– A magyarországi viszonyok közt hogyan válhat egy vidéki rockzenekar populárissá, széles körben elismertté?

– Könyvet készültök írni?

– Röviden.

– Oké. Ahhoz, hogy valaki rockzenei pályán egyáltalán megvethesse a lábát, elsősorban olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, amelyek más emberekben talán kevéssé vannak meg, vagy más formában: kitartás, szorgalom, türelem vagy egyáltalán az a fajta alázat, amely a zenével és a vele járó összes dologgal kapcsolatos. De ez minden szakmában kell, ha komolyan akarsz foglalkozni azzal, amit szeretsz, s ne adj isten, meg is akarsz belőle élni. A szakma elismeréséhez pedig elég csak normális embernek maradni, és nem hinni az első részsikerek hatására, vagy megpróbálni elhitetni, hogy már célba értél. Akkor a többi zenekar is el fog fogadni, és előbb-utóbb a hanglemezkiadók elismerése is rád ragad.

– És mindezek közt mennyire tudtok önmagatok maradni?

– Amikor elkezdtük a Tankcsapdát, közel sem volt még kialakult a zeneipar, nem voltak ilyen sarkos határvonalak, mint most, így sokkal szabadabban tudtunk gazdálkodni a saját kreativitásunkkal. Nincs azokkal a produkciókkal sem baj, amelyeket kitalálnak a maga egészében, mint például a No Thanx, bár együtt nem lépünk fel soha. Mire azonban egy alulról építkező, ösztönösebb produkció eljut egy komolyabb kiadó ajtajáig, van elképzelése önmagáról, s nehezen egyezkedik egy hagyományos kiadóval, ami szeret beleszólni az ember dolgába. Nálunk tudták, hogy felesleges lenne próbálkozni, hiszen azért szerződtettek le, mert amit csináltunk, az jó volt és kész.

– Mennyire kell kompromisszumokat kötni?

– Hosszú távon nem szerencsés teljesen ellenállni, de nem lehet mindenkinek megfelelni sem. Az idő azt bizonyította, hogy azok az apró engedmények, amelyeket hoztunk, előrevittek minket anélkül, hogy csorbult volna a lényeg, amiért elkezdtük az egészet.

– Mennyire diktál a média?

– Az első tíz évben nem vettek rólunk tudomást, mondván, vidéki rockzenekar, nem tudom, ki az, nem is érdekel, Budapest az élet. A Tankcsapda híre úgy terjedt el az egész országban, hogy nem volt szükség a központi médiumok támogatására. Mint tudjuk, ami a vezérfonalat illeti, gyakorlatilag tesznek a magyar zenére, főleg az olyan előadókra, akik a puszta szórakoztatáson kívül közölni akarnak valamit. Nem kell ehhez lázadónak vagy rendszerellenesnek lenni, elég, ha valaki kicsit karcosabb. A magyar MTV, új seprű jól seper alapon most valamilyen szintű érdeklődést mutat a kevésbé népszerű műfajok iránt, de az is szalmaláng, ha a véleményemre vagy kíváncsi, akárcsak a Petőfi rádió. Dicséretes, hogy próbálkoznak, de ez nagyon kevés, máshol sokkal inkább jelen van az alternatív a mainstream mellett. Persze mindig a gulyásleves és a lakodalmas operett országa voltunk, nincs mit csodálkozni ezen.

– Azért kevés magyar rockzenekar ért el ilyen áttörést, mint ti.

– Az elmúlt tizennyolc évből csak két felvételt támogatott a média, ez a Mennyország Tourist és az Örökké tart. Az utóbbi nem egy tipikus Tankcsapda-szám a hangszerelését tekintve, sokkal visszafogottabb, persze nem azért, hogy lejátsszák, hanem mert ilyen dalaink is születnek néha. Az előbbit meg talán a szövege okán. De ha ezt a kettőt nem számítom, akkor a Tankcsapdát ma se játsszák. Mindezzel együtt a közönséghez eljut a zenénk, sőt, többek számára a zenekar sokkal szimpatikusabb így, mintha ott lennénk mindenféle helyeken. Ennek is van egyfajta üzenete. Hogy nem vagy ott.

– Ráadásul ti Debrecenben maradtatok. Mikortól lehet a zenélésből megélni?

– Attól függ, mit nevezünk annak. Mind a hárman olyan családi háttérrel rendelkezünk, hogy nem volt napi gond a betevő falat, de nem is voltunk gazdagok. Lakótelep, az a tipikus, klasszikus. A szüleim voltak annyira jók, hogy finanszíroztak, mert hittem benne, hogy eljön az az idő, amikor én fogom őket támogatni. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a zenekar ne csak pénzt vigyen, mert a gitárhúrt akkor is meg kell venni, ha nincs bevétel. Nagyjából egyébként a kilencvenes évek közepétől kaptunk annyit a lemezszerződésekért, koncertekért, hogy tudtunk magunknak vásárolni egy-egy kis lakást. De az ember ne ezzel kezdje, akkor nem jut el idáig. A zenélés nem versenysport, nincs kitűzött cél, hogy idén eladtunk ötezret, jövőre majd hatot, ezt nem lehet mérni, ez a rock and roll. Ha úgy tetszik, művészet, bár nem szeretem ezt a szót használni, nem tartom magunkat művésznek. Az egyetlen cél, hogy amit szeretünk, csinálhassuk jó sokáig, aztán majd eldől, hány embernek tetszik. Tudom, sokak számára ez reklámszövegnek tűnik, számtalanszor megkapjuk, hogy persze, már csak a pénzért zenéltek. Mindenkinek meglehet a véleménye. Az, hogy mi ebből meg tudunk élni, óriási kegy.

– A Tankcsapda lényegét nagyon meghatározzák a szövegek. A lírai számok és a mondjuk így, az élet élvezetére buzdító dalok mellett jellemző egy folyamatos reflektálás is a magyar társadalmi folyamatokra, illetve szembenállás a fogyasztói társadalommal. Miért tartod fontosnak ezt a visszatérő üzenetet?

– Nem gondolkozom azon, hogy fontos-e vagy sem, csak leírom azt, ami az eszembe jut. Eljátszhatnám most a bölcset vagy a poétát, de nem vagyok az. Sokan gondolkoznak ugyanúgy, mint én, csak nekem van lehetőségem a véleményemet dalszövegek formájában is kifejezni. Nem tartom magam egyfajta botcsinálta forradalmárnak, mindenki úgy éli az életet, ahogy akarja. Persze, én sem élhetek autó és mosópor nélkül, de lehet úgy is létezni, mint régen a lovak, szemellenzővel, és lehet úgy is, hogy igyekszünk átlátni a szitán. S nem vagyok semmi ellen, nem hiszem, hogy a negatívumok előrevinnék az embert.

– A rockról sok embernek a drog, alkohol jut az eszébe, hiszen számos híres zenész így vesztette el életét. Mennyire kapcsolódik ez a rockhoz?

– Nem szorosan. Az alkohol vagy a kábítószerek azt a fajta szabadságérzetet adják az ember számára, amit más eszközökkel nem tud elérni. A rockzene is egy ilyesfajta szabadságvágyat megtestesítő eszköz, ezért ezek időnként találkoznak. De ha kazánkovács lennék, akkor is innám a sört, mert szeretem. S ha valaki alapvetően nem akarja, akkor se fog inni vagy szívni, ha ő a világ legjobb rockzenésze és még sztár is. Az más kérdés, hogy ebben a közegben ez sokkal természetesebb módon kerül felszínre, de ha megvizsgálnál egy olyan réteget, hasamra ütök, senkit sem akarok bántani, de például fiatal ügyvédeket, orvosokat, üzletembereket, van köztük is drogos vagy alkoholista, csak róluk ciki, ha kiderül, egy rockzenésznek meg jól is áll. Ez attól független, hogy ki mivel foglalkozik.

– Csak az idei fesztiválszezonban felléptetek például Sopronban a Prodigy, a Szigeten meg a Tool előtt. Ad valami pluszt, hogy ilyen nagy nevek előtt zenéltek?

– Vannak pozitív élményeink, hogy tök jó fejek, lehet velük beszélgetni, sörözni stb. De van, aki be sem fér az ajtón, akkora az arca. Viszont szakmailag tapasztalat. Egy olyan közegből érkező zenekartól, ahol a zene technikai értelemben is előrébb tart, olyan fogásokat tudsz ellesni, amit itthon nem, mert itthon te vagy a piramis tetején. Szeretünk tanulni, nem szégyelljük, sose hittük, hogy mi vagyunk a legokosabbak a világon. Másrészt pedig tök jó, ha éppen a kedvenceink társaságában játszhatunk.

– A rock csak férfias műfaj lehet?

– A fajsúlyosabb, keményebb rockzene, a fémzene alapvetően az, mert a legtöbb esetben agresszivitást sugall, akár pozitív értelemben is. Olyasfajta erőkifejtést igényel, amit egy törékeny lány szintén csinálhat jól, de nem áll jól neki. Ez olyan, mint a sport. A fiúk is jól kézilabdáznak, de a kézi egy női sportág, a foci pedig a fiúknak való. Van női bokszoló is, de azért amikor Mike Tyson nyom a ringben egy sallert, és a másik kifekszik, az egy férfias megnyilvánulás.

– Mi a jövőkép? Olyanok lesztek, mint a Rolling Stones, halálig nyomjátok, vagy inkább ülősebb, nyugodtabb, komolyabb koncerteket adtok, mint Ákos?

– Ha egy rockzenekar leül úgymond, az lehet egy zenei kirándulás is, ezer példát mondhatnék, mint a Metallica, a Nirvana. Lehet, hogy lesz nekünk is akusztikus koncertünk, nem tervezzük mostanában egyébként, de izgalmas dolog. Egy dal keménysége nem a torzítópedálon beállított gain arányában növekszik vagy csökken, ez pusztán hangszerelés kérdése. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy a Tankcsapda stílusa megváltozna valaha is gyökeresen, elfelejtenénk a hangos gitárokat, és laza vonósokkal támogatott hangszerelésben játszanánk, de vannak olyan számaink, amelyek jól szólnának akusztikus környezetben is. Ha a kettő közül kell választani, akkor inkább az elsőt. Még sokáig, ebben a formában.

– Ez meddig hiteles?

– Az hiteles, aki nem próbál másnak látszani, mint ami. Én negyvenéves leszek hamarosan, s nem akarom eljátszani sem a közönségnek, sem magamnak, hogy még mindig húsz vagyok, de azt sem bizonygatom, hogy micsoda bölcs ember lettem húsz év alatt. Ez az egész zenekarra igaz. Ha ma eljátszunk egy tizenöt évvel ezelőtt írt dalt, az ugyanúgy meg tud szólalni hitelesen a mai Tankcsapda előadásában is, jóllehet a körülmények változtak azóta. De a lényeg maradt, ennyi.

Marosvölgyi Luca, Fehérváry Krisztina