Ne az eredményeket, az embert lássuk!

Boldog? – kérdeztük még tavaly nyáron Milák Kristófot egy rendkívül sikeres budapesti világbajnokság után, ahol világcsúccsal nyerte meg a 200 méteres pillangót, majd utána győzött 100 méteren is. Kevesen gondolták volna, hogy egy ilyen eredmény után a válasz nem magától értetődő. Hosszú hallgatás után azt válaszolta: „Ha ennyit kell gondolkodni, akkor biztos nem pozitív a válasz. Aki nem vágja rá egyből, az nem az.”

Bár az arcáról mindig is nehéz volt érzelmeket leolvasni, az interjú alatt azért érződött, a sikerek ellenére hiányzik valami az életéből. Bevallotta, mivel korábban voltak mentális mélypontjai, ezért szüksége van valami másra az úszás mellett, amibe kapaszkodhat, és kiszakítja abból a világból.

„Nem szeretek már benne ennyit élni. Attól félek, hogy megint beleőrülök, nagyon besűrűsödik a spirál és abból elég nehéz kikerülni, még nekem is, aki fejben erősebb ember vagyok.”

A spirált – ahogy korábban ő mondta – nem tudta elkerülni. Már tavasszal lehetett hallani, nem pont olyan intenzitással edz, ami a sikeres világbajnoki szerepléshez szükséges. Majd érkezett a bejelentés júniusban: nem indul a fukuokai vizes világbajnokságon. Közleményében úgy fogalmazott: sem fizikálisan, sem mentálisan nincs azon a szinten, hogy a világ legjobbjai között legyen. Azt is kijelentette, hogy mély hullámvölgybe került, ami – szerinte – nem párosul kétségbeeséssel. A nyarat épp ezért feltöltődéssel kívánja tölteni. Döntését elfogadták, megértették, támogatták, hiszen azt ígérte, szeptembertől újult erővel vág bele a felkészülésbe.

Elérkezett az ősz és vele együtt az olimpiai felkészülés kezdete, és ahogy ígérte, Milák Kristóf ott is volt a medencében; hogy mennyit, az már más kérdés. Pár hét után ismét szárnyra keltek a pletykák arról, hogy akadozik a gépezet. Sokáig úgy tűnt, a hazai, budapesti világkupán rajthoz áll, még a nevezési listán is szerepelt, de pár nappal a verseny előtt lemondta a részvételt, arra hivatkozott, hogy csak az eredményes olimpiai szereplésre koncentrál.

Visszalépésével viszont elszakadt az utolsó cérnaszál is az úszószövetségben, legalábbis a nyilatkozatokból erre lehet következtetni. Edzője, Virth Balázs elmondta, nem ott tart a felkészülés, ahol ilyenkor, tíz hónappal az olimpia előtt kellene hogy tartson, jó, ha a tervezett edzések felét teljesítették. Sós Csaba szövetségi kapitány sem hagyhatta szó nélkül a helyzetet, mert mint mondta, a zsenik sem engedhetnek meg maguknak mindent, bizonyos kereteken belül kell maradniuk, ráadásul a váltók olimpiai kijutása múlhat Milákon, ezért „nem csak a magánügye, hogy milyen állapotban van”. Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnöke ugyanakkor azt is elárulta, nincs is túl sok információjuk a versenyzőről, elutasítja a közeledését, pedig bármit megtennének érte. Egy talán szerencsétlenül megfogalmazott mondata újabb olaj volt a tűzre: „Tartozik Magyarországnak annyival, és tisztelje meg önmagát azzal, hogy elvégzi a munkát, hiszen olyan talentum van benne, ami nagyon kevés sportolónak adatott csak meg életében, talán csak Egerszegi Krisztinát tudom mondani. Neki csak le kell úsznia a napi hat-nyolc kilométert, azt a hat edzést el kell végeznie, és akkor biztosan feláll Párizsban a dobogó tetejére.”

Milák Kristóf helyzete nem egyedülálló. Az elmúlt években a világ számos élsportolója jelezte, hogy mentális problémák miatt egy ideig képtelen folytatni pályafutását. A közös bennük, hogy mindannyian pályafutásuk csúcsán állnak, többszörös olimpiai bajnokok, sportágukban a legjobbak között jegyzik őket. Ha maradunk a medencénél, pont pár hete a budapesti világkupán tért vissza Adam Peaty, a britek többszörös olimpiai és világbajnok mellúszóklasszisa. Sérülés, magánéleti válság, mentális problémák miatt tavaly került mélypontra. Peaty ugyanakkor őszintén beszélt a benne dúló küzdelemről és arról is, hogy mit tesz a siker a sportoló mentális egészségével. Segítséggel, támogatással, megtalálta az egyensúlyt.

Milák Kristóf vetélytársa a tavalyi budapesti világbajnokságon csomagolt össze és utazott haza. Az amerikaiak szintén többszörös olimpiai és világbajnok úszója, Caeleb Dressel eltűnt a világ szeme elől, mert olyan lelki mélységeket járt meg. Nagyjából nyolc hónapot hagyott ki, visszatérése egyelőre nem párosult eredménnyel, de fontosnak tartotta kiemelni, hogy újra mosolyogva lép rajtkőre, mert most már tudja: az úszás és a boldogság megfér egymás mellett. Simone Biles, minden idők legeredményesebb amerikai tornásza összetörve hagyta ott a tokiói olimpiát, és két évre volt szüksége a visszatéréshez, most négy világbajnoki aranyérmet nyert. Bevallotta, hogy terápiára jár, és az összhangot, az egyensúlyt próbálja megteremteni az életében.

Mivel az eredménykényszer a sportoló mellett hat az edzőre, klubelnökre, sportvezetőkre, sokszor hangzik el az élsport világában, hogy „ez még belefér”, „erről szól a sport”, „ezt még meg kell csinálni a siker érdekében”. Ugyanakkor egyre több élsportoló kapcsán merült fel a mentális probléma, kiégés, kimerülés, ezért a jelenségről beszéltünk Pálvölgyi Ágnes sportpszichológussal. A szakember azt mondja, a munka természetesen megúszhatatlan, ezt a részt nem lehet kivenni az élsportból, ugyanakkor nem kell szenvedésnek vagy olyan mértékűnek lennie, amiből kiégés, motivációvesztés, esetleg sérülés lesz.

– A túlzó mértékű munka egy ideig biztos előrevisz, de mindig van egy plafon. Ez nem jelenti azt, hogy a másik végletbe essünk, és a sportoló úgy eddzen, ahogy ő szeretne, vagy ahogy kedve tartja. Muszáj, hogy meglegyen a rendszeresség és a keretrendszer. A kettőnek a köztes egyensúlya tarthatja meg a sportolót a megfelelő motivációs bázisban. Ha kibillen, van egy megakadás, akkor elengedhetetlen a sportpszichológiai támogatás, a közös munka, hogy át tudjon lépni érzelmileg, és a fejlődés által megértse, miért áll napról napra a rajtkőre. Mindez abban az esetben lehetséges, ha a körülötte lévő rendszer, akár az egyesület, a szövetség, a sportszektor partner abban, hogy az egyensúlyt elősegítse és megtartsa.

Ha folyamatos és túlzó mértékű az elbillenés az egyik vagy a másik út felé, akkor nagyon nehéz a sportolónak visszatalálnia az autonóm motivációjához és a saját választásához, hogy igazából belülről fakadóan tudjon sportolni – mondja Pálvölgyi Ágnes. A motivációvesztés és a kiégés állapota megelőzhető, de elengedhetetlen észrevenni a folyamatot és megtenni a megfelelő lépéseket, ezért oda kell figyelni a jelekre.

– Kérdés, hogy a sportoló jelez-e, és van-e lehetősége jelezni. Az is kérdés, hogy meghallják-e, meglátják-e. Ha igen, akkor újra lehet gondolni, milyen körülmények között is van ez a sportoló, hogyan lehetne az edzésterhelést vagy a versenyterhelést jobban a személyiségéhez illeszteni. Nem lehet mindenkit egy sablonba gyömöszölni. Különösen fontos ilyenkor a csapatmunka, amiben a pszichológus és a sportszektor együtt dolgozik. Ha nem figyelünk, pont az fog történni, hogy a legfontosabb pillanatokban, amikor a legnagyobb a nyomás, és még egy lapáttal rá kellene tenni, kicsapódik a sportoló. A hosszú időn át tartó folyamatos munka és terhelés, a folyamatos eredményelvárások – akár a pihenés vagy jelzések észrevétele nélkül – következtében előállhat az az állapot, amikor robban. Úgy kell elképzelni, mint egy sarokba szorított embert, egy ideig bírja, tűri, de egy pont után úgy szabadul, ha kitör. A búgócsiga sem szép lassan áll meg, hanem egyszer csak eldől. Abból a helyzetből pedig sokkal nehezebb visszajönni, mint ha folyamatosan gondoznánk ezt az életutat.

Pálvölgyi Ágnes szerint kulcsfontosságú hosszú távra tekinteni, és nem csak fél évre vagy egy évre előre látni és abból kihozni a maximumot. Ha hosszú távra tekintünk, egyensúlyban próbáljuk tartani a pihenés és a terhelés arányát, sokkal hosszabb ideig tudjuk eredményessé tenni a sportolót. A sportpszichológus azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy a pihenés nem mindenre megoldás.

– Ha olyan mértékű egyensúly-elbillenésről van szó, ami már tartós negatív lelkiállapotba, akár depresszív állapotba torkollik, olyan mértékű alacsony hangulatba, amiben sehol nem találja meg a motivációját, akkor azt nem lehet „kipihenni”. A pihenés mindezt nem oldja fel. Ugyanígy van a munka világában is. A kiégés valójában egy folyamat végállapota, amelynek során többször is van lehetőség megállítani a negatív folyamatot. Ha egy munkavállaló a kiégés állapotába került, a szabadság ott sem oldja meg a helyzetet, utána pedig csodálkozik a munkáltató és a kollégák, hogy miért nem veti magát motiváltan a szabadságról visszaérkező munkavállaló a munkába.

A segítségnyújtás sokszor azért sem egyszerű Pálvölgyi Ágnes szerint, mert a sportoló azt gondolja, mindenre képes, hiszen mindenkinél erősebb, gyorsabb, a társadalom is ezt tükrözi vissza számára. Ezért az első gondolata, hogy megoldja a saját problémáját. Gyenge hősök pedig nincsenek.

– Sokan még mindig azt gondolják, ha segítséget kérünk, az a gyengeség jele, vagy arra utal, hogy képtelenek vagyunk valamilyen helyzetet megoldani. Rossz színben tüntetik fel az adott embert, aki segítséget kér. Pláne egy sportoló, aki többre képes az adott sportágban a társainál vagy egy civilnél. Hát hogy is lehetne neki bármiféle olyan problémája, amit ne tudna megoldani?! Ha segítséget kér, azt jelenti, mégsem olyan erős. Ebben nagyon el tudnak veszni főleg az élsportolóink.

Jelenleg mindenki azon dolgozik a saját eszközeivel, hogy az úszózsenit visszavigye a medencébe, hogy a párizsi olimpián garantált legyen az újabb Milák-arany. Mindeközben egy dolog sikkad el, és arról nincs információ, hogy valójában Milák Kristóf hogy van, és mennyire nagy a problémája. Motivációhiány, kiégés, mély lelki válság, esetleg olyan mentális, lelki probléma húzódik meg a háttérben, ami azonnali segítséget, támogatást, közbelépést igényel?

– Az érmek és az elért eredmény határozza meg, hogyan viszonyuljunk hozzá. Ha továbbra is az eredményprés határozza meg a közeledést, és azért szorongunk, hogy mi lesz a továbbiakban az eredményekkel, addig nem fogjuk visszahozni az uszodába. Ha az emberhez kapcsolódunk, meg fog nyílni, mert a valódi segítség abban rejlik, hogy az emberhez kapcsolódjunk, aki az eredmények mögött áll, hiszen a sportoló elsősorban ember.

A már visszavonult olimpiai ezüstérmes és világbajnok úszó, Cseh László is azt mondta, a külső nyomás biztos nem hozza vissza az uszodába, és azt is felvetette, el kellene dönteni társadalmi szinten, hogy az újabb olimpiai arany fontosabb-e, vagy Milák lelki egészsége. Pálvölgyi Ágnes azt mondja: az egyensúly megteremtésével mindegyik elérhető.

– Ez nem eldöntendő kérdés, nemhogy nem zárja ki az egyik a másikat, hanem egymásból következik, a kettő együtt jár. Ha emberként jól vagy, egyensúlyban vagy és nem vagy egyedül hagyva, kapsz segítséget és valódi támogatást, akkor jól fogsz tudni teljesíteni, és annak következménye lesz az eredményesség. Hiába igyekszünk egy céljait vesztett sportolót azzal motiválni, hogy dolgozz tovább, mert ha így teszel, akkor nyersz, és attól majd boldog leszel, mert nem fog működni. Egy ideig a sikerek és eredmények általi boldogság erőforrást ad ahhoz, hogy tovább dolgozzunk. Az éveken keresztüli folyamatos munka és annak gyümölcse megtartja az embert ebben a teljesnek és kiegyensúlyozottnak tűnő lelkiállapotban. Ha azonban valóságnak vesszük azt, hogy semmi más nem számít, csak az eredményesség, és azt az illúziót követjük, hogy ha eredmény, érem van, akkor boldogok vagyunk, épp ezzel helyezzük rá a sportolót a biztos kiégéshez és motivációvesztéshez vezető útra. Hiszen ennyire egysíkúan senkinek a lelke nem működik. Sporton kívüli példaként említhetjük a zenészvilágsztárokat, akiknek megvan a kellő hírnevük, anyagi hátterük és az eredményeik, számtalan esetben mégsem tudtak kiegyensúlyozott és teljes életet élni, aminek következtében szerhasználat vagy akár öngyilkosság is többször előfordult már köreikben. Meg kell érteni, hogy csupán az eredmény – bár fontos és természetesen mindenki vágyik rá – önmagában nem ad elegendő bázist ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak legyünk. Egy már rengeteg eredményt elért sportolót motiválttá tenni azzal, hogy mindent félretéve dolgozz még egy évet egy újabb eredményért, nem valószínű, hogy sikerül. Ha azonban az egysíkú gondolkodás helyett arra figyelünk, hogy hogyan lehetne feltölteni kerek egésszé a lelkét, akkor egészen biztosan új erőforrásokat találna a teljesítéshez.

A sportszektort jellemző eredménykényszer tehát sokszor elfedi, hogy az adott sportoló lélektanilag, emberileg hogyan érzi magát. Pálvölgyi Ágnes sportpszichológus állítja: amíg a maszkhoz, érmekhez kapcsolódunk, amíg az elbillent egyensúly mentén látjuk csak a sportolót, addig nem fogjuk megtalálni, hogy mi lenne a valós támogatás, ezen keresztül pedig a megoldás, és az újabb érmek is csak váratnak magukra. n