Nem lehetne magyarul? – Anyanyelvi keservek

Hetekkel ezelőtt olvastam a Mandinerben Póla Gergely írását (Nyelvében hal a nemzet), ami azért piszkál, mert mélységesen egyetértek aggodalmával. Van mit félteni, és kell is.

Ezrével teremtődnek a munkahelyek. Ám ezeknek a többségében nem a magyar szó a divat, sőt kötelező az angol, hogy a főnök is értse. Olyan erővel nyomakodik az angol kifejezés a reklámok szövegben, a műsorok elnevezéseiben, cégnévnél, feliratozásban, hogy néha komoly indulatokat kelt bennem. Shoe fantasies, Lovarda Orchestra (sic!), the island of freedom, imádok outlook shoppingolni… visual guide, BalatonSound, a kedvencem: projektmenedzsment. Nincs központ, csak centrum, mindenki inspirálódik és autentikus. A prezentációnak feelingje van. Egy műsort lehet úgy befejezni: soft power.

Először a közmédiában kéne legalább a magyar nyelvet használni. Néha egy-egy mondatban több az idegen kifejezés, mint a magyar, pedig van több lehetőség is kiváltásukra. Vagy bármely bevásárlóközpontba bemegyek, szinte nem találni honi feliratot, már a kijárat is exit. Tudom, hogy Budapest világváros, de az az érzésem, hogy többségében magyar anyanyelvűek lakják. Ha más országban szeretnénk elérni, hogy magyarul is feltüntessék a feliratokat, idehaza ezt miért nem érjük el? Aminek nincs angol elnevezése, az már nem is létezik. Minden, ami művészettel kapcsolatos, az art, ami meg zenével, az music és formáció.

Magyarul tudni nem szükséges, angol nélkül viszont szűkülnek a lehetőségeid. Művészeink, tudósaink, neves közéleti szereplők jelentős többsége elismeri nyelvünk nagyszerűségét és kifejezőerejét, finom rezdüléseit, de megvédeni nem tudja. Ehhez is, mint sok máshoz, közakarat is kell.