– Húsz év alatt négy dobost fogyasztott el a zenekar, most megint újat keres.

– Már megtaláltuk, Mihalik Ábelnek hívják. A Kispál és a Borz életében mindig fontosak voltak a dobosváltások, ezek mentén korszakolható a története. Az első ütős távozása után lettünk ötfősek, így sok olyan zenei elképzelésünket meg tudtuk valósítani, amit korábban nem. Ennek persze voltak hátrányai is, közepes ötleteket is fel tudtunk turbózni. A december 28-i pécsi koncertre mindenkit meghívunk, aki fontos volt a zenekar életében.

– Mai fejjel hogyan látja a régebbi anyagokat?

– A legizgalmasabb időszak minden zenekar esetében, amely egy sajátos hangot üt meg, általában az első 2-3-4 lemezé, ezek határozzák meg az arculatát. A Kispál legkarakteresebb lemezei a korai 90-es években születtek. Ma már jobb rálátásunk van, ezért gondolom, hogy a legerősebb dalainkat, ha nem is a legerősebb lemezeinket az utolsó négy-öt évben írtuk.

– Az utóbbi években több új projektbe kezdett, ilyen a Kiscsillag nevű együttes is. Kiadót alapított, és valamilyen szinten részt vesz a közéletben.

– A legtöbb, akár közéleti, akár vendégszereplés megtalálja az embert. Ismert, van véleménye, persze hogy keresik. A direkt politizálást mindenképpen érdemes kerülni Magyarországon, de vannak olyan ügyek, amik mellett nyugodt szívvel ki lehet állni. Ezek leginkább lokálisak, ilyen volt Pécsen kezdetben az Európa Kulturális Fővárosa program. A Kiscsillagot pedig azért kezdtem el, mert az ember 35-36 éves kora körül elkezdi mérlegelni, hogy mi az, amit ha most elkezd, még talán lesz belőle valami. A Kiscsillag ilyen értelemben nem egy út vége, hanem egy út eleje. Kitaláltam, hogy ötvenéves koromban nagyon jól fogok gitározni. Nem úgy, ahogy egy jó gitáros, hanem úgy, ahogy én tudok egyedül. Ez egy feladat.

– Nincs jó véleménye a hazai könnyűzenéről, de mindig hangsúlyozza, hogy húsz éve sem volt jobb a helyzet. Elismeri ugyanakkor, hogy nagyon sokat köszönhettek a rendszerváltásnak. Nem volt ez előny a mai zenekarokkal szemben? Nem csak az új lehetőségek, hanem az is, hogy egy bizonytalan korszakban írták az első dalaikat. Nem volt ez inspiráló?

– De. Szerencsénk volt, hogy a nagyon rosszul működő könnyűzenei piac összeomlott. Az Országos Rendező Iroda szervezte a hazai koncerteket, mellette legfeljebb a sarokban lehetett játszani az egyetemi klubban. Mi ’87-ben alakultunk, ’89-ig nem is tudtunk fellépni. Aztán minden megváltozott. Képzeljen el egy zenekart, amelyik két éve még a pincében játszott, és hirtelen azt látja, hogy az Olimpiai Csarnokban hatezer ember előtt zenél fél órát, vagy hogy Nagy Feró játssza a zenéjét a Garázsban. Egyszer csak ott voltunk a tévében. Akkor még voltak rockzenei műsorok. Sok ilyen dolog ma egyszerűen nem történhet meg egy kezdő zenekarral. Változást hozhat az új Petőfi rádió, amelyik például elkezdte játszani a szintén pécsi 30Y-t. Tavasszal voltak a koncertjükön százan, most ősszel már nem fértek be.

– Mi a baj a magyar könnyűzenével?

– Igazából ugyanaz, mint a magyar futballal. Ami mindenhol máshol üzlet, az nálunk nem az. Még az új Petőfi sem játszik rendesen rockzenét. Pedig van rá igény, a Petőfi is úgy tudta növelni tíz százalékkal a hallgatottságát, hogy a kereskedelmi adóké nem csökkent. Nálunk nem biznisz a rockzene. Állítólag. Miért nem? Hülyék itt az emberek? Nem. Olyan médiatörvényünk van, amely lehetetlenné tesz minden normálisabb zenei megnyilvánulást, progressziót, ezért hallgatjuk ugyanazt a szemetet iksz éve. A Mahasz azt mondta, a zenei klip műalkotás, ezért jogdíjas. A kereskedelmi tévé meg azt, hogy nem fizet azért, hogy másokat reklámozzon. A könnyűzenei iparág nagyon kicsi, néhány milliárd forintos forgalommal, és semmi lobbisúlya nincsen. Lehet keménykedni, de megint az egér huzigálja az elefánt bajuszát. Mintha egy kisbeszállító megfenyegetné a Délhús Rt.-t, hogy ezentúl nem kaptok húsz malacot, nektek annyi! A magyar piacot kulturálisan arra kellene kényszeríteni, hogy olyan termékeket gyártson, amiket a környező országokban, vagy például Németországban is keresnek. Ugyanolyan tudatosan kellene kijuttatnunk a könnyűzenei termékeinket külföldre, mint tették azt a svédek, a finnek, a franciák vagy a lengyelek. Ez az egyetlen esély arra, hogy legyen sajátos magyar popzene. Van egy olyan elméletem, hogy a 21. századra a művészetcsinálás, és ilyen értelemben a popzenét is művészetnek gondolom, Európában egyfajta szociális foglalkoztatóvá vált. Többen foglalkoznak művészetcsinálással, de ez nem jelenti azt, hogy több maradandó születik. Az érték összekeveredik az eladhatósági szempontokkal, a marketinggel. A közönség, a fogyasztók próbálják megtalálni a rizs között a gyöngyszemeket, de hát sajnos nem ők döntik el, hogy mit látnak gyöngyszemeknek.

– A Kispált a mai napig elvétve játsszák a rádiókban. Ezen az sem változtatna, ha gyakrabban tűnne fel a médiában mint értelmiségi megmondóember. Ha mégis, az mennyire tudatos?

– Az utolsó tíz évben a közéletben és a művészetben, mindenhol elterjedt a politikai korrektség mint beszédmód. Ez rettenetesen hazug és minden szituációt megmérgez. Semmitmondó, furcsa körbeírása a dolgoknak. Ez a fajta agymosás tényleg működik. Egyszer egy Friderikusz-show kapcsán nyilatkoztam, hogy mi csak azért megyünk oda, mert sokan nézik, és lehet még sok lemezt eladni, de amúgy nem tetszik nekem az egész. Erre felhívott a gyártásvezető, hogy nem szarunk arra az asztalra, amiről eszünk. Mondtam neki, hogy az a különbség, hogy maga onnan eszik, én meg nem ettem onnan soha és nem is akarok. Azért az jó, hogy van egy önjáró, a saját megélhetésünket biztosító kis találmányunk, egy zenekar. A pécsi EKF-projekt kapcsán próbáltunk valamiféle polgári ellenőrzést gyakorolni a helyi politika felett, ez akkor volt, amikor nyert a város, és rögtön kipenderítettek minden civilt a pénzforrás környékéről. Ők kértek bennünket, hogy fogjunk össze, és mi, helyi művészek csináljunk valamit. De aztán nagyon kevesekkel maradtam együtt azzal az álláspontommal, hogy radikálisan a nyilvánosság felé kell fordulni. Rájöttem, hogy ez azért van, mert Magyarországon gyakorlatilag mindenki ezer szálon csüng az önkormányzat nevű tehénen, és senki sem teheti meg, hogy nyíltan szembeforduljon velük, bármilyen színű az önkormányzat. Mi szerencsére csak a közönségünktől függünk.

– A nagy vihart kavart 2003-as erdélyi bemondását is így kell értelmezni? Koncert közben erős szavakkal utalt arra, hogy az elcsatolt országrészekkel kapcsolatos intenzív dörgölőzést meghagyja művésztársainak.

– Nem nagyon értették a humoromat ez ügyben. A jobboldali sajtó ugrott nekem annak idején, engem nem is kérdezett meg senki, mindenki bátran leközölte azt, amit a Magyar Nemzet rosszul idézett. Megvan a véleményem erről. Én azt mondtam akkor, hogy jönnek ide Erdélybe a lejárt szavatosságú popkommandók, akik nagyon fognak titeket bátorítani, hogy csak így tovább, hajrá, és utána hazamennek, és ugyanúgy csinálják tovább a nagy semmit, ahogy eddig is tették. Én azokat bántottam meg, akik oda kijárnak, mondjuk úgy, újra fontossá válni.

– Kapott olyan felkérést, ami csábító volt, de nem vállalta el, mert az már pártpolitika lett volna, vagy a függetlensége elvesztése?

– Ha nem akarod, akkor is beléjük szaladsz. Sokszor a koncertszervezők úgy keresnek meg, hogy nem mondják meg, igazából milyen pénz van mögötte. Játszottunk már MSZP és Fidesz által pénzelt rendezvényen is. Nagyon régóta nem vállalunk állami rendezvényeket sem, de az önkormányzatok meghívását el szoktuk fogadni, mert ha azt akarjuk, hogy sok ember lásson bennünket egy város főterén, akkor nem nézhetjük azt, hogy ki miért hívott bennünket. Az országos nagypolitikától megpróbáljuk távol tartani magunkat.

– Köztudott, hogy a zenekar az utóbbi egy-két évben válságba került. Becsúszott néhány gyengébb koncert, évek óta nem jött ki új lemez.

– Nem biztos, hogy ez az egész nem az én egyéniségemből adódik, vagy nem abból a konstrukcióból, ahogy a zenekar működik. Inkább egyfajta szerzőpárosi válságról lehet beszélni a gitárossal, Kispál Andrással. Az utolsó tíz évben egyre inkább én hoztam az ötleteket, Kispál egyre kevésbé vette ki a részét a dalok írásából, én meg azt gondolom, hogy az ő gitárjátéka, az ő ízei is benne kell legyenek. Három éve kijelentettem a zenekarnak, hogy nem írok nekik több lemezt. Mondjuk úgy, hogy ez egy mesterségesen előidézett válság, egyfajta munkára ösztökélése a szerző kollégának. Ha nem lesz értelme a közös munkának, ha nem tudunk együtt jobb dalokat írni, mint külön, akkor fölösleges folytatni. Ez egy éven belül el fog dőlni.

– Az együttest legtöbben a szövegek és a dallamok különös, eredeti egysége miatt szeretik. A Magyar Író Akadémia dalszövegíró kurzusán előadó. Lehet ezt tanítani?

– Egy része tanulható, fejleszthető, ahogy a hallás vagy a ritmusérzék. Ha van a fejedben egy látomás, és azt meg akarod írni, az már a költészettel határos, amellett, hogy figyelni kell arra, hogy a zenei tartalomhoz hogy passzol. A dalszövegírást azért irigylik a költők, mert sokkal több dalszöveget hallgatnak ma az emberek, mint verset. Ezzel persze visszatértünk egy ősi állapothoz, mert mindig is így volt. Sokkal unalmasabb, ha valaki felolvas egy verset, mintha ordítja. Dalszövegekben egyébként sokkal erősebb a magyar könnyűzene, mint zenében. Több olyan szövegírói hagyomány létezik, amelyik folytatható. A Kispál szövegeire a Keksz együtteséi voltak hatással, a mieinkből a 30Y vagy a Kaukázus táplálkozik. Ezek szürreális, képíró szövegek, ahol nem következik feltétlenül egyik sor a másikból, nem lehet egy kemény racionális szálat végigvezetni, mint egy Bródy-szövegen.

– Ezek szerint az ön esetében nem lehet alkotói válságról beszélni?

– Sok számot írok, legutóbb Péterfy Bori lemezére négy dalt. A tavaszi Kiscsillag lemez is nagyjából készen van. A Kispálba is van 30-40 dalvázlat, de amíg nem látom, hogy közösségi termék lesz, nem fejezem be.

– Amikor összeállt a Kispál és a Borz, biztos volt abban, hogy sikeresek lesznek, vagy legalábbis letesznek valamit az asztalra. Miben biztos most?

– Nem vagyok biztos. Sokkal kevésbé. Az ember húszévesen sokkal magabiztosabb. Azt tudom, hogy mire vagyok képes, mire lehetek még képes, de azért a popzene jó esetben nem arról szól, hogy negyvenéves bácsik újra befutnak. Szeretném, ha jó dolgokat csinálnék még a visszalévő időben, de nem mondom azt, hogy ezek olyan nagyon forradalmi tettek lesznek már. Ne legyen igazam.

Monostori Tibor