Az I. világháború végén, 1917-ben, váratlanul és totálisan összeomlott az Orosz Birodalom. Február zavargásai a cár lemondásához vezettek, Oroszország legitimációs vákuumba zuhant és kormányozhatatlanná vált, miközben seregei a frontokon harcoltak. A hatalmi űrt októberben a bolsevikok elszánt és hataloméhes csoportja töltötte ki. Vállalkozásukat később nagy októberi szocialista forradalomnak nevezték el, és követendő példaként állították a világ elé.

Hirdetés

A szocializmust építő Szovjet-Oroszország, majd később a Szovjetunió hét évtizeden keresztül kísérletezett az új társadalom felépítésével. A megvalósult szovjet modell az első pillanattól az utolsóig totális diktatúra volt, legitimációját pedig a terror biztosította. A kommunista terror rendszere a kizárólagosságon és az egységesítésen alapult: egy eszme, egy ideológia, egy kultúra, egy politika, egy párt, egy vezér, egy irányítási központ.

A kommunisták eltörölték a magántulajdont, és folyamatosan kísérleteztek a magánszféra felszámolásával is. A felelős döntésektől eltiltott és leszoktatott embereket tömegpártba tömörítették, tömegkultúrára szorították, tömegemberré degradálták. Hagyományos kötődéseiket elvágták, tradícióikat felszámolták. Feleslegessé tették az egyházat, hiszen Isten és a túlvilági boldogságba vetett hit helyett a földi mennyországot kínálták fel az embereknek. Az ily módon atomizált társadalomban nem maradt menedék a manipulációnak kiszolgáltatott, gyökértelenné tett egyének számára. Be kellett érniük azzal, hogy a megvalósuló szocializmus – az, amit nap mint nap építeni kényszerülnek – maga az áhított cél, a megvalósult utópia. Ezt az utópát temette maga alá az összeomló szovjet birodalom 1991-ben. Ugyanolyan váratlanul, minden különösebb előjel nélkül semmisült meg, mint kilencven évvel korábban a cári Oroszország.

A Szovjetunió nincs többé. A kommunizmus régiónkban végelgyengülésben kimúlt, horrorisztikus emlékeit pedig e ház falai közé zártuk. Harminckét év távlatából pedig kijelenthetjük: többé nem kell félnünk sem az ordas eszméktől, se Sztálintól, se Lenintől. Nyugodtan nevethetünk rajtuk.

Korábban írtuk

„NAGY BŰNTETTHEZ NAGY ESZME KELL!” – hirdeti most nyíló időszaki kiállításunk, amely Sam Havadtoy képzőművész, festő munkáiból állt össze. Határozottan és méltóságteljesen süket, vak és néma Lenineket, csokornyakkendős, kalapos, a hazudozástól megnőtt orrú Sztálinokat láthatnak a látogatók. Nagy eszmék kicsipkézve, kiszínezve, erejüktől megfosztva, nevetség tárgyaként állnak a közönség előtt, jelezvén, hogy nincs hatalmuk felettünk, hiszen szabadok vagyunk és azok is maradunk!

A festményekről bővebben itt.

A MŰVÉSZRŐL

Havadtőy Sámuel (Sam Havadtoy) magyar–amerikai belsőépítész, képzőművész, festő. 1952-ben született Londonban, magyar szülők gyermekeként. 1956-ban, a forradalom előtt a család hazatért, és a forradalom után itthon maradt. Sam 1971-ben emigrált Angliába, majd hamarosan továbbment az Amerikai Egyesült Államokba, ahol régiségkereskedőként és lakberendezőként a New York-i művészvilág egyik ismert figurája lett. Barátként olyan alkotókkal dolgozhatott együtt, mint Andy Warhol vagy Keith Haring. John Lennon halála után annak özvegyével, Yoko Onóval élt húsz éven át. Sam Havadtoy műveit Magyarországon is sokan ismerik, hiszen az elmúlt évtizedben jó néhány kiállítása volt a budapesti Ludwig Múzeumtól kezdve a szentendrei Ferenczy Múzeumon át a Magyar Nemzeti Múzeumig. A sokak által amerikaiként számon tartott, magát magyarnak valló művész Milánóban, Budapesten és Szentendrén él.

Sam Havadtoy művészetét meghatározza kettős identitása: az egyszerre vad, szemtelen és játékos pop-art keveredik a kommunizmus által elnyomott művészek frusztrációjával. Művészete beazonosíthatóan személyes, már-már intim dimenziókkal, mégis finom és dekoratív. Jó érzékkel ötvözi a közép-európai stílusjegyeket az amerikai pop-arttal. Magát elsősorban festőként definiálja, a tárgyakat ugyanúgy kezeli, mint a vásznakat, csak éppen három dimenzióban. Jellemző alapanyaga a csipke. Még gyerekkorából bevésődött emléke a lakásban itt-ott felbukkanó kis csipketerítő, amit utált. Mégis, már lakberendezőként becsempészte munkáiba, a megbízói pedig imádták a magyar kuriózumot. A textilt felületként kezeli: szétvágja és darabokban kasírozza azokat a képekre, tárgyakra, nem egyszer extrém végletekig tekerve. De használta a csipkét halotti lepelként is.