Tizenhat évesen olimpiai kvótát szerzett

– Jól érzékelem, hogy még mindig a vb és a kvótaszerzés hatása alatt áll, és legalább három méterrel lebeg a föld felett?

– Amikor megtudtam, hogy kvótát szereztem Párizsra, éreztem a boldogságot és az örömet, de még most is nehezen hiszem el. Biztos, hogy velem történik? Idő kell, amíg minden a helyére kerül bennem.

– Az olimpiai kvalifikációs világbajnokság előtt nem gondolt arra, hogy egyéni kvótát szerezhet?

– A nagy terveim csapatban voltak. Nagyon szerettük volna megszerezni a lányokkal együtt a kvótát, de azért az is a szemünk előtt lebegett, hogy nem feltétlen jöhet össze. Úgy utaztunk ki mindannyian, hogy elsődleges a csapat, mindenki arra törekedett, hogy a legjobban kivitelezze a gyakorlatait, mert azzal tisztában voltunk, hogy valaki szerezhet egyéni indulási jogot is, és azért az mégis fontos, hogy legalább egyvalaki utazhasson az olimpiára. Arra legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy én leszek az, akinek ez végül sikerül.

– Úgy indultak el Antwerpenbe a világbajnokságra, hogy a háromszoros Európa-bajnok Kovács Zsófia elülsőkeresztszalag-szakadást szenvedett a vb előtti napokban. Milyen hatással volt a legjobbjuk elvesztése a csapatra?

– Nehéz helyzetből kellett talpra állnunk. Sokat beszéltünk egymás közt erről a lányokkal, próbáltuk lelkesíteni egymást, mert össze akartuk szedni magunkat és bizonyítani, hogy megcsináljuk valahogy a legjobbunk nélkül is, és elérjük az olimpiát jelentő tizenkettedik helyet. A sportban sokszor kell a legnehezebb helyzetekből is talpra állni. Nem engedtük, hogy visszavessen minket, végig motiváltuk egymást, a versenynap reggelén még lementünk edzeni, akkor is azt beszéltük: meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá, mert eleget edzettünk, készen állunk. Lelkesítettük egymást, és az edzők is végig támogattak, biztattak minket.

– Karnyújtásnyira voltak a kvótától, a selejtező vége előtt még tizenkettedik helyen álltak…

– A legutolsó pillanatokig bíztunk a csapatban, láttuk, hogy jó helyen állunk, de tudtuk azt is, hogy erős nemzetek jönnek még, reméltük, hogy megtarthatjuk a pozíciónkat. Mindenkinek nagyon rosszulesett, hogy nem sikerült. Úgy érzem, pontszámban nem feltétlen mutatkozott meg a teljesítményünk…

– Mikor érezte azt, hogy egyéniben viszont sikerülhet kiharcolnia az indulást?

– Amikor befejeztem a gyakorlataimat, még nem tudtam, mire lesz elég. A talaj nem volt olyan pontos, mint ahogy képes vagyok rá, a jövőben új elemeket is építünk majd be. A korlát izgulósabb volt, de nem lett rossz, az ugrásnál is tudok majd még jobbat, a gerendával elégedett vagyok. Összességében azt mondhatom, még többre vagyok képes, és meg is fogom mutatni. Amikor az egész mezőny lement, késő estére derült ki, hogy a csapatnak nem, de nekem sikerült. Miután megtudtam, hogy megkaptam az olimpiai kvótát, nem volt bennem semmilyen felemelő érzés, hanem elsírtam magamat. Nem azt akartam, hogy csak nekem sikerüljön, a csapatért tettünk meg mindent, együtt akartuk elérni a közös célunkat. Úgy éreztem, ez nem fair, mert mindenki keményen odatette magát. Akkor, abban a pillanatban nem hatott át a boldogság érzése, inkább igazságtalannak éreztem a helyzetet, a lányokkal együtt akartunk örülni. Az azonban nagyon boldoggá tesz, hogy sok embernek szereztem örömet, rengetegen gratuláltak azóta. Még görcsbe rándul a gyomrom, ha az olimpiára gondolok, de nagyon motivál. Tudom, hogy most még keményebb edzések jönnek, de nagyon várom. Boldogsággal tölt el az is, hogy nem egyedüli magyar tornászként lehetek ott Párizsban.

– Mennyire volt feszült a világbajnokságon a gyakorlatok előtt, nagyon izgult?

– Amikor odaállok a szerekhez, mindig végigpörgetem a fejemben a teljes gyakorlatot, de pont a világbajnokságon a korlát előtt fordult elő, hogy totál kikapcsolt az agyam, nem tudtam végiggondolni, ahogy szoktam. Azzal nyugtattam magam, hogy nincs baj, ahogy felugrom a korlátra, minden visszajön. Így is lett. Azt figyeltem meg magamon a versenyek alatt, hogy két opció van. Az egyik, mint most a vb-n például a gerenda előtt: odaállok és nem csak mondom, hogy meg tudom csinálni, hanem tényleg el is hiszem, és bízom magamban. A másik, ami régebben jobban jellemzett, hogy mondom magamban, hogy meg tudom csinálni, de valójában nem hiszem el, ezáltal jobban izgulok, jobban stresszelem magam. Régebben sokat küzdöttem az önbizalmammal, túlagyaltam, most már tudatosabb vagyok.

– Most már biztos olimpiai résztvevő, sokat változik az élete?

– Az életem biztos változik, még nagyobb hangsúlyt kap a torna, de az élsport mellett a tanulásra is figyelek. Azt tudtam, hogy ez a világbajnokság lesz a legfontosabb, erre tettünk fel mindent, szerencsére a gimnáziumban a tanáraim megértik és támogatják a pályafutásomat, most pedig látják az eredményt is, amit elértem. Az olimpiai felkészülésemben is támogatnak.

– Hogyan reagált a környezete, mit szóltak a sikeres versenyzéshez?

– A csapattársaim és az edzőm, Trenka János is nagyon örült a név szerinti kvóta megszerzésének. Gratuláltak a Dunaújvárosi Központi Sportegyesület tornaszakosztályából is, ahol a verseny idején kivetítve nézték a gyakorlatainkat. Természetesen a közeli hozzátartozóim is nagyon örültek az elért eredménynek.

– Eddig a csapatban indulás szerepelt az álmaiban. Most, hogy egyéniben biztos ott lesz az olimpián, mi lesz az új álom?

– Óvatosan fogalmaznék, mert úgy vagyok vele, hogy azt meg is kell élni, amíg eljön a versenynap, és ott állhatok a szerek mellett. Nem merem beleélni magam, mert Zsófi példájából is látjuk: bármikor bármi megtörténhet. Inkább azt tűztem ki célnak, hogy minél többet fejlődjek addig, mert nemcsak induló szeretnék lenni, hanem ha már ott lehetek Párizsban, olyan gyakorlatot mutassak be és olyan eredményt érjek el, amit én szeretnék. Ez motivál majd az előttem álló felkészülés alatt. Valójában ez az időszak egy tornásznak nagyon hosszú és mégis rövid, sérülés szempontjából soknak tűnik az idő, mert akármi történhet ezalatt, ugyanakkor úgy érzem, kevés is, mert egy pillanat alatt eltelik majd. Becsukom a szemem, kinyitom és már ott is leszek, mert ez már nem csak egy álom.