Palócok lenn délen, Nyugat-Bácskában is élnek
Lélekjelenlét
Palócok – vagyis Nógrád vármegye. Mohos Zsófia éveken át palócok között vakációzott a nagymamájánál Kisecseten. Gyermekkori emlékei is vezették a jelenleg Nagytarcsán élő gyermekgyógytornász, dokumentarista fotóst, hogy a most megjelent Lélekjelenlét című könyvével kitágítsa néprajzi ismereteink eme helymeghatározását.
– Valójában mindig együtt haladt a két pályám, szinte egyszerre végeztem kilenc éve gyógytornászként és fotográfusként. Jelenleg is foglalkozom gyerekek fejlesztésével, igaz, az időm nagyobbik részét már a fotózás teszi ki – mondja kérdésemre a hagyományos népviselettől a nagyvárosi hétköznapokban sem idegenkedő kétgyermekes anyuka. – Eleinte kisebb önálló kiállításokon és a Palócföldről szóló, Görbeország című magánkiadású fotókönyvben tudtam bemutatni a fotósorozataimat. Ennek megjelenése után, 2020-ban elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves művészeti ösztöndíját, amihez vállaltam, hogy két palóc gyökerű falu, a nógrádi Rimóc és a Vajdaságban, pontosabban Nyugat-Bácskában fekvő Kupuszina életét követem a személyes történeteken és a közösségi eseményeken keresztül.
– Hogyan kerültek a palócok le Vajdaságba?
– Miután a török időkben elnéptelenedett ez a vidék, Kupuszinát Mária Terézia idején, 1751-től kezdődően Heves és Nyitra vármegyéből, valamint a kalocsai érsekség területéről katolikus magyarokkal és tótokkal telepítették újra. A XX. század elejére elmagyarosodott a lakosság, a köztudatban nem maradt meg a palóc identitás. Nyelvjáráskutatók fedezték fel a kapcsolatot a Nyitra megyében található Nagyhind községgel. Mára a kupuszinai nép erősen kötődik nemcsak a magyar, hanem a palóc öntudathoz is. A településen jelenleg nagyjából 1500-an élnek, a fiatalabb generációk nagy része Magyarországra vagy külföldre ment, így a lélekszáma folyamatosan csökken. Jellemző a település nevének változása: 1904-ben kertészkedő lakossága után Bácskertesre magyarosították. Ez a név 1918-ig volt használatban, de a helyiek nem fogadták el. Innentől az 1941-es visszacsatolásig Kupusina/Kupuszina lett, majd Délvidék visszavétele után ismét Bácskertes. Tito újabb névváltozást hozott, sajátos módon azt, amit a helyiek akartak, hogy Kupuszinán éljék mindennapjaikat.
– Trianon, a II. világháború és Milošević korszaka után mi a megmaradás receptje? Milyen azonosságokat látott Görbeország és a Vajdaság palócainak életszemlélete között?
– Silling István kupuszinai néprajzkutató szerint a kupuszinai palócok legnyilvánvalóbb megkülönböztető jegye a beszédükön hallható. Ezenkívül a viselet és a szokások, így például a Szent Anna-kultúra is a felvidéki palóc gyökerekre utalnak. Ennek jegyében minden év júliusának utolsó vasárnapján búcsúval ünnepel a falu, amelyre a külföldre származottak is hazatérnek. Rimócon és Kupuszinán ugyanúgy imádkozzák karácsony előtt a szentcsaládjárást, amely december 15-étől kilenc napon át ismétlődő imádságos „szálláskeresés”, amikor családról családra viszik tovább a Szent Családot ábrázoló képet. Az évek során sok idős embert ismertem meg mindkét településen, és azt vettem észre, hogy a sorsok, a föld szeretete, a természetes hozzáállás az élethez és az elmúláshoz mind olyan vonások, amelyek összekötik őket. Ezenkívül Rimócon és Kupuszinán is száz éve töretlenül működik rezesbanda. A hagyományokhoz való ragaszkodás hasonló, bár egy vajdasági magyarnak a szórványlét miatt más, akár több jelentéssel is bírhatnak a közösségi események, mint például egy lakodalom.
– A most 1500 példányban, a művészeti akadémia ösztöndíjából finanszírozott magánkiadásában megjelent könyvének anyagából is lesz kiállítása, mint a Görbeország című könyvéből?
– A kiállítás is az ösztöndíj része volt: jövő februárban a Budapesten, a Semmelweis utcában, a Kolta Galériában próbálom ötven képben összefoglalni a három év mintegy négyezer nógrádi és vajdasági exponálását.
– Feltételezem, nem ad pihenőt a fényképezőgépének.
– Rimóc mellett több nógrádi településen is megfordultam az utóbbi időkben, például a szomszédos Hollókőn, ahol már csak egyetlen olyan idős asszony él, aki minden napját viseletben tölti. Ezenkívül Szandán, Terényben, Patakon is jártam. Igyekszem azokat az időseket felkeresni, akik még benne élnek a hagyományban. Vajdaságban pedig felfedeztem azt a csodálatos nemzetiségi sokszínűséget, hogy amint Kupuszina egy magyar és palóc sziget Nyugat-Bácskában, úgy a szomszédos Monostorszeg sokác identitását tartja, a kicsit távolabbi Szelencsén pedig szlovákok élnek. Szinte mindegyik település külön zárt világ, saját kultúrával. Hosszabb távon szeretném a Vajdaságban fellelhető nemzetiségeket megismerni és bemutatni. A kötet címlapképe Rimócon készült, és a helyi népviseletet mutatja be.
