Készenlétben a partvonalon

– Fiatal lány könyvvel a kezében a medenceparton. Ez a kép maradt meg az első találkozásainkról még a Ferencvárosnál évekkel ezelőtt. Akkor valahogy nem tűnt természetes közegének a népligeti uszoda. Azóta nagyot fordult a világ, de mondhatjuk, hogy minden ott kezdődött?

– Soha életemben nem sportoltam versenyszerűen, nem is vagyok egy sportos alkat, nekem a sport korábban kimerült az apukámmal való közös vasárnapi Forma–1-es programmal: a rajt megnézése, alvás, majd a leintéskor az ébredés. A Fradi-szív egyébként mindig ott dobogott bennem, apukám ugyanis Fradi-szurkoló volt, még focimeccsekre is elvitt magával kislány koromban, nekem akkoriban Miriuță volt a nagy kedvencem. A sport kö­ze­géhez ennél közelebb sokáig nem kerültem, és ha nem is a népligeti uszodában indult minden, de meghatározó volt a sportszakorvosi pályám alakulásában.

– A „sportkarrier” nem is szerepelt a tervei között?

– A véletlenek furcsa összjátékából alakult, hogy sportszakorvos lettem. Radiológusnak készültem, de nem sikerült bekerülnöm abba a budapesti intézménybe, amibe akkor jelentkeztem. Rezidensként a VIII. kerületben találtam magam dr. Héczey András háziorvos mellett, aki végül a mentorom és pótapukám is lett, és neki köszönhetem a Fradit is. Azonkívül, hogy a Népliget közel esett a rendelőhöz, oda járt úszni, így derült ki, hogy ügyeletes orvost keresnek a férfivízilabda-mérkőzésekre. Megkérdezte, hogy vállalom-e, én pedig mondtam, hogy szívesen, szóval rezidensként, nőként, nagyon fiatalon, sportos múlt nélkül kerültem a medencepartra. Tényleg szürreális volt a jelenlétem, de gyorsan befogadott a pólósközeg, én pedig nagyon megszerettem őket, olyannyira, hogy ott ragadtam, immár lassan tíz éve. A sportorvosi történetem egyébként egy piros bőr orvosi táskával kezdődött.

– Mi a kapcsolat a piros bőrtáska és a sport között?

– Ötödéves egyetemista koromban a ballagásomra kaptam édesanyámtól az említett táskát. Az akkori párom testvére floorballozott, és szükségük volt orvosi segítségre, mi meg rendszeresen jártunk szurkolni a meccsekre. Szóval telepakoltam a kis piros orvosi bőrtáskát jégzselével, jégspray-vel, Betadinnal, fáslival, ragtapasszal, és így mentem a mérkőzésre – ez volt az első eset, hogy a sport közelébe jutottam orvosi táskával, aztán én lettem a floorball „csapatorvosa”. Később bekerültem a labdarúgóközegbe kereszt­apám, dr. Sánta János révén, aki a Nyíregyháza Spartacus labdarúgóklub csapatorvosaként dolgozik már legalább húsz éve. Hatvan felett viszont már elfáradt, keresett egy kollégát maga mellé, aki legalább az idegenbeli meccseket elvállalná, és járná az országot vasárnaponként. Felajánlotta a lehetőséget nekem, és én nem mondtam nemet. Ehhez meg kellett szereznem az UEFA-licencet, tehát újabb véletlen vitt közelebb a sporthoz. Miután 2017-ben sikeresen letettem a szakvizsgám háziorvostanból, úgy döntöttem, a sportélettan felé veszem az irányt. Bár mindegyik sportágamnak kitanultam a rám eső szabályrendszerét, felmerült bennem az igény, hogy ezen a területen is megszerezzem a képesítést, valahogy így lettem sportszakorvos.

– Bár nem így indult, most már a sport a természetes közege?

– Sokáig három szálon futott az orvosi karrierem. A Honvédkórház sürgősségi osztályán részállásban dolgoztam, mellette az említett sportágaknál – labdarúgás, vízilabda – vállaltam részmunkát, és a szakvizsga után a Sportkórházban is rendeltem részállásban. A szakmai gyógyító énemet ki tudtam élni a sürgősségi beteg­ellátásban. Megszerettem a sportos környezetet is, ahol mégiscsak egészséges emberekkel foglalkozom a szűrővizsgálatok alkalmával. Jót tett a lelkemnek ez a kettősség, egyensúlyt teremtett. Arról nem is beszélve, hogy mindegyik területen megszerzett tapasztalatomat tudtam hasznosítani a többinél is. Az élet úgy hozta, hogy előbb-utóbb csak a sport maradt, a sportorvosi szakrendelés, illetve a meccsügyeletek, csapatorvosi teendők. Bevallom, azért néha hiányzik a gyógyító betegellátás.

– Most már rendszeresen látni a partvonalon, és három multisport-világeseményen is részt vett. Miután megszerezte a sportszakorvosi képesítést, látta maga előtt ezeket a lehetőségeket, lépcsőfokokat?

– Őszintén szólva fogalmam sem volt, milyen lehetőségek adódhatnak az életemben. Az Universiade orvosi csapatának tagja lettem, és a nápolyi világeseményen az orvosi teamhez csatlakoztam az első világeseményemen. Akkor viselhettem először a magyar címeres öltözetet, nagyon büszke voltam rá. Tavaly a Sportkórházból dr. Toman József ortopéd-traumatológus főorvos, a válogatottkeretek főorvosa adott rá lehetőséget, hogy csatlakozzam ahhoz az egészségügyi csapathoz, amelynek vezető csapatorvosa volt az amerikai Birminghamben rendezett Világjátékokon. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem, és fantasztikus élményként éltem meg. Idén pedig felkérést kaptam az Európa-játékokra.

– Mit jelent önnek, hogy bekerült a világeseményekre utazó orvosi csapatokba? Hasonló érzés, mint amikor egy sportoló megkapja az első válogatottmeghívóját, vagy bekerül egy világesemény szűkített keretébe?

– Ez a munka mindenekelőtt bizalmi állás, és szerintem nagyon komoly rangot képvisel. Az orvosi teambe jellemzően olyan személy kap meghívást, aki szakmailag megfelelő, ért a sportélettanhoz és sportsérülésekhez, és emellett beszél a sportolók nyelvén is. Nyilván mindig én voltam az „új” és a „fiatal” az orvosi csapatban, de mindent próbáltam megtenni, hogy beilleszkedjek. Azért a válogatott, illetve az élsportolók világa különleges világ, nekem is időbe telt megtanulni, hogy ők komplexebb ellátást igényelnek. Minden olimpiai sportágnak megvan a keretorvosa – én a teniszválogatotté vagyok –, és azt gondolom, ezt a pozíciót már önmagában is megtisztelő betölteni. Nagyon megszerettem a sportos közeget a maga specialitásaival együtt. Hatalmas előrelépés és elismerés volt számomra, amikor, hogy úgy mondjam, megkaptam a „válogatottmeghívómat”.

– Orvosként hogyan készülnek egy-egy világeseményre?

– A versenyprogrammal természetesen tisztában kell lennünk előre, de egy világ­esemény orvosi szempontból folyamatos alkalmazkodás az állandóan változó körülményekhez. Nyomon kell követni a versenyeket, ki jut tovább, esik ki, ki folytatja vigaszágon, vagy ki mikor, hol óv meg egy mérkőzést és játsszák azt újra, esetleg az időjárás miatt halasztanak el egy-egy szabadtéri eseményt. Nem csak a sportolókat, minket is ugyanúgy befolyásol a legkisebb változás is. Az Európa-játékokon a zuhogó eső többször átírta a programot. Erre példa a mountain bike esete: esős időben és azután is külön figyelnünk kellett, mert az eső utáni sáros pályán megnő a kisebb sérülések valószínűsége, ennek megfelelően kellett készülnünk. Eddig minden orvosi teamnél, aminek része voltam, ezek a gyors alkalmazkodások nagyon jól működtek.

– Menyire kell ismerni az adott sportágat ahhoz, hogy tudja, mikor kell közbeavatkoznia?

– Alapvetően a legtöbb sportágban a bíró szól és adja meg az engedélyt, mikor mehet az orvos segíteni, ellátni a sportolót. Tíz év tapasztalattal a hátam mögött most már azt mondom, sokat segít, ha az ember ismeri a sportágat, amellyel dolgozik, folyamatosan figyelni kell az eseményeket, mert egy mozdulatból már láthatja a következményt, és a lehető legrövidebb idő alatt kell ilyenkor cselekedni és segíteni. Ráadásul minden sportágnak megvannak a maga speciális sérülései és szabályrendszerei, így minden sportág más- és másfajta beavatkozást igényel. Sok esetben a lehetőségeink és körülmények is mások, ezért nem árt egy kis kreativitás sem. A küzdősportok esetében például változó, hogy engedélyezett-e vagy sem kötést felhelyezni a versenyzőre, és erre mennyi időm van mérkőzés közben. A labdarúgásban inkább a végtagsérülésekre, ficamra, zúzódásra, kifordulásra, görcsre kell készülni a meccseken – szerintem a stoplis cipő kész életveszély.

– Előfordult, hogy nagyobbnak látta a problémát, mint amekkora volt?

– A legelső focicsapatom nagyon sokat nevetett rajtam, sokszor fölöslegesen ugrottam fel a kispadról, mert azt hittem, hogy baj van. A vízilabda és a küzdősportok világában hozzászoktam, hogy akkor kiabál a sportoló, ha vér folyik, vagy nagyon-nagyon fáj valamije. A labdarúgásban ez picit másképpen van. Az említett stoplis cipő talpa nagyobb fájdalmat okoz néha, mint valódi sérülést. Meg kellett tanulnom, hogy nem mindig akkora a baj, mint amekkorának én gondolom a pálya széléről, néha elég a jégzselé vagy jégspray. A sportban minden megtörténhet, és készen kell állni, hogy megfelelően segíts, ha szükség van rád.

– Mennyire léphet ki az orvosi szerepkörből? Izgul, szurkol a versenyek alatt?

– Nagyon szurkolok a sportolóinknak, szeretem őket, de mindig jobban izgulok a sérülésmentes meccsekért, mint a végeredmény miatt.

– A sportorvosi pályát ugyan a véletlen hozta, de egyáltalán az orvosit miért választotta?

– Édesapám orvos volt, édesanyám gyógyszerész, és apai ágon a nagyszüleim is orvosok. Nem készültem igazán más pályára sem, de nem is azért választottam, hogy folytassam a generációkon átívelő hagyományt. Nem igaz az sem, hogy nagy célokat fogalmaztam volna meg kisgyerekként, az én történetem nem arról szól, hogy már óvodásként kitaláltam, szívsebész leszek, vagy mindenképp én találom fel a rák ellenszerét. Már gyerekként is a „kórházszag” jelentette nekem a komfortzónát. Anyukám gyógyszerészi pályája vonzott sokáig, de akkoriban még nem járt doktori cím a gyógyszerészeknek, azt pedig én mindenképp meg akartam szerezni. Végül a Szegedi Tudományegyetemre mentem orvostanhallgatónak, ahova a szüleim is jártak.

– Mi vonzotta mégis akkor erre a pályára?

– Magamnak is nehezen tudom megfogalmazni, de nagyon szeretem a munkám, pedig iszonyatosan sok ráfordított időt és energiát igényel, rengeteg lemondással, éjszakázással, családtól távol töltött idővel jár; én korábban rendszeresen karácsonykor ügyeltem. Amikor elkezdtem az orvosi pályafutásomat, akkor ráadásul nem voltak túlfizetve a rezidensek. Szerencsére ezt azóta rendezték, de annak idején szükségem volt a rezidensképzés mellett még mellékállásra, hogy meg tudjak önállóan élni. A legjobb másodállásnak tűnt a medenceparton ülni, de milyen érdekes az élet, mert egy véletlen lehetőségből végül főállás lett. Boldogsággal tölt el, ha azok a sportolók, akikkel egy világesemény alkalmával találkoztam, emlékeznek rám, engem hívnak fel segítséget kérni, vagy a követező nagy eseményre készülve megkérdezik, ugye ott leszel megint mellettünk a versenyen? Örülök, ha a sportoló-orvos kapcsolat nemcsak abban a rövid időben működik, hanem megmarad hosszabb távon is.

– Ha már a sportos közeg, adja magát a kérdés, milyen célokat tűzött ki maga elé? Mi lehet a következő fok a ranglétrán?

– Eddig sem kerestem ezt az utat tudatosan, de most már rajta járva azt mondhatom, a szívem csücske az lenne, ha egyszer ott lehetnék az olimpián. Addig még nagyon sok munka, fejlődés, tanulás vár rám. Nem rövid távú tervként tekintek rá, de most már nekem is van „olimpiai álmom”. A legfontosabb azonban a hosszú távú bizalmat megőrizni, és magas színvonalú ellátást nyújtani a sportolóknak. Ha meg egyszer mégis kijutok egy olimpiára, utána majd keresek egy új álmot, amit a Sportkórház szakembereivel együtt tudok megvalósítani.