„Fontos, hogy tanítsunk!”

– Hogyan, milyen inspirációra alakult meg a zenekar, és kik azok a barótiak, akik az együttes alapítására adták a fejüket?

– Az erdővidéki Barót bár a mai napig eldugott és talán némileg el is feledett kisrégiója Erdélynek, az évszázadok során mindig olyan embereket adott a magyarságnak, akik a nemzet kultúráját, tudományát, műveltségét gyarapították. Az ő nyomdokaikba szerettünk volna lépni a magunk szerény tehetsége szerint a Cseresznyés Szilamér basszusgitáros kezdeményezésére 2002-ben alakult együttesünkkel. A ma is aktív alapítók közé tartozik még Cseresznyés Emília énekesnő, aki amúgy a sérült gyermekek gondozásával foglalkozó baróti Laura Házat működteti.

– Milyen zenei előéletük volt?

– Mindhárman muzsikáltunk már korábban, és benne voltunk a népzene világában is. Bennünket, de a zenekar akkori, szintén alapítóknak mondható tagjait is a zene, a szülőföldünk, a gyökereink iránti elköteleződés vezetett, ezt tükrözi együttesünk neve és stílusa is. Nemcsak a TransylMania régi tagjai, de az újabbak is fontosnak tartják az együtteshez köthető évfordulókat, ünnepeket. Például a tizenötödik és a huszadik születésnapunkat is kétnapos ünnepi koncerttel és színes, családbarát programokkal ünnepeltük meg. És azt is tudni kell rólunk, hogy visszajáró oktatói vagyunk a bikali, illetve az idén már második alkalommal megrendezett baróti zenetábornak is.

– Amit a TransylMania játszik, rokonítható a Kormorán zenéjével, bár vannak különbségek is. Adott-e bármiféle példát a Kormorán vagy más együttes önöknek?

– Megalakulásunk esztendejében óévbúcsúztató koncertet adtunk Székelyudvarhelyen, ennek egy részét közvetítette a Duna Televízió. Akkor saját szerzeményeket és Kormorán-dalokat adtunk elő. Valahogy így kerültünk velük kapcsolatba; később közös erdélyi-székelyföldi turnét is tettünk. Természetesen hatott és hat is ránk a zenéjük, pláne hogy az utóbbi időben hegedűsünk, Gáspár Álmos, illetve dobosunk, Karácson Zsolt a Kormoránban is játszik. Emellett sokat segített nekünk vezetőjük, Koltay Gergely, aki első, 2004-ben megjelent lemezünk producere volt. A közös munka révén ismertük meg a profi stúdiózás rejtelmeit, a zenei világ, a zeneipar sajátosságait. Egyébként amikor megalakult a TransylMania, Erdélyben nem volt etno-rockot, folk-rockot játszó együttes. Tudtuk, hogy az anyaországban van már hasonló kezdeményezés, így mi hangsúlyozottan az erdélyi magyar népdalvilág felé fordultunk.

– Sokáig úgy tűnt itthon, hogy Erdélyt elsősorban az autentikus népzene uralja. Ha innen nézzük, nagy újítás a TransylMania zenéje. De hogyan fogadta ezt az erdélyi zenei szcéna?

– A tiszta népzenét játszók körében némi felhördülést váltott ki a muzsikánk. A kezdeti fejcsóválások azonban mára abbamaradtak, a műfaj ismert és elismert lett. Együttesünk ars poeticája már a kezdetekkor elég világos volt, azaz ötvözni akartuk az erdélyi népzenét és a rockot, ehhez pedig főként helyi költők verseit szerettük volna társítani. Szakmai szempontból az is lényeges volt, hogy a népzenei motívumokhoz, dallamokhoz nem nyúlunk hozzá, hanem egy az egyben beleszőjük a muzsikánkba. Ami érdekes lehet még, hogy a népzene páratlan ritmusait használjuk alapként, de oly módon, hogy organikus, egységes egészet alkossanak a rockzene páros ritmusaival.

– Az örök változatlanságban hisz a zenekar, vagy megenged magának bizonyos kalandokat?

– Ahogy mondtam, már az indulásunkkor is világos volt, hogy mi erdélyi magyar népdalokat dolgozunk fel, magyar verseket zenésítünk meg etno-rock, folk-rock stílusban. Tartottuk is magunkat ehhez, de ahogy telt az idő, némiképp elmozdultunk erről a ponttól, és olykor a dzsessz, illetve a fusion elemeivel is kísérletezünk.

– Milyen az együttes nyugati fogadtatása?

– Érdekes és egzotikus zenének tartják a TransylMania muzsikáját. Akik nem értik a szövegeinket, azok is rá tudnak hangolódni a sajátos dallamainkra, lüktető ritmusvilágunkra. A Balaton-parton is adtunk számos olyan koncertet, ahol a közönséget zömmel nyugati, pontosabban német turisták alkották. Táncoltak végig. Elindultunk az Ismerj meg, Európa elnevezésű koncertkörútra 2017-ben, felléptünk Budapesten, Bécsben, Münchenben, Brüsszelben, Dublinban és Manchesterben is. Tény, hogy alapvetően az adott városnak és környékének a magyarsága jött be a koncertjeinkre, de a nem magyar anyanyelvűek is jól fogadták, élvezték a muzsikánkat.

– Román rajongói is vannak a zenekarnak?

– Nem mondanám őket rajongóknak, de akad hallgatóságunk a románok körében is. Legutóbb Gyulafehérváron koncerteztünk a Valori în tradiții / Érték a hagyományban elnevezésű kétnyelvű eseményen, ahol román honfitársaink is jót buliztak a magyar etno-rock, folk-rock muzsikánkra. Szép példája ez annak, hogy a minőségi zene össze tudja kötni az emberi lelkeket, képes lebontani a szekértáborok határait. A koncertek végén az egyik román zenekar arra kért bennünket, hogy lépjünk fel velük együtt, zenéljünk közösen. Sajnos rossz élményeink is vannak. Például egy román folk-rock együttes a mi nevünket használja, bár mi sokkal régebb óta vagyunk jelen az ottani zenei szcénában. Nem tudtuk elérni, hogy megváltoztassák a nevüket, most is Transylmania Bandként futnak.

– Említette, hogy zenei táborokban is ténykednek, játszanak. Itt csak muzsikáról van szó, vagy egyfajta misszió ez a gyerekek székely-magyar tudatának erősítésére?

– Kiemelkedő jelentőségű számunkra, hogy zenélni taníthassuk fiataljainkat, és hogy a zene révén erősítsük önazonosságukat, szülőföldjük, nemzetük, vallásuk iránti elköteleződésüket. Magyarbikalon a helyi református lelkipásztor, Szabó Mihály érdeme, hogy már évek óta visszajárhatunk, ezzel pedig elültethetjük a környékből összesereglő gyermekekben a zene iránti szeretet csíráit. Hab a tortán, hogy ma már olyan, egykori zenetáboros diákjaink is vannak Bikalról, akik maguk is együttest alapítottak, és fellépnek Erdély-szerte.

– Otthon, a zenekar bölcsőjében mennyire népszerű a tábor?

– Régi vágyunk teljesült tavaly, amikor végre Baróton is megszületett az első erdővidéki zenetábor, amely a helyi református egyházközség papja, Tordai Árpád, illetve az önkormányzat és új vezetője, Benedek-Huszár János polgármester összefogása révén jött létre. Mi sem bizonyítja jobban, hogy már itt is nagyon megérett a helyzet a zenetáboros mozgalom beindítására, mint hogy egyre-másra kezdtek megalakulni a gyerekzenekarok. Merthogy tehetségekből Baróton és környékén sincs hiány! Idén a második százfős tábor szervezésekor már az első pár napban elfogytak az online jelentkezésben meghirdetett helyek! Jó érzés közvetlenül a szülőföldünknek és fiataljainak is adni abból a sok felhalmozott tapasztalatból, amelyet szereztünk. És jó érzés a csillogó gyermekszemekbe nézni egy-egy hosszú próbanap után, látni, hogy van értelme a munkánknak! Ugyanakkor létezik olyan rétege is a székelyföldi magyar fiatalságnak, amely a román manele stílusú zenét hallgatja, és egyre inkább hódít a balkáni meg a lakodalmas muzsika is. De bizakodva mondom, hogy mindig volt, van és lesz egy olyan széles tábor, amely érti, keresi, sőt, tanulja is a minőségi zenét. Ezért nem mindegy, hogy gyermekként milyen stílusokkal ismerkedik meg az ember, és ezért fontos számunkra, hogy oktassunk is.