Hirdetés

A kudarcba fulladt ellentámadás felkavarta az Ukrajna győzelmében már egyre kevésbé bízó nyugati közvéleményt és az ukrán belpolitikai életet egyaránt. A politikai elitek ingerülten Kijevre mutogatnak, a sajtó pedig mind őszintébb cikkekben taglalja a háború állását és szembesíti a háborúba mind érezhetőbben belefáradt közvéleményt azzal, hogy egyelőre nyoma sincs az ukrán győzelemnek. Ráadásul egyre inkább kiélesedik a nemzetközi helyzet is, és a palesztin–izraeli szembenállásnak is köszönhetően a figyelem szép lassan elterelődik Ukrajnáról. Közben több országban belpolitikai problémák nehezíti Kijev pénzügyi és katonai támogatásának folytatását. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Nyugat hátat fordítana Ukrajnának, az eddigi morális megközelítést és a valóságtól elrugaszkodott lelkesedést azonban mindinkább felváltja a keserű kiábrándulás és a realizmus.

Változik a média hangulata is. Az egy éve még a nyugati világ védelmezőjeként beállított Volodimir Zelenszkij mára a bírálatok középpontjába került. Egyre többen mutatnak rá a valóságtól elrugaszkodott céljaira, a komromisszum hiányára, az ukrajnai korrupció méreteire vagy az elnök diktatórikus vezetési stílusára. Az amerikai Time magazin, amely egy éve még az év emberének választotta Zelenszkijt, most lesújtó írást közölt az ukrán vezetőről. Riportjában a hetilap azt feszegeti, hogy az elnök elszakadt a valóságtól, eltökélt a harc folytatása mellett, megváltónak hiszi magát, és már-már messianisztikus elszántsággal hisz Ukrajna Oroszország feletti győzelmében. Eközben növekszik a társadalmi elégedetlenség és az eliten belüli feszültség is. Egyes frontparancsnokok szembeszegülnek a parancsokkal, nem hajlandók támadni, csak ülnek a lövészárkokban és tartják a vonalat. Közben az elnök látja, hogy egyre nehezebben halad Ukrajna finanszírozása, emiatt érthetően ideges, és úgy érzi, hogy a szövetségesei elárulták.

Úgy tűnhet tehát, hogy már a nyugati fősodor is elfogadja, amit a realista politikai iskola már 2022. február 24. óta állít, és elismeri, hogy a háború megnyerhetetlen, és Ukrajna területi veszteséggel lesz kénytelen kiszállni belőle. Közben persze a fősodor kiábrándult és dühös, mert egyre távolodik az általa elképzelt álom, Oroszországot nem lehet legyőzni. Ám ahelyett, hogy beismerné, félrevezette a közvéleményt, a politikai elithez hasonlóan bűnbakot keres, és most az ukrán vezetésre mutogat.

Ám még mielőtt mindezért megsajnálnánk Volodimir Zelenszkijt és csapatát, ne felejtsük el, hogy az ukrán elit partner volt ebben az összekacsintásban. Miközben a Nyugat szemet hunyt a disznóságok felett, Zelenszkij eljátszotta a háborús hős rá osztott figuráját, és jó érzékkel tőkét kovácsolt az áldozati szerepből. Közben annyira beleélte magát a játékba, hogy egyre inkább el is hitte, amit mond. A már a NATO vilniusi csúcstalálkozóján, majd legutóbb az amerikai útján is látványosan az arcára kiülő kiábrándultsággal vegyes idegesség és düh tehát érthető. A rivaldafény kihunyt, az előadásnak azonban még messze nincs vége, csak egyre tragikusabb fordulatokat vesz. A szerepből persze nem lehet csak úgy kiszállni, még ha egyre inkább ripacskodásnak tűnik is ez a játék. Olyannyira, hogy néha már az epizodisták is főszerepre vágynak. Így például Olekszij Aresztovics, az elnöki hivatal januárban menesztett tanácsadója, aki az egyre kaotikusabb helyzetre ráérezve bejelentette, hogy elindulna az elnökválasztáson, és a béke érdekében késznek mutatkozik az oroszok által elfoglalt területekről való lemondásra is.

Korábban írtuk

Az „előadás” egyre abszurdabb fordulatokat vesz. A katonai és a politikai vezetés közötti feszültség látványos kiéleződése közepette például érthető módon találgatásokra ad okot a vezérkari főnök segítőjének, Hennagyij Csasztyakov őrnagynak a váratlan és furcsa halála. A hivatalos verzió szerint születésnapi ajándékként egy üveg jó whiskey mellé harci gránátokat kapott kollégájától, Timcsenko ezredestől, az ukrán hadsereg főparancsnoka, Valerij Zaluzsnij helyettesétől, aki ezt nyomatékosan az értésére is adta, ám az ünnepelt otthon vicces poharaknak nézte és élesítette őket. Egy másik verzió szerint az őrnagy 13 éves fia kezdett el játszani a gránátokkal, Csasztyakov kivette őket a kezéből, ám közben a robbanószerkezet működésbe lépett. Csasztyakov meghalt, a fia súlyosan megsebesült. S hogy még zűrzavarosabb legyen az ügy, a helyszínen készült képeken egy injekciós tű is látható. A hivatalos indoklást sokan nem hiszik el, és az elnöki adminisztrációt látják a történtek mögött.

A rendező azonban még nem intett, így a mind kínosabb jeleneteket végig kell játszani. Még akkor is, ha a kulisszák mögött a színészek már egymást marják, és mindenki a másikkal – az ukrán szereplők leginkább a rendezővel – szeretné elvitetni az előadás kudarcát. Ehhez pedig megint csak felhasználják a nemzetközi sajtót. Egymás után adja hol kétségbeesett, hol zsaroló, hol pedig fenyegető hangvételű interjúit Zelenszkij, aki sokszor ugyancsak a médián keresztül kapja meg a hideg zuhannyal felérő üzeneteket. Így például legutóbb az NBC szellőztette meg, hogy a nyugati vezetők már leültetnék tárgyalni az ukránokat.

Közben a belső küzdelmeknek is terepévé válik a külföldi sajtó. Valerij Zaluzsnij főparancsnok ugyanis a brit The Economistban megjelent interjújában és az emellett közölt két írásában elismerte, hogy a frontokon patthelyzet alakult ki, az áttörésre nincs esély, így a manőverező hadműveletek helyett elhúzódó pozíciós harcokra lehet számítani, ami a felőrlés taktikáját folytató orosz félnek kedvez. A vezérkari főnök szerint Ukrajnának új katonai képességekre és haditechnikai eszközökre – legfőképpen tüzérségre és légierőre – van szüksége, hogy kitörhessen a csapdából. Zaluzsnij szavai a brit magazinban valójában segélykiáltásként értelmezhetők. A főparancsnok érzi és látja, hogy az ukrán politikai vezetés, az elnök csapata őt akarja megtenni bűnbaknak az ellentámadás kudarcáért. Ezért a hadvezetés taktikai hibáinak elismerése mellett rámutat a politikai elit és a Nyugat felelősségére is.

Joggal, hiszen a katonai vezetés például Bahmut hatalmas áldozatokat követelő és az orosz félnek a Szurovikin-vonal kiépítésére időt adó védelmét is indokolatlannak tartotta, az elnöki adminisztráció azonban hőstörténetet akart írni, fontosabbak voltak számára a presztízs-, semmint a gyakorlati szempontok. De nem kerülhető meg a nyugati politikai elit és a NATO felelőssége sem. Eleve hiba volt belekergetni Ukrajnát egy kilátástalan küzdelembe – 2022 márciusában megakadályozták a békekötést –, és elhitetni vele, még ha nem is volt olyan nehéz, hogy Oroszországot le kell és lehet győzni. Úgy tűnik azonban, hogy a Nyugat nemcsak Ukrajnát, hanem önmagát is ámította, ne szépítsük, becsapta.

Az ellentámadás megindítása érdekében is komoly politikai nyomás nehezedett Kijevre, a hadműveleteket pedig a nyugati tanácsadókkal és stratégákkal közösen tervezte az ukrán katonai vezetés. Öt hónap után ki kell mondani – Zaluzsnij lényegében ki is mondja –, hogy a szövetségesek csúnya kísérletet folytattak az ukránokkal. Ugyanis a szövetség feltehetően egyetlen tagországa sem indított volna olyan támadó hadműveletet, amelyben nincs tüzérségi és légi fölénye. De az is látszott, hogy a NATO-nak sem volt az elmúlt három évtizedben kiterjedt szárazföldi hadműveletről közvetlen tapasztalata. Főképp nem ilyen erős ellenféllel szemben. S akkor arról még nem beszéltünk, hogy felderítési, tervezési hiba volt arra számítani, hogy az oroszok harci morálja alacsony, és az első támadások után meg fognak hátrálni.

A 2023-as év megmutatta, hogy Oroszország hatékonyabban alkalmazkodik az elhúzódó háborúhoz, mint Ukrajna, amely a Nyugat segítsége nélkül eleve képtelen lenne a harcok folytatására. Oroszországnak a tartalékai is jóval nagyobbak, és az is látszik, hogy az Ukrajna mögött álló Nyugat egyrészt nem képes, másrészt nem is nagyon akar a jelenleginél nagyobb támogatást nyújtani Kijevnek. Úgy gondolja, a célját – nem engedni Oroszországot nagyon győzni, és a háborúval a lehetőségek szerint minél inkább meggyengíteni – így is eléri. Hogy mi lesz Ukrajnával, az már annyira nem érdekli. Így az is egyértelmű, hogy a végső győzelemre építő hivatalos ukrán narratíva összeomlóban van, a háborút nem lehet katonai úton megnyerni, és Kijevnek előbb-utóbb le kell ülnie tárgyalni. Ha Moszkván múlik, inkább utóbb, hiszen az idő a reményeik szerint nekik dolgozik.