Generációkon átívelő szenvedély
A viharfotós küldetése
Képeimmel elrepítem az embereket a Balatonhoz, engem pedig visszavisznek abba a pillanatba, amiket akkor és ott átéltem – egy fonyódi fotós hitvallása, aki bár fényképészműteremben nőtt fel, két éve találta meg a maga útját. Mára küldetésévé vált a magyar tenger számtalan arcának megörökítése. Különleges természeti jelenségeket fényképez, több helyen viharfotósnak is nevezik. Nemcsak az egyedülálló balatoni panoráma, hanem régi, elhagyott épületek felfedezése is vonzza Bánkuti Letíciát, akinek egyik jelmondata: az vagy, amit fotózol.
A művészek kedvelt üdülőhelye volt Fonyód a múlt század elején, hiszen páratlan panorámája sokaknak ihletet adott. Szinyei Merse Pál legalább tíz tájképet alkotott a környékről, bár a festőművészt rendre feldühítette az állandóan változó Balaton látványa, „tehetségtelen víznek” nevezte. Először a part közelében próbálkozott, majd a mostani beszélgetésünk színhelyén, a Szaplonczay sétányon. Ami viszont egy festőnek átok, a fotósnak áldás.
– Mindennap más arcát mutatja a Balaton. Ha minden egyes nap ugyanabban az órában kiállsz ugyanarra a pontra, és még ugyanabba az irányba is fotózol, akkor sem fogod ugyanazt a képet kapni, és szerintem ez a csodálatos benne. Azt pedig nem lehet megmondani, melyik a legszebb arca, számomra mindegyik. Ha valaki igazán körbetekint, észreveszi a mindennapi csodát.
Ez a mindennapi csodakeresés indította el az úton Bánkuti Letíciát is, aki bár fotográfuscsaládból származik, és a gyerekkorát műteremben töltötte, sokáig más irányba tartott az élete.
– Nagyszüleim és dédszüleim is fényképészek voltak itt, Fonyódon. Házuk és műtermük a jelenlegi Főtér közelében található élelmiszerüzletnél állt. Ők készítették a környékbeli lakosoknak az igazolvány-, ballagási, és tablóképeket, vállaltak esküvői fotózást. Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy bejártam a sötétkamrába, ahol az akkor még fekete-fehér képeket hívták elő. Én rakhattam fel a vizes képeket a krómlapra, és úgy szárítottuk, vágtuk körbe. Dédpapámnak volt egy Fonyódon szállóigévé vált kérdése: „Szép legyen, vagy hasonlítson?”
A dédszülő mondata a mai modern világban is megállná a helyét, a különféle applikációkkal és effektusokkal ma már jóval könnyebb elérni a kívánt hatást. Bánkuti Letícia feleleveníti, hogy az okostelefon és Photoshop előtti világban milyen eszközökkel javítottak a képeken.
– Nagymamám a retusálást egy pengével végezte. A hibát lekaparta, eltávolította, majd kifestette, megrajzolta ceruzával, és végeredményképpen csodálatos arcok néztek vissza a képekről. Gyerekként magamba szívhattam a tudást, a műteremben látottak fontos alapot adtak, sokáig mégsem vittem tovább az életemben.
Kaposváron végezett angol szakon a Tanítóképző Főiskolán, saját vállalkozást indított, majd édesanya lett. Fonyódra való visszaköltözése után újabb irányt vett az élete – jelenleg is egy logisztikai cégnél dolgozik értékesítőként –, de még ekkor sem találta meg a fotózás. Vonzotta ugyanakkor a művészi pálya, mert felvételizett rendező-műsorvezető szakra a Színművészeti Főiskolára, de nem sikerült bejutnia, és elengedte ezt a vonalat. Egészen két évvel ezelőttig.
– Kezdetben sokakhoz hasonlóan hobbiból, telefonnal kezdtem, hogy megörökítsem a páratlan látványt. A következő meghatározó lépés volt, amikor megvettem az első profi gépemet. Bevallom, az első próbálkozások után majdnem elment a kedvem, mert míg a telefon magától mindent beállít, a gépnél ez nem így működik, szóval nem azt kaptam, amit vártam, de aztán beszippantott ez a világ.
Most már teljes felszereléssel jár-kel, gép nélkül egy lépést sem tesz. Képei napi szinten köszönnek vissza a különböző balatoni csoportokban a közösségi médiában, látható a legjelentősebb időjárás-előrejelző oldalon és a televízióban is, sok helyen viharfotósnak is titulálják. Bánkuti Letícia azt mondja, a korábbi hobbi mára a szenvedélye lett.
– Állandóan figyelem a webkamerákat, a túlpartot, az időjárás-előrejelzést. A külső körülmények nem érdekelnek, lehet szél, vihar, havazás, fagy, hideg vagy épp forróság, kimegyek. Előfordult, hogy a szélvihar közepette a part mellett a hullámoktól már tiszta víz voltam, ráfagyott a nadrág is a lábamra, de mégis közelebb mentem, mert csak így lehet átadni az élményt. Sokszor teszek egy kört itt, a Szaplonczay sétányon, mert innen teljesen belátni a tájat, és a legjobban innen lehet megfigyelni az adott napi időjárási körülmények hatását, a felhőzetet, vizet, a túlpartot. Sokszor találom meg innen a megfelelő pontot.
Épületbe meredt múlt
Bánkuti Letícia urbex fotós is: a világszerte egyre elterjedtebb hobbi középpontjában elhagyott, régi épületek felfedezése áll.
– Sok olyan épületben jártam, ahol a berendezés érintetlen maradt évtizedeken át. Megvan a maga varázsa annak, ha egy szobába belépve a penészes fal és réteges por mellett meglátom és érzem az idő múlását. Érdekes belegondolni, kik és milyen körülmények között éltek, milyen okból mentek el. Előfordul, hogy a tányér, a kávéscsésze, az evőeszközök úgy hevernek az asztalon, mintha étkezés közben kellett volna sietősen távozniuk az ott élőknek. Egy-egy épület elvisz a hetvenes évekbe, gyerekkorom világába.
A hely szellemének tisztelete okán amikor az urbex közösség tagjai megosztanak egy képet, a pontos helyszínt nem teszik közzé, mert nem akarják, hogy turistalátványossággá váljon.
A visszajelzést nem lájkokban méri, az igazi élményt az adja, ha név nélkül is, de beazonosítják a képeit. A naplementét tartja a legszebbnek, de télen a fagyban képes hajnalban indulni, hogy elkapja a pirkadatot is. Fonyódi születésű, és a déli parti városban él, ezért egyfajta küldetéstudat is vezérli, hogy megmutassa hazánk egyik felbecsülhetetlen természeti kincsének értékét.
– Sokan nem élnek a Balaton közelségében, a képeimmel szeretném iderepíteni az embereket. Azt gondolom, amikor megosztom őket, a többi fotóstársamhoz hasonlóan egy üzenetet is közvetítek: a Balaton a mi tengerünk, Magyarország egyik csodás természeti környezete, amire rendkívül büszkének kell lennünk.
A közösségi média világában azt is tapasztalhattuk, hogy egy-két fénykép soha nem látott helyszíneket turistaparadicsommá varázsolt. Bánkuti Letícia is abban hisz, hogy a kép ereje felbecsülhetetlen. A visszajelzések alapján is azt tapasztalja, hogy a képei elindítanak egy folyamatot, és olyanok is ellátogatnak Fonyódra, akik korábban nem is hallottak a Balaton-parti kisvárosról, és keresik azokat a partszakaszokat, ahonnan ő is készíti a képeit.
– Augusztusban születtem, nyári gyerek vagyok, de fotózás szempontjából mégsem mondanám a nyarat kedvencemnek. Szeretem a nyári pezsgést, a nyugodt őszt, a szinte kihalt telet és a színes tavaszt. A csendnek is megvan a maga varázsa, és a lüktető ritmusnak is. Télen a Balaton kristálytiszta, a jég elképesztő formákat ölt, és a szürke árnyalatai is lenyűgöznek. A fotózásnál fontos, hogy legyen egy előterem, ne csak a víz és a Badacsony, egy fa, egy madár, egy kagyló szépen bekeretezi a pillanatot.
Jelenleg egy albumon dolgozik, amelyben mind a négy évszak fontos szerepet kap.
– Hiszem, hogy körülvesz minket a csoda, de meg kell látni. Ha észrevettük, meg is tudjuk mutatni. Engem talán az visz előre és az adja meg a boldogságot, ha a képeimmel másoknak örömet szerzek. Azt gondolom, szükségem volt egyfajta érettségre, hogy megtaláljam az utam, el kellett odáig jutnom, amíg rájöttem, feladatom van ezzel az örökséggel, és tovább kell vinnem a családi hagyományt. Itt, Fonyódon lesz egy három korszakos kiállításom is: dédnagyapám, nagyapám és én, amire nagyon készülök, hiszen most már tudom: ez generációkon átívelő szenvedély.
