Csak vesztesek – Az integráció fonákja 2.
Horváth Tamásné, e-mail(Folytatás az előző számból)
Ha egy még épülő osztályba bekerül egy gyermek, aki azzal sincs tisztában, minek is kellene megfelelnie, viselkedésével folyamatosan kilóg, akkor bizony követőkre is talál. A háló máris elkezd bomlani, a pedagógus idejét, figyelmét, energiáját pedig viszi el, hogy valamiképp visszaszövögesse, és akkor nem ártana még tanítani is.
Mit érzékelhetnek mindebből a szülők? A szerencsésebbek nem sokat vagy semmit, esetleg elcsodálkoznak azokon a történeteken, amiket a gyermekük mesél az iskoláról. A kevésbé szerencséseknek azonban nincs könnyű dolguk. Zavaró, ha újra és újra megakad az óra menete, mert valamilyen oda nem illő megnyilvánulással kell foglalkoznia a tanítónak. És ez csak egy tanóra, ott vannak a szünetek is, amikor ki lehet ereszteni a fáradt gőzt. Kezdődhetnek a piszkálódások, szekálások, jöhet a csúnya beszéd (megdöbbentően nagy ám a „szókincsbővülés” veszélye). Szélsőséges esetben tettlegességfenyegetéssel, aminek hatására a traumát elszenvedő gyermeknek külön segítségre lesz szüksége, hogy feldolgozza a történteket, és együtt tudjon élni velük. Hiszen minden hétköznap kénytelen visszamenni oda, ahol elszenvedte a sérülést, és találkoznia kell azzal, aki okozta.
A pedagógusoknak, az iskoláknak meghatározott eszközrendszerük van a magatartásbeli kilengések szankcionálására, az vagy működik, vagy nem, így vagy jobb lesz a helyzet, vagy nem, a szülők vagy elgondolkoznak az iskolaváltáson, vagy nem.
Mindeközben meg ott van egy gyermek, akinek napi szinten kudarc az iskola, akinek önhibáján kívül nem adatott meg az, hogy úgy törődjenek vele, ahogy igényli. Külön figyelemre, szeretetre és rengeteg türelemre lenne szüksége ahhoz, hogy egyszer majd ne okozzon neki nehézséget egy közösség alkotórészévé és alkotó részévé válni.
