Egy mű sem adja könnyen magát

– Három szerző, három fantasztikus darab: milyen történetek állnak a zenedarabok mögött?

– Dohnányi Ünnepi nyitányát Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára írta, eleve két zenekarra készítette e különleges zenei anyagot, amelybe a Himnusz, a Szózat és Dohnányi Magyar Hiszekegy című művének motívumait is beleszőtte. Rahmanyinov III. zongoraversenyét első amerikai koncertkörútja előtt komponálta, ma a zongorairodalom egyik legsikeresebb és az egyik legnehezebb zeneműveként tartják számon. Saint-Saëns III. szimfóniája az Orgona jelzőt kapta, hiszen két tételében is helyet kap az orgona. És ha már a hármas szám mágiája szóba került: a Pannon Filharmonikusok, jómagam és Balázs János most először adunk e felállásban közös koncertet – a Cziffra Fesztivál szervezőként vállal részt a programban. Igaz, Balázs Jánossal korábban már volt alkalmunk együtt dolgozni, mindig hatalmas élmény nekem a profizmusa, a precizitása, a rendkívüli muzikalitása. Nagy öröm a karmesternek, valahányszor ilyen formátumú szólistára számíthat a koncerten.

– Dohnányi, Rahmanyinov, Saint-Saëns műveiben mi a közös nevező?

– Régóta ambícióm, hogy a francia klasszikusokat orosz szerzőkkel társítsam, zeneiségük ugyanis jól kiegészíti egymást. Jelen esetben két nagyromantikus szerző két nagyromantikus művéről van szó, amelyek ugyancsak összeillenek. Dohnányi, gondolhatnánk, e kontextusban kissé kilóg a sorból, ám stílusa mégis a késő romantikához köthető: sziporkázó, zseniális harmóniái, ritmusai vérbeli romantikus szerzőt sejtetnek. Végső soron tehát a romantika fűzi össze e három zeneszerzőt.

– Fontos, hogy személyesen kötődjön a dirigált zeneművekhez?

– Persze, hiszen a személyesség mindig különleges érzelmi töltetet ad a munkának: az Orgona szimfóniát korábban feleségemmel, Zászkaliczky Ágnes orgonaművésszel játszottuk, míg Rahmanyinov III. zongoraversenyét testvéremmel, Bogányi Gergellyel volt alkalmunk közös hangversenyen megszólaltatni. Rahmanyinov egyébként is nagy kedvencem, külföldön pedig szívesen dirigálom Dohnányi műveit, legfőképpen mert végtelenül csodálom szerzőjük pozitív szemléletét, a zenéjéből áradó elementáris zsenialitást. Ő minden szempontból példakép. Úgy alakult, hogy mindhárom darabhoz fűznek személyes szálak, de természetesen nem ez volt szempont a műsor összeállításánál. A Pannon Filharmonikusok lassan húsz éve minden esztendőben több koncerttel van jelen a Müpában, ez a mostani, késő őszi koncert az egyik nyitóalkalma az idei budapesti évadunknak: egy ilyen ünnepi hangversenyre igyekszünk a legjobb műveket elhozni, a Háromszor három pedig ebbe a koncepcióba illeszkedik, ráadásul Dohnányi műve Budapest fennállásának 150. évfordulóját is ünnepli.

– Több mint tíz éve vezető karmestere a Pannon Filharmonikusoknak. Milyen építkezés jellemezte az elmúlt évtizedet?

– Álmaim zenekarát építhettem, a közös munkánk eredményeképp pedig nagyon magasra jutottunk. Csak egyetlen példát mondok: negyedszer adunk minden évben koncertet a bécsi Musikverein Musik der Meister sorozatában. Ez mérföldkő a zenekar életében, hiszen nemzetközi pályán mérethetünk meg. A Pannon Filharmonikusok Anton Bruckner szimfóniáira specializálódott, az pedig a kvalitás egyik jelentős ismérve, ha egy zenekar Brucknert magas színvonalon, jelentős technikai és hangzásbéli tudással képes tolmácsolni – és mi nagy sikerrel játszhattuk a zeneértő bécsi közönség előtt az osztrák szerző műveit. A Pannon Filharmonikusok hangzása az elmúlt tizenkét év alatt tényleg rengeteget fejlődött, kiegyensúlyozott, erős zenekarrá vált, amely a nemzetközi porondon is megállja a helyét.

– Szentpétervártól Helsinkin át Sanghajig számos jelentős zenekart dirigált már. Adódhat a kérdés, van-e a kultúrák, nemzetek között bármiféle különbség karakterüket, habitusukat, játékukat tekintve?

– Azt hiszem, lehet különbséget tenni. Szentpéterváron például nehéz dolgom volt dirigensként, hiszen az orosz zenei közegben technikai szempontból mások a követelmények. Megint más kihívást jelentett a sanghaji opera zenekarát vezényelni, ahol a zenekarnak és a kórusnak csak gesztusokkal tudtam elmagyarázni, hogy pontosan mit is várok el tőlük. Egyébként Kínában, Mexikóban, az Európán túli kultúrákban játsszák és értik is valamelyest a nyugati zenét, hiszen ugyanazokat a darabokat ugyanazokkal a hangokkal interpretálják, méghozzá magas technikai színvonalon, ám az ottani zenei nyelvezeten átszűrve egészen egzotikus ízt, hangzást kap a zenemű, amitől nagyon más lesz a végeredmény. A helsinki Sibelius Akadémián végeztem, Jurij Szimonovtól, a mesteremtől olyan alaptechnikáját sajátíthattam el a karmesterségnek, amelynek köszönhetően a világ bármely pontján megértik az instrukcióimat.

– Ennyi év után mi jelenthet még kihívást ezen a pályán?

– Több mint húsz éve vagyok a karmesteri pályán, de ennek ellenére azt érzem, egyre több energiát kell beleadnom, mert még most is jobban és jobban szeretném csinálni. Nem adja magát könnyen egyetlen nap, egyetlen zenemű sem. Azt hihetné az ember, a karmesteri pálya két évtized után jóval könnyebb lesz, például mert visszaköszön a repertoár, óhatatlan, hogy számos darabot újra és újra elővegyünk. Ám ez egy cseppet sem könnyíti meg a dolgomat, hiszen akár tizedik alkalommal is hihetetlen felkészültséggel kell odaállnom, és a korábbinál még jobbat kell mutatnom. Ez rettenetesen sok energiát emészt fel. Mégis azt gondolom, minden áldott nap megéri.