– Bár egyik interjújában említi, hogy „önálló művészeti világot kívánt teremteni, s egyben sajátosan magyar művészetet akart csinálni”, mégis kik azok, akik hatással voltak a művészetére?

– Édesapám igyekezett a klasszikus művészet felé terelni engem, így fiatalkoromban Michelangelo volt számomra a példa, s úgy éreztem, hogy a monumentális barokk a szobrászat tetőpontja. Ehhez az álláspontomhoz nagyon sokáig ragaszkodtam is. Amikor aztán felvettek a pozsonyi Képzőművészeti Akadémiára, s ott a kezembe került egy akkor még kiátkozottnak tartott művészt, bizonyos Henry Moore-t bemutató monográfia, rá kellett döbbennem, hogy ma is vannak jó szobrászok. Moore ugyanis tökéletesen értette a szobrászat nyelvét, soha nem beszélt mellé, nem magyarázott, hanem mindent sallangtól mentesen fejezett ki, a nagyon mélyről jövő érzelmeket.

– S akkor még nem is beszélt a keleti világ iránti vonzalmáról…

– Elsősorban a kínai és japán írás volt vagy van hatással a művészetemre, melyek kalligráfiái mindig úgy tűntek számomra, mintha táncoló női figurák lennének. Egyszer elhatároztam, hogy kiemelem őket a két dimenzió fogságából, s rá kellett jönnöm, hogy akár egy ötvenméteres szobrot is lehet belőlük készíteni, olyan tökéletesek.

– A magyar történelmi személyek közül kiknek állított már szobrot Szlovákiában?

– Inkább azt mondanám, hogy volt, akiről megengedték, hogy csináljak köztéri szobrot. Ilyen volt például Lehár, Jókai és Kodály. Aztán kierőszakoltuk, hogy Szencen legyen egy Szenci Molnár Albert szobor is. De Dunaszerdahelyre például készíthettem egy ’56-os emlékművet is, hiszen a forradalom a mi életünknek is meghatározó eseménye volt. A lakásomban gyűltünk össze, vártuk a fegyvereket, de mire sikerült szereznünk, lezárták a magyar határt.

– Ha már a nagy történelmi fordulópontoknál tartunk, 1968 mennyire volt hatással a felvidéki művészek életére?

– Akkor úgy tűnt, hogy mindent lehet, hiszen megszűnt a politikai kontroll, helyette csupán szakmailag ellenőrizték a munkánkat. Ebben az időszakban csináltam meg például a Csallóközi szfinxet az árvíz idején elpusztult, majd példás összefogással újjáépített Gútára, vagy Dunaszerdahelyre a mártír emlékművet, illetve a Deportálás címet viselő plakettet is, amely az 1945-ös lakosságcserére, a magyarság erőszakos kitelepítésére emlékeztet. Aztán, miként Magyarországon a Kádár-korszakban, itt is szépen lassan visszarendeződött minden. Először az irodalmat, az írókat érték a retorziók, aztán sorra kerültünk mi, képzőművészek is.

– A beszélgetésünk előtt említette, hogy kétfajta szobrász létezik. Az egyik, aki megtalálja a maga stílusát, s ha ránézünk egy szobrára, már messziről látjuk, hogy az övé. Aztán a másik, aki mindig alkalmazkodik a megrendelőhöz. Ön hova tartozik?

– Én valahol a kettő között lebegek: szolgálom, de nem birka, hanem bárány módra azt, amit kérnek tőlem. Igyekszem mindig belehelyezkedni, beleélni magam az adott témába, s annak megfelelően alakítani a szobrot. A legfontosabb elvem azonban, hogy az, amit létrehozok, lelkileg megrázó legyen.

– Min dolgozik most, s milyen, eddig még meg nem valósult tervei vannak a jövendőre?

– Már félig készen is van az Emese álma címet viselő emlékművem, amely a turulmadár és Álmos anyjának szerelmét örökíti meg. Eredetileg a somorjai református templom udvarán lenne felállítva, de a kuratórium most éppen a szerelmi jeleneten problémázik, mely szerintük nem egy templomudvarba való. Így egyelőre még nem tudom, mi lesz a sorsa. De amit még mindenképpen meg szeretnék csinálni, az egy emlékhely Esterházy Jánosnak, aki méltó példaképe lehet a felvidéki magyarságnak és a politikusoknak is. Ő volt ugyanis az, akinek pályafutása mindvégig tiszta, becsületes, csalás és hazugság nélküli volt, s a fasiszta parlamentben egyedüliként szembeszállt a zsidóüldözéssel is. A háború végén a Szovjetunióba hurcolták, az Északi-sarkkörön túlra. Látom magam előtt, amint anyaszült meztelenen, egy szál katonakabátban, fog és haj nélkül, negyven kilóra fogyva szenved a fogságban. Végül sok megaláztatás után, éppen ötven évvel ezelőtt, 1957-ben halt meg a morvai Mírov börtönében.

Barta Boglárka