Ne tessék felakasztani! – Ötvenhat és a fiatalok

1956-os szabadságharcunkban 750 fiatalkorú vesztette életét, 21 százalékuk tizenkilenc éves vagy fiatalabb volt, 4 százalékuk pedig még a tizenhatodik életévét sem töltötte be. Töltötték-dobálták a benzines palackokat, tüzeltek a kiugráló szovjet katonákra. Ismert egy nyolcéves kislány hőstette, aki köténye alá kézigránátokat dugva bújt egyik szovjet tank alól a másik alá. Tettének mozgatórugója: szüleit a szeme láttára végezték ki.

Ismeretes, hogy Mansfeld Péter még a 17. életévét sem töltötte be, amikor börtönbe került. 18. életévét megvárva akasztották fel. A gépfegyvert kezében tartó 15 éves Szeles Erika fényképe bejárta a világsajtót. Hősi halált halt. Dózsa László, későbbi neves színészünk életét a csoda mentette meg. Mint fegyveres ellenállót a szovjetek halálra ítélték. Miután a sírgödörben véletlenül észrevették, hogy kisujja megmozdult, kiásták és kórházba vitték, ahol többórás műtét hozta vissza az életbe. Elmeséli, hogy ávósok és szovjet katonák a betegágyakról vitték el a foglyokat, köztük gyerekeket kivégzésre. „Bácsi kérem, ne tessék engem fel­akasztani” – hallotta az egyik gyermek könyörgését.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus)