Erről van szó. Persze hatalmas üzletről is, egyesek féktelen mohóságát sem szabad figyelmen kívül hagyni, és persze azzal is számolhatunk, hogy a tőke és a politikai hatalom ilyetén összefonódásától sokan pozícióik megőrzését remélik. A mélyebb rétegekben azonban valami különös, alapvetően intellektuális törekvés áll, világjobbítási szándék, kitekeredett idealizmus, amely tűzzel-vassal törtet célja felé. Trockij hevülete ez, a világforradalom apostoláé, aki lánglelkű szónoklataival egy birodalmat döntött romokba, és közvetlenül vagy közvetve emberek millióinak okozta a halálát.

Lev Trockij nevének egykor, a létező szocializmus évtizedei alatt különös nimbusza volt. Sztálin a zsarnok bérgyilkossal verette agyon száműzetésben élő egykori harcostársát, arcmását leretusáltatta a fényképekről, emlékét kitöröltette a bolsevik történelemből. Azt lehetett tehát gondolni, hogy ő, Trockij tulajdonképpen ellensége volt mindannak, ami megvalósult, ilyenformán pozitív, vállalható figura a szörnyű bolsevik örökségből. Lelkesült ifjak Brezsnyev és Kádár ellenében Trockijt emelték hősükké, apró bátorság-gyakorlatként az ő fényképét ragasztották ki kollégiumi szekrényük ajtajának belső felére, néhány sör után az ő példájával érveltek a KISZ-táborokban, az ő műveit olvasták zseblámpa fényénél a takaró alatt. Ma már tudjuk, hogy ebből egy szó sem igaz. Trockij ugyanolyan szörnyeteg volt, mint a többi, és ha történetesen ő győz a Lenin örökségéért folytatott belső harcban, talán még embertelenebb következetességgel hajszolta volna bele országát a nagy bolsevik társadalmi kísérletbe, a kommunizmusba.

Mert ez itt a lényeg. Trockij három dologról volt meggyőződve: hogy Oroszország reformokra szorul, hogy ő tudja, milyen reformok szükségesek, és hogy ezt a tudást bármi áron érvényre kell juttatni. Akár azon az áron is, hogy az egész világ lángba borul. Hitt a permanens forradalomban, hitt a kulturális forradalomban (ezt majd Mao meg is valósítja, emberek millióit küldve a halálba). Vele szemben Sztálin – minő fintora a történelemnek – valójában a realitások embere volt, a „szocializmus egy országban” elv, a gazdasági lazítások híve. Más kérdés, hogy a bolsevik rendszer egyenes úton vezetett a zsarnokságba, Sztálin hamarosan hatalmi tébolyba esett, más véleményt még az óceán túloldalára kergetett régi harcostárstól sem volt képes elviselni, ezért megölette őt.

Trockijt azonban túlélte a szelleme. Ennek a szellemnek a gőg a napi tápláléka, akárcsak Drakuláénak a friss vér. Abba az emberbe költözik bele, aki meg van győződve róla, hogy különb másoknál, hogy a többség érdekében joga van mások felett hatalmat szerezni, sőt éppen ő van hivatva mások helyett dönteni. Márpedig éppen ez a gőg az, ami élteti, egyben tartja a Szabad Demokraták Szövetségét. A liberalizmus csak máz, és már a látszata is egyre kevésbé fontos. A felsőbbségtudat, a „mi különbek vagyunk” hite, a másokon való fölényes röhögés köti össze a párt tagjait. Ez a gőg keres magának tárgyat, hogy azon keresztül kielégülést nyerjen. Adva van a magyar egészségügy, amely vitán felül reformokra szorul, akárcsak egykor Oroszország. Trockij gőgös szelleme pedig azt mondja: „tudom, merem, teszem”. Ha beledöglik a világ, akkor is.

Trockij szelleme újabb nagy kísérletbe kezdett, ugyanazzal a forradalmi hevülettel, önnön kiválóságába vetett mély meggyőződéssel, törtető akarnoksággal, ahogyan egykor Oroszországban. És nem kérdéses, hogy ugyanazzal az eredménnyel is.

Mert Trockij szelleme mindig pusztulásba viszi áldozatát. Nincs kivétel, nincs sikeresen végigvitt modell. A bolsevik kísérletbe belerokkant minden ország, amely azt elszenvedni kényszerült. A bolsevizmust mégis körüllengi valami furcsa aura, a világjobbító szándék visszfénye. A nácik kidobálták a tizedik emeletről az embereket, ha útjukban voltak. A bolsevikok ugyanazt csinálták velük, de abban a meggyőződésben, hogy így meg tudják tanítani őket repülni. És a világ baloldali értelmisége ma is felsóhajt: micsoda szép gondolat, Ikarosz nyomdokaiba lépni! A megvalósítás talán tökéletlen, de a cél, az milyen nemes!

Tudjuk: a szovjet társadalmi kísérlet több civil halálát okozta, több szenvedést okozott, mint a nemzetiszocialista őrület. Tudjuk azt is, hogy a kínai kommunista kísérletnek több áldozata volt, mint Hitler és Sztálin zsarnokságának együttvéve. És akkor még nem beszéltünk Trockij szellemének kambodzsai és etióp tevékenységéről, nem szóltunk Észak-Koreáról, ahol még nem is tudjuk, milyen szenvedés lapulhat a vasfüggöny mögött.

Magyarországon ilyen léptékű kísérletre – remélhetőleg – többé már nem kerülhet sor. Trockij szelleme azonban nem nyugszik, már megint a társadalmat akarja átalakítani.

„Az egész ország olyan kísérlet kényszerű alanyává válna, amelynek bizonytalan a kimenetele” – fogalmazott a köztársasági elnök. A történelmi példák azonban azt mutatják, hogy a kimenetel tragikusan biztos.

Sólyom László megfontolásra visszaküldte a törvényt az Országgyűlésnek. A döntés gyakorlatilag a szocialista képviselők kezében van. Nekik kell megállítaniuk a szakadék felé robogó magyar egészségügyet. Most az a dolgunk, hogy segítsünk nekik legyőzni Trockij örököseit. Nem handabandázni a házuk előtt, nem kátránnyal bekenni a kilincsüket, nem megfélemlíteni, hanem érvelni, érvelni, érvelni. Elmenni a képviselői fogadóórákra, beszélni barátaikkal, ismerőseikkel, ráébreszteni őket, hogy az egész országért felelősek. Hogy ezt a törvényt, így nem szabad megszavazni, mert katasztrófába visz.

Az országgal kísérletezni senkinek nincs joga. Még akkor sem, ha meggyőzően tud érvelni vélt igaza mellett, még akkor sem, ha szentül hiszi, hogy az országnak javára lesz a kísérlet. Trockij szellemét vissza kell űzni oda, ahová való, a pokol legmélyebb bugyraiba.

A köztársasági elnök próbatétel elé állította az országot, és mindenekelőtt az MSZP képviselőit. Könnyen lehet, hogy az utóbbiak elbuknak a vizsgán. De akkor számolniuk kell azzal, hogy Trockij örököseivel együtt nekik is ez lesz az utolsó győzelmük. Mert hosszú távon a gőg mindig elbukik.

Bencsik Gábor