Életet adni az anyagnak

Kőrösi Ferenc és Etzler Bernd gödi műhelye vadregényes kert közepén álló házban található. A zegzugos folyosón, a szobák falain rajzok, grafikák sorakoznak, az ajtókon színpompás, kecses üvegberakások, a fal mellett patinás fabútorok: a ház minden porcikáján érződik, hogy a szépre oly fogékony mesterek dolgoznak itt. Az egyik napos helyiségben Etzler Bernd vonókészítő műhelyét rendezték be, egy afféle titkos átjárónak is beillő ajtó pedig Kőrösi Ferenc csellókészítő birodalmába vezet. Kőrösi Ferenc és Etzler Bernd húszéves koruk óta ismerik egymást, barátságuk akkor kezdődött, amikor utóbbi Németországból Budapestre érkezett tanulni. Mint meséli, a gitárkészítés érdekelte, ám náluk nem volt ilyen jellegű képzés. Egy nyári stopos utazása során az egyik autóstól azt hallotta, ha a hangszerkészítés érdekli, Budapesten érdemes körülnéznie. Így érkezett a magyar fővárosba – persze csak azután, hogy a magyar művelődési minisztériummal folytatott bürokratikus levelezgetés után végre engedélyt kapott, hogy az akkori Zeneművészeti Főiskola vonósműhelyében tanulhasson.

Gitártól a vonóig

Etzler Bernd úgy gondolta, ha megtanulja a hegedűkészítést, a gitárral is elboldogul majd: 1986-ban kezdte meg tanulmányait a főiskolán, ahol Kőrösi Ferenc volt a mestere.

– Összetartó közösségbe kerültem, és bár a következő években keresztül-kasul bejártam Európát, olyannyira megszerettem a magyar kultúrát, a nyelvet, hogy nem volt kérdés: ide költözöm. Ferivel közösen megvettük ezt a házat, berendeztük a műhelyt. Később az emeletet is felújítottam, itt élek a családommal – meséli Etzler Bernd. A főiskolán vizsgahangszerként hegedűt készített, és bár jól sikerült, mégsem érezte száz százalékig magáénak ezt a mesterséget. Az iskolában Sáli Géza azonban beavatta a vonókészítés rejtelmeibe – ez a munka pedig sokkal jobban a kezére állt, mint a hegedűkészítés.

– A nyolcvanas évek végén vonóhiány volt Magyarországon, a főiskolai hallgatók pedig egyre többször kopogtak a műhely ajtaján, hogy készül-e hegedű-, brácsa- vagy épp csellóhoz illő vonó. Mikor megkeresett egy zenész, azt kértem tőle, hozza a legjobb vonót, amit ismer, amihez hozzáfér, megpróbálom megérteni, miért és mitől tetszik neki, majd megpróbálok ennek alapján készíteni egyet: a gyakorlatból kiindulva csiszolgattam a tudásomat. Talán ezért is lehet, hogy „vonóul” jobban tudok, mint „zenészül” – meséli mosolyogva. Ám vele is éppen az történt, mint azokkal az emberekkel, akik igyekeznek a lehető legjobban elmélyedni egy adott területben: ráébredt arra, hogy ha mindent tudni akar a vonókészítésről, fel kell keresnie a szakma évszázados tradícióit őrző műhelyeket.

– Párizs olyan a vonókészítés területén, mind a hegedűsöknek az olaszországi Cremona. 1750 körül itt vált külön a vonókészítés a hegedűkészítéstől, azóta itt sajátították el a mesterséget a szakma legjobbjai – meséli Etzler Bernd, aki 1991 és 1996 között egyhetes szakmai gyakorlatokon vett részt Stéphane Thomachot párizsi műhelyében, majd két éven át asszisztensként dolgozott Pierre Guillaume vonókészítő-mester brüsszeli műhelyében, a Maison Bernard-ban, ahol főként XIX. századi francia vonók res­tau­rá­lá­sá­val foglalkozott. A vonók a XIX. század elején nyerték el mai formájukat, elválaszthatatlanok attól a zenei kultúrától, amelyben születtek. Ez a szakma nem olyan, mint a mérnököké, akik folyton az új megoldásokat keresik. A hangszeresek a régi évszázadok alatt felhalmozódott, megannyi tapasztalat által csiszolódott tudást viszik tovább.

A hangszernek lelke van

A minőség tehát kulcskérdés. Már csak azért is, mert a közepes hangszerek piacát elárasztották a kínai gyártmányok, így az európai műhelyeknek egyetlen lehetőségük maradt: csúcsminőséget alkotni. A vonópálca minősége persze nemcsak a készítés technikáján múlik, hanem az anyagon is. Egyetlen fafajta felel meg erre a célra, mégpedig a Brazíliában őshonos fernambukfa, amelyet a dél-amerikai ország első exportcikkeként lelkesen használtak textilfestésre az európaiak már a kora újkortól. Etzler Bernd meg is mutatja, ahogyan egy marék bronzos árnyalatú faforgács pillanatok alatt lilává színez egy pohár vizet.

– A barokk idején a vonók még vas- és kígyófából készültek, a modern vonóhoz viszont a fernambukfa bizonyult a legalkalmasabbnak. Izgalmas tulajdonsága, hogy miután hőkezeléssel meghajlítjuk, terheléstől függetlenül is képes tartani az íves formát – magyarázza a mester, majd hozzáteszi, a rezgése, a keménysége, a hangot vezető képessége okán az Isten is vonónak teremtette. A fa mellett más igen értékes alapanyagokra is szükség van a vonóhoz: ilyen az ezüstlemez, a gyöngyház, az ébenfa – mintha csak egy különleges ékszer készülne. No és persze a lószőr, amelyet színe és szálanként osztályzott minősége alapján szereznek be kereskedőktől. A végeredmény pedig a mester kezei alól kikerült egyedi, máséval össze nem téveszthető munka: nem csoda, hogy Etzler Bernd vonóit az ország legnevesebb zenekaraiban játszó művészek használják.

Beszélgetés közben átsétálunk Kőrösi Ferenc műhelyébe: javításra váró brácsák, csellók, hegedűk sorakoznak az asztalán, ám közben egy éppen most születő hangszeren is dolgozik. Az egymáshoz illesztett két domború faszelet felszínén felskiccelve látható már a cselló karcsú testének vonala, ám hosszú hetekre lesz még szükség ahhoz, hogy a mester kezei között a vaskos fa filigrán hangszertestté formálódjon.

Kőrösi Ferenc elmeséli, a hangszerek esetén is a faanyag az egyik legfontosabb hozzávaló – a vonós hangszerek háta, kávája, csigája jávorfából, míg rezonáns része lucfenyőből készül –, persze a mester tudása, az évek alatt megszerzett tapasztalata mellett. A vonós hangszerek készítése során minden mester a saját maga által összeállított recept szerint keveri ki a fa kezeléséhez és színezéséhez használt lakkot. A fával ugyancsak körültekintően kell bánni: fontos a vágási irány, sőt, a kivágás után az érési idő is.

Együtt a „felső tízezer”

Kőrösi Ferenc a Zeneakadémián működtetett vonósműhely hegedűkészítő-mestereként dolgozott hosszú éveken át, az ott tapasztaltak alapján úgy véli, az iskola – hasonlóan a franciához – a hetvenes-nyolcvanas évektől a kihalófélben lévő szakmát támasztotta fel.

– A nyolcvanas évek elején csupán néhány mester fogadta a tanulókat, közülük emelkedett ki Sáránszky Pál és az én tanítómesterem, Lakatos Ferenc. Ma a hangszerkészítés aranykorát éljük: a mostani mesterek közül többen külföldön szerezték meg a tudásukat, például Cremonában. Tapasztalataikat hazahozták és közkinccsé tették.

A mester úgy véli, a magyar képzés jellege egyedi az egész világon, hiszen a tanulók az elméleti tudás megszerzése után mestereknél helyezkednek el, ott sajátítva el a szakma lényegét. Meglátása szerint a színvonal évről évre emelkedik, soha ennyi kitűnő szakember nem dolgozott még a hangszerkészítés területén.

Kőrösi Ferenc és Etzler Bernd egyetértenek: szakmai szempontból az egyik leginspirálóbb dolog részt venni egy hangszerkiállításon, hiszen e programok alkalmat adnak arra, hogy a mesterek a műhelyen kívül is találkozzanak a zenészekkel és egymással, megbeszéljék tapasztalataikat, és inspirálják egymást.

– Azon szoktunk viccelődni egymás között: a felső tízezer tagjai vagyunk, hiszen világszerte csak kevesen művelik ezt a szakmát – fejtegeti Etzler Bernd. Szerinte a mesterek más és más szakmai utat járnak be, már csak ezért sincsenek féltve őrzött szakmai titkaik egymás előtt. Ennél ugyanis fontosabbnak tartják, hogy összedolgozzanak, hiszen mindannyiuk közös érdeke, hogy ez a több száz éves mesterség fennmaradjon és tovább fejlődjön.