Változások korát éljük

– A Zeneakadémián végzett növendékek milyen arányban tudnak elhelyezkedni a komolyzenei szcénában?

– Évente körülbelül százan végeznek BA-szinten, és további közel százötvenen mester- és osztatlan képzéseken. A többség nem szólistaként, hanem zenekari művészként, zenetanárként vagy éppen zongorakísérőként helyezkedik el, és jellemző, hogy különböző kamarazenei projektekben is dolgoznak. De diplomáznak az Akadémián egyházzenészek és énekművészek is, akik például valamely kórusban találnak állást, tehát igen sokrétű a képzés. A hazai szimfonikus zenekarok egyre kevesebb próbajátékot hirdetnek, egy-egy meghirdetett pozíció­ra akár százan is jelentkezhetnek, tehát nem könnyű bekerülni. A tapasztalat azonban azt mutatja, a nálunk végzett hallgatók végül megtalálják a helyüket, csak elenyésző százalék a pályaelhagyó.

– A képzés kirakatában a szólisták állnak, az ő karrierjük lakmuszpapírként jelzi az intézmény sikerességét. Mi a helyzet ezen a téren?

– Nagyon kevés hallgató alkalmas és képes rá, hogy szólista legyen, ráadásul szólókarrierből pályakezdőként Magyarországon nagyon nehéz megélni. A hazai zenei piac nagyon szűk, az pedig tényleg csak keveseknek adatik meg, hogy ki tudjon lépni a nemzetközi színtérre. Magyarországról a külföldi koncertéletben érvényesülni nehéz feladat. Amellett, hogy a legjobbak között kell teljesíteni, olyan tulajdonságokkal is kell rendelkezni, ami segít az érvényesülésben, nem utolsósorban kapcsolatrendszer is szükséges hozzá. A szerencsefaktor sem elhanyagolható.

– Mit ért kapcsolatrendszer alatt?

– Külföldi menedzsmentet, amely nemzetközi színtéren promotálja az adott művészt. Akadnak erre példák: Baráti Kristóf hegedűművész, Várdai István csellóművész, Baráth Emőke operaénekes vagy Madaras Gergely karmester nemzetközi ügynökségekkel dolgoznak együtt, és a világ legnevesebb koncerttermeiben lépnek fel.

– Igen ám, de ők már a negyvenes generációhoz tartoznak. Mi a helyzet a fiatalokkal?

– Pálfalvi Tamás trombitaművészt említhetem példaként, aki fényes pályakezdést tudhat magáénak: bekerült a nemzetközi Rising Stars sorozatba, majd pedig nagyon hamar megtalálta őt egy külföldi kiadó és menedzsment, így ő hamar belépett a nemzetközi körforgásba.

– Hogyan tud az egyetem lökést adni a fiataloknak, akár szólista-, akár zenekari karrierben gondolkodnak?

– Például úgy, hogy koncerteket szervezünk számukra: a Zeneakadémián tartott, kifejezetten ilyen tematikájú sorozatokban megmutatkozhatnak a fia­tal tehetségek. Igyekszünk külföldi versenygyőztesekkel kombinálni a legjobb magyar akadémistákat kamarazenei formációkban, de az is előfordul, hogy már befutott művészeket hívunk melléjük. Segítenünk abban is, hogyan alakítsák ki a portfóliójukat, hogyan keressenek meg külföldi koncerthelyszínt, szervezőket. Tudniuk kell, miben más az ő művészetük, mint a többieké, milyen repertoárral tudják vonzóvá tenni magukat, milyen projektekben érdemes gondolkodniuk, hogyan vegyenek föl hanglemezt, hogy promotálják magukat az online világban – ezek megkerülhetetlen kérdések. Az egyetem egyelőre kevésbé fektet e kérdésekre súlyt. Van ugyan zenei menedzsment tantárgy, ám szerintem még ennél is többet kellene ezzel foglalkozni. Éppen ezért is szerveztünk korábban több műhelyt; meghívtuk a nagy nemzetközi ügynökségek vezetőit, zenekar-igazgatókat, koncerttermek művészeti vezetőit, akik elmondták saját szempontrendszereiket, beszéltek arról, náluk hogyan épülnek be a fiatal művészek a struktúrába, valamint hogy a nemzetközi ügynökségek mit is várnak el a pályakezdő művészektől.

– A külföldi példák miben térnek el a hazai gyakorlattól?

– Hazánkban egyetlen komolyzenei menedzsmentiroda dolgozik a nemzetközi piacra, ám ők kizárólag élvonalbeli művészekkel foglalkoznak. Nyugaton ennek nagyobb a kultúrája: az osztrák, a német vagy a francia ügynökségek százas nagyságrendben foglalkoznak a művészekkel, ők egész Európába, sőt gyakran a tengerentúlra is közvetítik őket. Ha egy húszas évei második felében járó fiatal bekerül egy nemzetközi menedzsmenthez, öt-hat év alatt várható eredmény a karrierjében, ez alatt az idő alatt az ügynökség határozza meg, hol lépjen föl, mit játsszon, vagyis együttes munkával dolgozzák ki az előadó művészi arculatát. Itthon e szemlélet hiányzik, egyszerűbb, szűkebb a piac. A koncerttermek, zenekarok nem kockáztatják meg, hogy a műsort egy még a pályája elején álló fiatalra építsék, inkább biztosra mennek. Éppen ezért létfontosságú, hogy e fiatalok megméressék magukat a nagy, nemzetközi presztízsű komolyzenei versenyeken. Minél jelentősebb az a verseny, ahol sikerül helyezést elérni, annál több lehetőséget nyit meg. A varsói Chopin- vagy a brüsszeli Queen Elisabeth-versenyen, de akár az általunk szervezett Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen helyezést elérni sok esetben szerződésajánlattal, további fellépési lehetőségekkel jár. Jó példa Fejérvári Zoltán zongoraművész esete arra, mennyit jelent egy versenygyőzelem. Itthon mindenki tudta, milyen kivételes képességű művész, ám a nevét akkor ismerte meg igazán a világ, mikor megnyerte a Montreali Nemzetközi Zongoraversenyt.

– Évek óta beszélünk arról, mennyire megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások, és ez talán a komolyzenei szcénát érinti a legkomolyabban. A koncertlátogatók átlagéletkora ötven feletti, a fiatalokat nehéz becsábítani a hangversenytermekbe. A klasszikus művészet értékei ellen ható trendek mennyiben szűkítik tovább a piacot? Vagy inkább változás ez, amihez érdemes lenne adaptálódni?

– Valóban, az utóbbi években hatalmas átrendeződés tanúi vagyunk, radikálisan változnak a kultúrafogyasztói szokások és ezzel együtt a klasszikus zenéhez való viszonyulás is. A koronavírus-járvány hozta el az online jelenlét fontosságának felismerését. Az online jelenlét felértékelődött, de ezen túl vagyunk, megint az élő koncertezés került előtérbe. A járványt az infláció követte, aminek a legfontosabb hatása, hogy a közönség kevesebb jegyet vásárol, és azt is inkább az utolsó pillanatban. Sokan felismerték, hogy a közönség tartaléka a fiatalabb korosztályokban van, ennek köszönhető a nálunk is megjelenő nyugat-európai irányzat, hogy a klasszikus zenét más műfajokkal vegyítik, vizuális művészeteket, táncot vagy mozgásművészetet emelnek be a komolyzenei produkciókba. A fiatal generáció számára a hagyományos klasszikus zenei koncertek már nem igazán érdekesek, ezért úgy próbálják őket megnyerni, hogy látványosabbá, ingergazdagabbá, változatosabbá teszik őket. A kortárs komolyzenében is egyre erősödik a populárisabb irány. A szerzők célja ugyanaz: szélesebb hallgatóságot szerezni. Van persze egy konzervatív álláspont, amely szerint ez a klasszikus zene végét jelenti, ám sokan úgy vélekednek, ha ezen a populárisabb úton vezetik végig a fiatalokat, akkor később könnyebben befogadják majd Mozartot is.

– Érvényesek lehetnek ezek az irányzatok a hazai koncerttermekben?

– A Zeneakadémia e kérdésben konzervatív álláspontot képvisel. Személyes véleményem ugyanakkor, hogy nem csukhatjuk be a szemünket. A fiatal művészek is érzik a változás szükségességét. Ha valaki beült májusban a zeneszerzés szakos hallgatók diplomakoncertjére, megdöbbenhetett, hiszen tíz évvel ezelőtt ilyen jellegű darabokat nemigen hallott volna. Könnyen befogadható, mondhatni trendi darabok születtek. A fiatalokat formálja az, ami a világban történik, nem tudják magukat kivonni alóla, és ez teljesen természetes. Ezért is bátorítom a hozzám forduló végzős együtteseket, bátran emeljenek be a portfóliójukba a klasszikus szerzők mellett a kortárs irányzatokból is, próbálkozzanak más művészeti ágakból is inspirációt meríteni, ezzel fiatalabb közönséget tudnak megszólítani.

– Hogyan változik a zeneakadémiai koncertek közönségének összetétele?

– A koronavírus-járvány előtt és után is készítettünk egy reprezentatív felmérést, amelyből az derült ki, a koncertlátogatóink több mint ötven százaléka hatvan év felett van. Ismerem a nemzetközi adatokat: ez az arány a világon mindenhol jellemző. Ugyanakkor azt gondolom, nem kell kongatni a vészharangot, hiszen harminc évvel ezelőtt is az idősebb korosztály ült be a komolyzenei koncertekre. Ehhez a műfajhoz hozzáidősödik az ember. Ám a fiatalokkal kapcsolatos probléma nagyon is jelen van: ők képtelenek két órán át passzívan ülni és zenét hallgatni. A klasszikus zene nem társas műfaj. Amíg egy könnyű­zenei koncerten vagy egy dzsesszklubban a koncert alatt megiszunk egy italt és beszélgetünk a partnerünkkel, egy hangversenyen ezt nem tehetjük meg. A most szocializálódó fiatalok elmerültek az online világban, és ehhez muszáj lesz alkalmazkodnia a klasszikus koncertéletnek.

– Hogyan?

– Például a koncertdramaturgia megváltoztatásával: rövidebb darabokból vagy tételekből kell összeállítani a műsort. Ez ma talán szentségtörésként hangzik, ám száz évvel ezelőtt sem volt másképp: Chopin sem játszotta például végig a saját zongoraversenyét, a tételek között elhangzott egy-egy ária. De megoldás lehet a korábban említett műfajok közti átjárhatóság, hogy a komolyzenei koncertet vizuális művészettel, irodalommal, tánccal vegyítjük, izgalmas össz­művészeti produktumokat alkotva. Ez a folyamat világszinten zajlik, a változások korát éljük. Persze ez nem jelenti azt, hogy a klasszikus koncertezés el fog tűnni, arra mindig van igény. De ha nem akarjuk, hogy az elit kiváltsága legyen a csillogó koncerttermekben méregdrága jegyért hallgatni a klasszikus zenét, az operát, akkor muszáj koncepciózus tervekben gondolkoznunk.