„Megszépülő” orosz múlt

Vihart kavartak a hazai közéletben az augusztus elején bemutatott, 11. osztályosoknak szóló orosz történelemtankönyvnek az 1956-os forradalmat, valamint a közép-európai szovjet kivonulást érintő sorai. A vita egy nagyvonalú fordításból – ne szépítsük, csúsztatásból – indult ki, amelyből tévesen azt a következtetést lehetett levonni, hogy a tankönyv fasisztának nevezi a magyar forradalmárokat. Mielőtt az ominózus tankönyvvel részletesebben foglalkoznánk, álljon itt mindenekelőtt az 1956-ról szóló néhány mondat pontos fordítása.

A Sztálin ledöntött szobrát ábrázoló híres kép melletti szöveg így szól: „A felkelő radikálisok, akik között ott volt a hajdani fasiszta Magyarország fegyveres alakulatai­nak nem kevés egykori harcosa, nem csupán a szovjet emlékművek és szimbólumok elleni vandalizmusukról »híresültek el«, de számos, a Magyar Dolgozók Pártjának képviselőit, a rendvédelmi szervek tagjait és azok családtagjait érintő gyilkosságot is elkövettek. A brutális leszámolások áldozataivá váltak még olyan sorkatonák is, akik a fontosabb állami objektumokat védték.”

A törzsszöveg vonatkozó bekezdése előbb röviden a nemzetközi környezetet, a Szovjetunió és a szocialista világrendszer viszonyát, a KGST után a Varsói Szerződés 1955-ös megalapítását, az akkorra normalizálódó szovjet–jugoszláv kapcsolatokat, valamint a sztálini örökség elutasításának a szocialista táboron belül meginduló folyamatát vázolja, majd eljutva 1956 nyarához leírja, hogy „1956 júniusában demonstrációk és sztrájkok kezdődtek Lengyelországban. Ezek eredményeképpen váltás következett be az ország vezetésében, a Lengyel Munkáspárt korábbi főtitkára, W. Gomułka került hatalomra. Ugyanekkor tiltakozások kezdődtek Magyarországon is. A tüntetők bírálták Magyarország vezetését és annak szovjetbarát irányvonalát, követelték Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Teljesen megalapozottan feltételezve, hogy a magyar válság katalizátora a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék tevékenysége volt, a Szovjetunió csapatokat küldött Magyarországra, és segített a magyar vezetésnek leverni a tiltakozásokat.” A hazai vitákban emellett kisebb hangsúllyal, de előkerült még, hogy a tankönyv hibának nevezi a szovjet csapatok 1990-ben kezdődött kivonulását Közép-Európából.

A vitára, illetve az őt ért megkeresésekre az orosz nagykövetség is reagált egy Facebook-bejegyzésben, amelyben kifogásolja, hogy „a tankönyv kapcsán megfogalmazott kritika egy olyan magyar hírportál közlésén alapul, amely – talán szándékosan, talán tudatlanságból – információforrásként és politikai kísérő nar­ratívaként az oroszellenes hamis hírek gyártására és terjesztésére szakosodott, Oroszországban ezért méltán külföldi ügynöknek minősülő, lettországi székhelyű Meduza internetes kiadványt használta fel”. Mint bejegyzésében a nagykövetség fogalmaz, „ez az anyag különösen az 1956-os magyarországi eseményeknek a kontextusból kiragadott, és az orosz álláspontot szándékosan negatívan bemutató értékelését tartalmazza, és az általa ismert tankönyvtervezetek egyike sem nevezi »fasisztának« az »’56-os forradalmat«”.

A bejegyzésben a nagykövetség kiemeli, hogy „a modern Oroszország változatlan tisztelettel viseltetik a magyar nép történelmi emlékezete iránt, és elismeri, hogy közös történelmünkben vannak összetett kérdések, amelyek közé joggal sorolják az 1956-os eseményeket is”. Mint a nagykövetség hozzáteszi, ezért Oroszország mindig is nagyon óvatosan és odafigyeléssel közelített a kérdéshez, nem hagyta, hogy politikai célokra használják fel és a múlt eseményeit mai szemszögből, a történelmi kontextusból kiragadva vizsgálják. A nagykövetség posztja visszautasítja azokat a megjegyzéseket is, miszerint Oroszország elnöke „visszasírja a Szovjetuniót”. Mint a kérdést tisztázva aláhúzzák, Vlagyimir Putyin szerint a Szovjetunió összeomlása „geopolitikai katasztrófa” volt, amelynek következtében 25 millió orosz nemzetiségű és oroszul beszélő állampolgárt fosztottak meg hazájától, akik ezáltal egyik pillanatról a másikra szülőföldjük határain kívül találták magukat, és sokan közülük „másodrendű állampolgárrá” váltak. A nagykövetség megjegyzi, „honfitársainknak ezzel kapcsolatos érzései érthetőek, és együttérzést keltenek minden magyar emberben, akinek szívét hazaszeretet tölti el, aki szereti népét és nemzetét. Mindazokban, akiket nyomaszt a »trianoni tragédia«, amelynek következtében Magyarország nemcsak területének jelentős részét, hanem lakosságának több mint felét is elvesztette.”

Bár a nagykövetség bejegyzése nem teljesen nyugtatta meg a kedélyeket, és bizonyos tekintetben csak növelte a kételyeket, egyértelmű, hogy a tankönyv nem fasisztázza le az ’56-os forradalmárokat – egyes elemekre utal ekképpen –, és nem minősíti így a felkelést sem. Kínosan ügyel ugyanakkor arra, hogy ne is nevezze forradalomnak 1956-ot. Mint ahogy arról sem ejt egy szót sem, hogy a rendszerellenes tiltakozások egyre inkább szabadságharcba mentek át. Egyáltalán nem árnyalja a tüntetések összetettségét, a hangsúlyt a forradalmakat általában kísérő negatív jelenségekre helyezi. Emellett azt sugallja, mintha 1956 a Nyugat által gerjesztett „színes forradalom” lett volna. Nem igaz ugyanakkor, hogy ez az értékelés visszatérés volna a szovjet és kádári időkhöz, amikor ellenforradalomként határozták meg a történteket, inkább a rendszerváltás „népfelkelés” terminológiájára hajaz. Tény ugyanakkor az is, hogy ez az értékelés visszalépés az 1990-es évek megközelítéséhez képest, hiszen 1992-ben Borisz Jelcin Budapesten lényegében bocsánatot kért az 1956-os forradalom leveréséért.

De változnak az idők, és ezt a változást jól demonstrálják a szóban forgó új tankönyvek is. Vlagyimir Putyin még 2013-ban adott utasítást az új, egységesen kötelező tankönyvek megírására, ám a folyamat meddő vitákba torkollott, majd leállt. Aztán a háború felgyorsította ezt is. Az előző, nem egységes tankönyvek megírását és kiadását még jelentős részben a Soros Alapítvány támogatta, ami a szemléletükön is érződött. A Nyugat-centrikus megközelítés volt az uralkodó, ennek jegyében Oroszország jelentőségét, nemzetközi súlyát alábecsülte, az orosz történelmet pedig fatális hibák sorozataként mutatta be. A most elkészült, a 10. és a 11. osztályosoknak szóló orosz és egyetemes történelemkönyvek már Oroszországot állítják a középpontba, és az orosz eredményekre, a birodalmi kontinuitásra helyezik a hangsúlyt. Az 5–9. osztályosoknak szóló, jelenleg még készülő könyvek kapcsán például kiderült, nagy súlyt fektet majd például arra, hogy a brittel ellentétben az Orosz Birodalom nem klasszikus gyarmatosító, nem elnyomó, hanem befogadó volt.

A mostani tankönyvek a még az 1990-es években készültekkel ellentétben egyértelműen leképezik azt az azóta megváltozott helyzetet, hogy Oroszország a Szovjetunió szétesését követő káosz után összeszedte magát, visszatért a globális porondra, és nemcsak újra nagyhatalomként érzi magát, de úgy is viselkedik. Ezt az öntudatra ébredést, a birodalmi gondolkodás újraéledését látjuk az orosz politikában és az emlékezetpolitikában is. Nem véletlenül, mert ez mindenhol a nemzeti identitás, a társadalmi kohézió erősítésének és hazafias nevelésnek is az egyik legfőbb eszköze. Így aztán a jelenlegi feszült nemzetközi helyzetben, az Oroszország és a Nyugat közötti szembenállás kiéleződése, az orosz–ukrán háború közepette logikus nemcsak az új történelemtankönyvek megjelenése, de azok hangvétele, irányultsága is.

Ennek jegyében megszépül az elmúlt jó fél évszázad, benne a szovjet örökség is, és megtörténik az orosz és a szovjet történelem finom összehangolása. Az 1960-as éveket például „jóléti forradalomként” írja le, Mihail Gorbacsovot pedig olyan pipogya, inkompetens figuraként, aki felelős a Szovjetunió széteséséért. A nemzetközi sajtót érthető módon a 11. osztályosoknak szóló orosztörténelem-tankönyv foglalkoztatja, annak is a XXI. századdal foglalkozó része. Nem véletlenül, hiszen nagyjából száz oldalon tárgyalja a könyv Vlagyimir Putyin elnökségét, majd még 18-on a jelenleg is tartó „különleges katonai műveleteket”. Így aztán az is érthetővé, de nem elfogadhatóvá válik, hogy amint közeledünk a mához, úgy lesz a szöveg stílusa egyre publicistásabb, agitproposabb. Szaporodnak a Putyin elnöktől származó idézetek, és köszönnek vissza a sajtóban nap mint nap olvasható toposzok.

Ebben a kontextusban kell tehát értelmezni az 1956-ról szóló pár sort, valamint azt is, hogy a volt kulturális miniszter, jelenleg elnöki tanácsadó Vlagyimir Megyinszkij és a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézetének egykori rektora, Anatolij Torkunov által jegyzett 11. osztályosoknak szóló könyv miért tartja hibának a kivonulást Közép-Európából. Ez a szemlélet egyértelműen a patrióta szellem erősítését szolgálja – már amennyire az internet és az okostelefon korában egy tankönyv szolgálhatja –, a hazaiaknak szól, és nem más országokat szándékozik provokálni. Ettől még egy magyarnak aligha tetszik, amit ott 1956-ról olvashat. Ugyanakkor nem kell meglepődnünk azon sem, hogy a közös történelem ilyen kiélezett pillanatait másképp lát(tat)ják a másik oldalon. Ezt a tankönyvet is a helyén kell kezelni. Sokat megmutat az orosz gondolkodásból, világszemléletből, mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy régen volt olyan jó Magyarország sajtója Oroszországban, mint manapság.