Cui bono?

Vannak olyan események, amelyekről soha nem fogjuk megtudni az igazságot. Jevgenyij Prigozsin halála is ilyen. Bármi legyen is a hivatalos verzió, mindig lesznek olyanok, akik nem hiszik el. Máig sokan teszik fel sejtelmesen a kérdést, hogy ki ölte meg John F. Kennedyt, Olof Palmét vagy – hogy Oroszországnál maradjunk – Borisz Nyemcovot? Az ilyen esetekben leginkább a cui bono? cui prodest? kérdésre adott válaszok oszlathatják a homályt.

Mielőtt azonban ezen a logikai úton elindulnánk, fogadjuk el, hogy Jevgenyij Prigozsin halott. A Wagner-csoport két befolyásos vezetőjével, a zsoldossereg másik alapítójával és névadójával, katonai vezetőjével, Dmitrij Utkinnal, valamint a szervezet logisztikáért felelős kulcsemberével, Valerij Csekalovval egyetemben ott volt azon a Moszkvából Szentpétervárra tartó Embraer Legacy 600-as típusú magángépen, amely pontosan két hónappal a sikertelen puccskísérlet után augusztus 23-án az esti órákban a felszállás után nem sokkal lezuhant. A becsapódást a gépen tartózkodó tíz emberből senki sem élte túl. Bár egyesek szerint még mindig Maliban van, és a baleset megrendezett volt, Prigozsin és társai holttestét azonosították. A gép lezuhanásának körülményeiből és a roncsokon található nyomokból, illetve azok hiányából azt is erősen valószínűsíthetjük, hogy a baleset nem műszaki hiba miatt következett be. A gépen feltehetően robbanás történt.

A Wagnert tehát lefejezték. Kérdés, hogy kik. A vélemények megoszlanak. Az egyik oldal magától értetődőnek tartja, hogy Vlagyimir Putyin számolt le ily módon az árulóvá vált Prigozsinnal, míg a másik oldal szerint egészen biztos, hogy a Wagner vezérét az ukránok vagy az angolszászok, esetleg az afrikai orosz térnyerés miatt neheztelő franciák iktatták ki.

Kezdjük rögtön a nyugati fősodrú sajtóban egyértelműként tálalt verzióval, miszerint Vlagyimir Putyin bosszút állt az őt lázadásával eláruló Jevgenyin Prigozsinon. Azzal egyetérthetünk, hogy az orosz elnök – mint annyian mások – nem tolerálják az árulást. De ez esetben felmerül a kérdés, hogy a Wagner vezére kit árult el. Amit tett, azért börtön jár. Háborús időben a katonai zendülés főbenjáró bűn, hazaárulás. Prigozsin lázadása azonban nem Putyin ellen irányult. Nem tudjuk, hová fejlődhetett volna, de nem az elnök állt a Wagner célkeresztjében. Nem magától értetődő tehát a bosszúállás teóriája még akkor sem, ha Prigozsin a lázadásával nehéz helyzetbe hozta az elnököt. Arról nem is beszélve, hogy Putyin a nyugati sajtóban róla terjedő képpel ellentétben racionális politikus, aki tudja, hogy az indulat, így a gyűlölet vagy éppen a bosszú rossz tanácsadó. Ráadásul Pu­tyin régről, még az 1990-es évekből ismerte Prigozsint, és a politikai érvek mellett talán ez is közrejátszott abban, hogy a zendülés után amnesztiában részesítse.

De nézzük, milyen politikai haszna származott volna Putyinnak Prigozsin likvidálásából. A zendülés megállítása, Prigozsinék semlegesítése a kezdeti bizonytalankodás ellenére megerősítette a Kreml pozícióit. A történtek rávilágítottak ugyan a rendszer gyengeségeire, az oroszok azonban továbbra is Putyinban látják a stabilitás biztosítékát. Más kérdés, hogy a hatalmi körökben sokan a gyengeség jeleként értékelték Prigozsin szabadon engedését. A Wagner vezérének halála így ezekben a körökben is megerősítette Vlagyimir Putyin hatalmi pozícióját. Állhatnak ugyanis a történtek mögött akár a marslakók is, mindenki Putyinra gondol, az ő kezét látja a dologban.

A Kreml az elmúlt két hónapban fokozatosan kiszorította a politikai értelemben mérgező, potenciális veszélyt jelentő Prigozsint az orosz belpolitikából, a Wagner kérdése megoldottnak látszott, ezért aztán egyáltalán nem állt érdekében ismét felbolygatni a szép lassan lenyugvó indulatokat. Ráadásul épp akkor, amikor orosz szempontból a fronton a Wagner nélkül is jól állnak a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy Putyin az Afrikáért folytatott háborúban még továbbra is használni akarta a kiszorított, megnyesett szárnyú Prigozsint és a Wagnert is. Nem véletlenül engedte oda az Afrika-csúcsra tárgyalni, és a Wagner vezérkara Prigozsinnal az élen a tragédia előtti napokban is Maliban járt. De az időzítés mellett Prigozsin likvidálásának módja sem vall Putyinra. Képzeljük el egy pillanatra, hogy úgy dönt, lecsap egy férfira, akit hosszú évek óta ismer. Tudja, hogy nehéz ember, hibázott, de rengeteg szolgálatot is tett neki. Ezért felrobbantani egy repülőt? Ráadásul Oroszországban, nem messze Moszkvától? Ilyen butaságot Putyin nem tenne.

Persze az orosz politikai rendszerben nem ismeretlenek a Prigozsin halálához hasonló esetek. Ahogy még Winston Churchill fogalmazott, a Kreml politikai intrikái egy szőnyeg alatti buldogharchoz hasonlíthatók. A kívülálló csak a morgást hallja, és amikor látja, hogy a csontok kirepülnek alulról, nyilvánvaló, hogy ki nyert. Az orosz rendszerben nem úgy működnek a dolgok, hogy Putyin valakire rámutat, és azt likvidálják. Ellenben erre az elterjedt, ugyanakkor leegyszerűsítő felfogásra sokan építhetnek a belső harcokban, így akár ez esetben is. Biztosra vehető, hogy Borisz Nyemcov gyilkosának a kezét sem a központi akarat vezette. Ha így lett volna, az ellenzéki politikust nem a Kreml tövében teszik el láb alól. Mikor a bíróság, mint Navalnij esetében is láthatjuk, bármikor kiszab rá 19 évet…

De térjünk vissza ahhoz, hogy kinek állhatott érdekében végképp lezárni a Prigozsin-kérdést. A hadsereg felső vezetésének mindenképpen. A Wagner és Szergej Sojgu védelmi miniszter ellentéte még a 2010-es évek közepén, Szíriában kezdődött, amikor a zsoldosok magánakcióit nem tolerálta a hadsereg, és amikor a wagneresek egyik ilyen esetben „beleakadtak” az amerikaiakba, az orosz reguláris egységek magukra hagyták őket. A szembenállás az ukrajnai fronton is kiéleződött, és amikor a Wagner egyébként a médiában is jól megfuttatott sikerei megszédítették az egyre komolyabb politikai ambíciókat dédelgető Prigozsint, egyenesen eldurvultak. Emlékezzünk csak a lőszerhiány körüli vitákra vagy arra, amikor Bahmut ostromának vége felé Prigozsin már a kivonulással fenyegetőzött. A politikai vezetés ekkor dönthetett a túlságosan nagyra nőtt és népszerű Wagner szárnyainak megnyirbálásáról, a támogatás megvonásáról és zsoldosoknak a védelmi minisztérium alá rendeléséről.

Ez vezetett végül a zendüléshez, és mivel a hadsereg vezetését messze nem csupán Prigozsin bírálta, Sojgu és köre mindent megtett, hogy megtörje az elégedetlenkedőket. Így a zendülés előkészületeiről állítólag tudó – ha nem jelentette, akkor tényleg hibázott, és felelősségre vonható –, a vezetéssel szemben szintén kritikus Szergej Szurovikint házi őrizetbe helyezték. Ivan Popov azonban végképp nem adott okot az elmozdítására. A zaporizzsjai front legkeményebb szakaszán az egységét vezető vezérőrnagyot állítása szerint azután távolították el posztjáról és helyezték át a szíriai egység parancsnoki székébe, hogy a szolgálati út betartásával beszámolt a frontvonalon tapasztalt súlyos hiányosságokról. A lázadás kudarca ráadásul megerősítette a védelmi miniszter pozícióit, hiszen Putyin ebben a helyzetben nem válthatta le, mivel azt a gyengeség jeleként értékelték volna.

Szergej Sojgu és köre azonban továbbra is rendkívül népszerűtlen a hadseregen belül, de nyugodtan mondhatjuk, hogy azon kívül is. Így aztán neki érdekében állhatott, hogy erőt mutasson. Ráadásul az állam – tanulva a Wagner túlerősödéséből – rövidre fogva a pórázt, a szárnyai alá akarja terelgetni az összes zsoldost. Putyin a napokban írta alá azt a rendeletet, amely arra kötelezi mindazokat, akik a katonaság nevében munkát végeznek, illetve támogatják a Moszkva által Ukrajnában végrehajtott „különleges katonai műveletet”, hogy tegyenek hivatalos hűségesküt Oroszországnak. Ezen a hullámon a védelmi minisztérium is kiterjesztené a szárnyait. Eleve ott van a Sojguék köréhez köthető magánhadsereg, a Patriot, míg a Redut lényegében az ellenőrzése alatt áll. Most a Wagner maradékát szeretnék valahogy bekebelezni. Emellett szorítják ki a Wagnert Szíriából – szeptember 20-ig le kell adniuk a fegyvert –, és az afrikai projekteket is szeretné ellenőrzése alá vonni a minisztérium. Sojgunak és szűkebb körének tehát bőven volt oka a bosszúra, és az érdekeit is sértette a Wagner megmaradt kemény magja. Nem véletlen, hogy a hadsereg felső köreiben Putyin gyengeségét látták a Prigozsinnak adott amnesztiában. Szergej Sojguról ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a vele kimondottan jó személyes kapcsolatot ápoló Putyin háta mögött eltenné láb alól Prigozsint. Ennyire nem bátor, és ha erre készül, azt Putyinnak is azonnal jelentették volna.

A rendszer azonban – mint láttuk a háború első heteiben vagy Prigozsinék lázadásakor – messze nem tökéletes. Így a Wagner-kérdés végső megoldásában érdekeltek akár a Kreml háta mögött is léphettek. Az afrikai projektekre szemet vetőket pedig látva, hogy a Wagnert és Prigozsint Belaruszon keresztül éppen Afrikába szorítják ki az orosz belpolitikából – ott viszont tovább használják –, sürgette az idő. Nekik cselekedniük kellett, hiszen az afrikai bánya- és olajkoncessziók nagyon sokat érnek. Ez a Kreml körüli érdekcsoport akár valamilyen módon kapcsolódhat a hadsereghez is.

Egyértelmű tehát, hogy az orosz hatalmi körökön belül is lehetnek csoportok, amelyek Jevgenyij Prigozsin kiiktatásában, a Wagner-csoport teljes eltüntetésében érdekeltek. Amennyiben ők voltak, az mutatja azt is, hogy a háború és a közelgő hatalmi átmenet közepette megkezdődött a helyezkedés, az új helyzet aktivizálta a „Kreml bástyáit”, és Vlagyimir Putyinnak is egyre nehezebb megtartani az erőcsoportok között-felett az egyensúlyt. Ezt látják Oroszország ellenfelei is, és mindent meg is tesznek azért, hogy megrengessék az orosz belső politikai és társadalmi stabilitást. Érdekében állhatott tehát külső játékosoknak is Prigozsin kiiktatásán keresztül megbillegtetni az orosz csónakot.

Nem lepődhetünk meg azon, hogy az orosz véleményformálók elsősorban a Nyugat és vazallusa, Ukrajna kezét látják és láttatják a Wagner vezérének halálában. S hogy miért állhatott ez a nyugati körök érdekében? Az ukránokat vezérelhette a vágy, hogy megöljék, bosszút álljanak Bahmutért a Wagneren és vezetőjén, Putyin régi szövetségesén. A franciákat Oroszország afrikai befolyásának növekedése zavarhatta, és ennek a terjeszkedésnek az egyik legfontosabb eszköze az elmúlt években a Wagner volt. Washingtont és Londont motiválhatta a gondolat, hogy amennyiben lehetetlen Oroszországot háborúban legyőzni, akkor belülről kell elpusztítani. Ehhez pedig hozzájárulhat egy médiaszemélyiség meggyilkolása. Ráadásul tudhatták, hogy az információs térben ezt is Pu­tyin számlájára írja a többség, és ez talán zűrzavart okoz az orosz társadalomban. Csakhogy az ukránok a bosszú beteljesülésén kívül semmit nem nyerhettek Prigozsin meggyilkolásán. Ráadásul egy rebellis és kiszámíthatatlan Prigozsin hasznosabb lehet Kijevnek és Washingtonnak is élve, mint holtan, de a franciák afrikai gondjait sem oldja meg a Wagner vezérének kiiktatása.

Hogy mi történt valójában Jevgenyij Prigozsinnal, azt egyhamar aligha tudjuk meg. Ha ki is derül valami, mindig lesznek olyanok, akik nem hiszik el. Így Prigozsin gépének lezuhanásáról alighanem még hosszú évek múlva is úgy beszélnek majd, mint Kennedy vagy Palme meggyilkolásáról. Lesznek olyanok is, akik szerint meg sem halt. Mi maradjunk abban, hogy a Prigozsin-sztori legfeljebb filmeken vagy könyvekben és újságcikkekben folytatódik. A Wagner vezére úgy halt meg, ahogy élt.