Nem szántanak Kukutyinban

Az 1930-as években több hullámban rendkívüli szárazság és porviharok sújtották az Egyesült Államok bizonyos térségeit, leginkább Oklahomát és Texast, de más államok is érintettek voltak, összesen mintegy 400 ezer négyzetkilométernyi területen. A hatalmas porfelhők néha egészen a keleti partig, New Yorkig is eljutottak, és sok tízezer család kényszerült elhagyni otthonát. A jelenség oka az volt, hogy az 1920-as években sok farmer mélyszántással forgatta fel a szűz talajokat, elpusztítva a mélyen gyökerező fű- és cserjefajokat, amelyek összetartották a talajt és megőrizték a nedvességet. Az aszályos években a megkötöttségét vesztett talaj gyorsan erodálódott, porrá alakult, így a szél könnyen elhordta a termőréteget. Nyilvánvaló volt, hogy technológiaváltásra van szükség. A baj akkora volt, hogy létrehozták a Talajvédelmi Intézetet, megteremtették a tudományos hátteret, és még maga Roosevelt elnök is szó szerint a gyökeres technológiaváltás mellett tört lándzsát.

– A humuszképződés titka az intenzív talajélet, annak kulcsa pedig a növényi gyökérzet – mondja Szabó Attila, a több mint negyven termelőt tömörítő Talajmegújító Gazdák Egyesületének elnöke, egyben a Kukutyin Műhely társtulajdonosa.

Nem népmesei elemről van szó. Kukutyin vagy Kukutyinpuszta Szegedtől keletre, Ferencszállás és Makó között található. A név eredete nem ismert, a zabhegyezésre viszont van magyarázat: az 1880-as években a Maros gyakran elöntötte a helyi zabföldeket, így a gazdák, hogy a termés ne vesszen kárba, csónakba szálltak, és sarlóval igyekeztek levágni a gabona vízfelszín fölé érő kalászát – vagyis a hegyét.

Mi azonban nem a népmesékbe visszahullámzó múltat, hanem a már elkezdődött jövőt kutatni érkeztünk Kukutyinba. A talajvédelemről, a kíméletes, korszerű talajhasználatról beszélgettünk Szabó Attilával, akitől megtudtuk, hogy az első ilyen megközelítésű hazai szakmunka, idősebb Manninger Gusztáv Adolf mezőgazdász A talaj sekély művelése című könyve 1957-ben, három évvel szerzője halála után jelent meg. Talán ennek hatására az 1960-as években, majd 1980-ban is eredményes kísérleteket végeztek a szakemberek, ám aztán évtizedekig nem történt semmi.

– Nehéz a berögzöttségeket levetni, a jelentős részben külföldi érdekeltségű ipart a változtatásra rávenni. De jobb későn, mint soha. Ami még néhány évvel ezelőtt is csupán néhány tucat csodabogárnak tartott ember meggyőződése volt, az ma már széles szakmai körökben is egyre inkább közmegegyezéssé lesz – mondja Szabó Attila.

Ezt a módszert, vagyis inkább az alapvetésekben egymáshoz hasonló módszerek sokaságát összefoglaló szakkifejezéssel a talajművelés angol megfelelője (tillage) után no-till, a leginkább kompromisszummentes megoldások esetében zero-till gazdálkodásnak hívják, és ma már világszerte elterjedt. Jellemző, hogy januárban Amerikában már a harminckettedik ilyen témájú szakmai konferenciát rendezik meg.

– A talajművelés nélküli gazdálkodás lényege, hogy kizárólag a vetéssel bolygatjuk a talajt, amikor épp csak a felszínt munkálva elkészítjük a barázdákat. Az előző évi vetések szármaradványait ott hagyjuk, ahogy a lehulló faleveleket is. Ezeket egy fésűszerű géppel oszlatjuk el egyenletesre. A humusz ugyanis a szerves anyagokat lebontó mikroorganizmusok elhalásával termelődik. A folyamat mérhető, bizonyítható – magyarázza Szabó Attila.

Ugyanakkor nincsenek sémák. Az, hogy egy gazdálkodó mennyi idő alatt tud átállni a talajművelés nélküli módszerre, több tényezőtől függ: milyen típusú talajon termel, milyen a talaj állapota, szerkezete, milyen a klíma, milyen növényt termeszt. Saját megoldását az adott ökoszisztéma ismeretében mindenkinek magának kell kikísérleteznie.

– A talajszerkezetről sem beszélünk eleget, pedig ez is fontos. Ideális esetben porózus, levegős, amit az élővilág alakít ilyenné. Ez elősegíti a humuszképződést, és a nedvesség megtartása szempontjából is sokat jelent – hangsúlyozza Szabó Attila, hozzátéve, hogy a talaj fentről lefelé épül, és ha felforgatják, összekeverik a rétegeket, tönkreteszik az e folyamatot elősegítő élővilágot, nem mellesleg a talaj mélyebb rétegeinek feltárása miatt a nedvesség is könnyebben elpárolog, kiszárad a föld.

A 2010-ben két hektárral induló Kukutyin Műhely napjainkban 40 hektáron gazdálkodik, főleg biominősítésű gabonaféléket (bánkúti búzát, tönkölyt, tönkét, alakort, kamutot, rozst) és azok között borsót, a rovarokat vonzó bükkönyt, takarmányént agresszív, mélyre hatoló gyökérzete miatt szárazságtűrő szudáni füvet, talajtakaró növényzetként pedig napraforgót termesztenek. Ez hasznos a talajéletre és a tápanyagkörforgásra nézve. E módszer a talajélet építésén túl sokféle feladatot lát el: talajlazítás, gyomelnyomás, tápanyagfeltárás és -tárolás, nitrogénmegkötés.

A termés mennyisége egyenletes, hektárra számolva nem sokkal kevesebb, mint a megszokott szántásos módszerrel, minősége viszont sokkal jobb, így jobb áron lehet értékesíteni, és mivel nem szántanak, műtrágyáznak, boronálnak, a kevesebb munkafolyamat, nem utolsósorban a mindenféle talajjavító adalékok mellőzése is kevesebb pénzbe kerül, vagyis mindent összeszámolva lényegesen nagyobb haszon nyerhető a talajművelés nélküli gazdálkodással.

– Az Egyesült Államokban ma már a művelt területek felén, Dél-Amerikában, Ausztráliában 60 százalékán folyik talajművelésmentes gazdálkodás. Ez pedig nyomást, versenyhelyzetet jelent, amihez alkalmazkodni kell. Nincs már idő várni, szükségszerűen át kell állni a talajművelésmentes gazdálkodásra – hívja fel rá a figyelmet Szabó Attila, hozzátéve, hogy Európa lemaradt, és történelmi sorsfordulót élünk.

– Ma már műhúst és rovarlisztet tukmálnak ránk, ez fenyegetés az állattartókra és így a takarmánytermesztőkre nézve is.

A Kukutyin Műhelyben állatokat is tartanak, ezeket szakaszosan legeltetik, így mindig egy-egy tudatosan kijelölt területen rágják a növényeket és persze trágyázzák a földet.

Egy négy sarkán kerékkel fölszerelt, így könnyen mozgatható ketrecben a Dél-Afrikában a dorset horn és a fekete fejű perzsa fajták keresztezésével kitenyészett dorper birkák legelésznek, odébb mangalicák, valamint a mangalica és a XIX. században az Egyesült Államokban több fajtából kitenyésztett duroc keresztezéséből született mandur kismalacok rágcsálják a szármaradványokat.

– Ha valaki tovább akar fejlődni a regeneratív a talajerőforrásokat megújító szemléletű gazdálkodásban, előbb-utóbb integrálnia kell a munkájába az állattartást – állítja Szabó Attila.

Erről, vagyis a regeneratív mezőgazdaságról rendez konferenciát 2024. január 10–11-én Jakabszálláson a Talajmegújító Gazdák Egyesülete immár hetedik alkalommal, ezúttal azonban Közép-Európában egyedülállóan nagyszabású programmal. Körülbelül 800 látogatót várnak, a fő téma a gazdálkodók és a gazdaságok túlélési lehetőségeinek számbavétele lesz, elsősorban a redukált talajművelés és a talajélet javítása témakörét elemző előadásokkal.

– Várjuk azokat, akik keresik a gyakran nem kifizetődő gazdálkodás nyereségessé tételének lehetőségeit. Az előadásokkal a figyelem felkeltése a célunk, ezért nem mélyszakmai jellegűek lesznek. A látogatók számos, a regeneratív mezőgazdaságban használható géppel is megismerkedhetnek – összegzi Szabó Attila.