyan mértéket öltött, hogy szükséges a teljes átszervezése. A Gorbacsov által kezdeményezett reformokat kezdetben „uszkorenyije” (gyorsítás) néven emlegették, de világhírűvé a „peresztrojka” (átépítés), azaz a gazdaság és a társadalom felülről vezérelt átalakítása, valamint a „glasznoszty” (nyilvánosság) jelszavai lettek.

Gorbacsov kezdeményezése nemcsak sokkolta a szovjet ortodox vezetőket, de meglepte és megzavarta szinte az egész világot. Egyúttal az óvatos kelet-európai öntudatra ébredésnek is lökést adott. Két évvel később, 1987. szeptember 27-én alakult meg Lakiteleken, Lezsák Sándor házának kertjében a Magyar Demokrata Fórum, majd újabb egy év múlva, 1988. március 30-án alapították meg a Fideszt. Újabb egy év elteltével fejeződött be a magyarországi „átépítés”, amikor is 1989. október 23-án az új államformát az Országháznál a még kommunista államfő, Szűrös Mátyás kikiáltotta. Ő tűzte ki az első szabad választásokat is. Az első fordulóra 1990. március 25-én, a másodikra április 8-án került sor. 1990. május 23-án az új Országgyűlés megválasztotta Antall Józsefet miniszterelnökké, és elfogadta a kormány programját. Az új kormány letette esküjét, és megtartotta alakuló ülését. A kabinetbe az MDF 9, az FKGP 4, a KDNP 1 tagot delegált, 3 tárca élére független, párton kívüli politikusok kerültek.

Ezzel a rendszerváltás politikai értelemben befejeződött, ám nem teljesedett be, mert a szellemi és morális dimenzióban nem történt még érdemi változás. Ráadásul ahogy 1991. június 16-ával kimentek a tankok, Csurka István szállóigévé lett megállapításával élve, bejöttek a bankok. A polgári demokrácia organikus intézményeivel és hátterével nem rendelkező új politikai tényezők nagyon hamar szembe találták magukat azzal, hogy a Szovjetunió időközbeni széthullása okozta vákuumba egy korántsem barátságos Nyugat érkezett, amelynek képviselőit sokkal inkább a könnyen és olcsón (gyakran ingyen) megszerezhető piac érdekelte, mint az újjászerveződő társadalom vágyai. Az emberek csalódásnak élték meg az első kormányzati ciklust, és a következő választáson erős nosztalgiával a bukott kommunista vezetésnek szavaztak bizalmat.

A társadalom visszazuhant egy posztkommunista létállapotba, és a húsz évig tartó átmenet során az érdemi gazdasági és szellemi bázis nélküli rendszerváltó pártok e háttér hiányában megrendültek. A nosztalgiára alapozott Kisgazdapárt és a nemzeti romantika (Szekfű Gyula) szellemében fogant Magyar Demokrata Fórum saját magát darálta le, ahogy végül ugyanerre a sorsra jutott a MIÉP és kis híján a Kereszténydemokrata Néppárt is. A polgári demokratikus paletta másik oldalán a kezdetben még gőgösen magabiztos (szürkeállomány) és a szocialisták oldalán kormányzati pozícióba is kerülő liberális Szabad Demokraták Szövetsége is megsemmisült. A kommunista gyökerű, az MSZMP-ből kibújó MSZP szintén a megsemmisülés peremére került, és a jelek szerint a belőle kivált DK méri rá a végső csapást.

Egyedül az első ciklus utáni választási vereséget követően azonnal a társadalom felé forduló, a kereszténydemokrácia zászlaját is magasba emelő, néppárttá szélesedő Fidesz élte túl a rendszerváltók végzetét, aminek köszönhetően mára a volt MDF, KDNP, FKGP bázisát is magában foglalva, immár tartósan hárommilliós választói támogatást tudhat magáénak.

A Fidesz–KDNP 2002-es országgyűlési választásokon elszenvedett váratlan bukása világossá tette azonban, hogy értelmes, árnyalt, tudományosan is megalapozott társadalomismeret és stratégia nélkül nem lehet visszatérni a hatalomba. Az addig szigetszerűen működő jobboldali médiumok ekkor kezdtek óvatos együttműködésbe és konzultációba, és ekkor fogalmazódott meg annak igénye, hogy a sajtónyilvánosságon és az aktuális politikai szerepléseken túl, a politika hátterében jöjjön létre egy olyan társadalomelemző kapacitás, amely a társadalom minden szegletét és működését részletesen feltárja és elemzi, legyen szó a gazdaságról, a szociális helyzetről, a kultúráról, az egészségügyről és minden másról.

Gyakorlatilag párhuzamosan kristályosodott ki egy markánsan azonosítható keresztény-konzervatív, patrióta társadalmi bázis és az eme bázist kiszolgáló, ugyanakkor ebből kiválasztódó szellemi felépítmény. A 2010-es alkotmányos forradalom következtében nem csupán a maximális fölhatalmazást nyerték és nyerik el azóta is a keresztény-konzervatív, közkeletű nevükön jobboldali pártok, de magabiztossá vált és öntudatra ébredt a szavazataival történelmet formáló hatalmas társadalmi mozgalom is, amelynek jelszava érvényes ma is: „Továbbra is rendületlenül hiszünk a szeretet és összefogás erejében.” Ez olyan sajátosan magyar nemzeti vonás, amely a Békemenetekben nyert kifejeződést, és amelyet az euroatlanti civilizáció tagjainak egy része csodál ugyan, de ők sem értik a lényegét.

Amíg a hazai és az európai baloldali-liberális politikai műhelyekben ma a neomarxizmus kísértetével kacérkodnak, és a kommunizmus már elhasznált és lejáratódott eszméiből táplálkoznak, addig a hazai keresztény-konzervatív elemző központok szuverén módon teszik föl kérdéseiket – kik vagyunk, mit akarunk, hová tartunk – a legfontosabb tárgykörökben, és szuverén választ igyekeznek megfogalmazni rájuk. Nem mellékesen pedig a gombamód szaporodó think tankekben, azaz gondolkodóintézményekben egy olyan új értelmiségi elit nevelődik föl a szemünk láttára, amelynek tagjai az elkövetkező évtizedekben nem csupán hivatottak lesznek elfoglalni az ország vezetésének legfontosabb pozícióit, és fölkészülni az Orbán-korszakban önmagára találó ország sorsának további alakítására, de azt meg is valósítják majd. Ezeket a szellemi műhelyeket kívánja a Magyar Demokrata a teljesség igénye nélkül bemutatni, mert Istennek hála, nap mint nap újabb műhely születik.

A tudás hatalom című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.