– Év végén megkapta a Prima Primissima Díjat. A döntőn inkább feszültnek tűnt, mint meglepettnek.

– Feszült voltam, ez tény, bár csak aznap délután kezdtem érezni magamon, hogy izgulok. A díjátadón ezt már nem is nagyon tudtam leplezni, de azt hiszem, ezzel mindannyian így voltunk. Hogy meglepődtem-e? Igen is, meg nem is. Ha az ember tudja, hogy jelölték, akkor lelke mélyén számít arra, hogy akár meg is kaphatja a díjat, ugyanakkor az is tény, olyan nemes ellenfeleim voltak, mint az Állami Népi Együttes és Andrásfalvy Bertalan, így egyáltalán nem mehettem biztosra. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy én lettem az első, az pedig tetézte az örömömet, hogy az Állami Népi Együttes közönségdíjas lett. Sajnáltam volna, ha nem emelik ki a díjazottak közül.

– Milyen súlya van a szemében a Prima Primissimának? Már eddig sem panaszkodhatott, jelölték Oscarra a Sisyphussal 1974-ben, megkapta a Kossuth-díjat és a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét…

– A legnagyobb elismerésnek azt tekintem, amikor az általam is legjobbnak tartott filmemet, a Sisyphust díjazta egy nemzetközi gyerekzsűri az 1975-ös teheráni filmfesztiválon. Ez ugyanis igazolta az addigi életemet, munkámat, mert abban az időben, a hetvenes években többször a fejemhez vágták, hogy miért nem gyerekeknek csinálok filmeket. Ezek után a kritikák után különösen jó érzés volt, hogy éppen a gyermekek ismerték el a munkámat. Őszinte leszek, a Sisyphusért megérdemeltem volna az Oscart is, de akkor még nem érkezett el az ideje, hogy egy magyar is Oscar-díjat kapjon, így be kellett érnem a jelöléssel.

– Ez fájdalmas pont az életében több mint harminc év távlatából is?

– Nem ezért mondtam, és nincs is okom kesergésre, hiszen rengeteg pozitív visszajelzést, elismerést kaptam azóta. Büszke vagyok például arra, hogy amikor a budapesti II. kerületben először adtak díszpolgári címet, engem választottak. Ez teljesen váratlanul ért. A díszpolgári cím azért jelentett sokat, mert az otthonom és a régi Pannónia Filmstúdió is oda, abba a kerületbe köt. Fontos volt az életemben a Kossuth-díj is, el is sírtam magam, miután átvettem, mint ahogy a Prima Primissimára is nagyon büszke vagyok… Szóval nehezen tudnám rangsorolni az elismeréseket, már csak azért is, mert az embernek mindig az utolsó díj a legkedvesebb, így a Prima Primissimával szemben most elfogult vagyok.

– Azt mondta, a Sisyphust tartja a legjobb filmjének. Pedig aki ismeri az ön világnézetét, hitvallását, az azt gondolná, hogy a Fehérlófia vagy az Ének a csodaszarvasról előrébb helyezkedik el a rangsorban.

– A saját munkáimmal szemben nagyon kritikus vagyok, észreveszem bennük a hibákat, és szenvedek is tőlük. A Sisyphus az, amin leginkább látom a kezem munkáját, és abban nem is nagyon találtam hibát. A Fehérlófiában vagy a Csodaszarvasban annál többet. A kérdés olyan szempontból találó, hogy a János vitéz készítése közben, a ’70-es években rájöttem, nekem nem az egész világnak kell filmeket készítenem. Onnantól kezdve tudatosan a magyar gyermekeknek csináltam rajzfilmeket, és a mai napig azt gondolom, jól döntöttem. Kevés jobb érzés van annál, mint hogy még manapság is azt hallom: vannak gyerekek, akik annyira szeretik például a Fehérlófiát, hogy legszívesebben mindennap megnéznék. Remélem, a következő filmemmel sem maradok szégyenben. Tizenkilenc éve dolgozunk a legnagyobb munkámon, Madách Az ember tragédiája című művét visszük rajzfilmre. Még két év van a teljes befejezésig. Sok pénz kell hozzá, a Prima Primissimáért kapott pénzdíjamat is ebbe fektetem.

– Annak ellenére tudott sikeres lenni az előző rendszerben is, hogy a családját nem szerették a kommunisták: édesapját koholt vádak alapján bebörtönözték, önt édesanyjával és nővérével kitelepítették. Mennyire érezte mindezt a munkája során?

– Minden tekintetben érezhető volt a mindennapjaimban, a pályakezdésemkor különösen. Nehéz életünk volt a családommal, de a Pannónia Filmstúdióban, leszámítva azt a tényt, hogy a több mint 30 fesztiváldíjam közül csak egyet vehettem át személyesen, és azt is a félszocialista Zágrábban, nem éreztették velem, hogy tudják, honnan jöttem. De én hiú ember vagyok, legalábbis olyan tekintetben, hogy igyekszem leplezni az érzéseimet. Igazából az utóbbi években láttam csak elérkezettnek az időt arra, hogy mindazt, amit abban az időben átéltünk, a nyilvánosság előtt is elmondjam. Ezért írtam meg a közelmúltban megjelent „Lékirataimat”. Vannak ugyanis helyzetek, amikor az ember nem tud mást tenni, beszélnie kell. Apám a meghurcolása előtt a Nemzeti Bankban dolgozott. Jó két évvel ezelőtt, még elnöksége idején Járai Zsigmond felvetette, hogy megemlékezik a kommunizmus áldozatául esett egykori MNB-alkalmazottakról. Ebben az időben teljesen véletlenül megvettem a 168 Órát, és látom, hogy bizonyos körök, Petschnig Mária Zitától Fekete Jánosig – aki a hírek szerint abban az időben volt az MNB párttitkára, amikor apámat bebörtönözték – mennyire ágálnak az ötlet ellen, és hogyan támadják Járait. Ez is belejátszott a könyv megszületésébe, és abba, hogy a Lékiratok ilyen lett. Nem bántam meg, hogy megírtam, szerintem ennek a könyvnek meg kellett születnie. Tartoztam vele édesapámnak.

– Soha nem jutott eszébe, mennyivel könnyebb élete lehetne, ha a véleménye kimondása helyett inkább csöndben maradt volna az elmúlt harmincnegyven évben?

– Nem úgy neveltek, nem olyan családból származom, hogy bármikor is ezen gondolkodtam volna. Tudom, vannak olyan emberek, akik otthon felveszik a Bocskait, de utcára sohasem mernék. Én nem ilyen típus vagyok. Ha valami bántja az igazságérzetemet, és úgy érzem, hogy szólnom kell, akkor kinyitom a számat.

– Az sem titok, hogy a Fidesszel szimpatizál.

– A Fidesszel való kapcsolatom 1994-re nyúlik vissza. Akkor még az MDF-re szavaztam, de már nem bíztam a polgári koalíció pártjaiban, és nem azért, mert elveszítették a választást, mert bárki kormányzott volna az első ciklusban, az ’94-ben kikapott volna. Egyszerűen sok olyan dolgot láttam, ami nem tetszett, nem is a legfelsőbb szinten, hanem lejjebb. Sok ügynök épült be a konzervatív pártokba, sok tehetségtelen vagy legalábbis alkalmatlan kurzuslovag és jó szándékú amatőr forgolódott a soraikban, akik származásuk és/vagy korábbi sikertelenségük miatt el tudták hitetni magukról, hogy szükség van rájuk a megváltozott közéletben. A fiatal demokratákról az volt a véleményem, hogy ők a legtisztábbak, és már csak koruknál fogva is övék a jövő. Nem érdekből álltam melléjük, hiszen azon a választáson még a parlamenti tagságuk is veszélybe került.

– Az sem zavarja, ha elkötelezettsége miatt a homlokára sütik a bélyeget: jobboldali?

– Nem zavar, tegyék, bár hozzá kell tennem, problémának látom, hogy még mindig jobb- és baloldalra osztják fel a politikai palettát, holott szociális érzékenységről manapság a Fidesz programja kapcsán beszélhetünk, míg az MSZP csak nevében szocialista. Mindeközben Orbán Viktort populizmussal, kádári gondolkodásmóddal vádolják MSZP-s körök csak azért, mert a szegények érdekeit képviseli. Egyébként, ha be kellene magamat sorolni valahová, akkor azt mondanám, hogy nemzeti konzervatív szabadelvű vagyok. Családi neveltetésemben nem voltak nagyon szigorú korlátok, annak ellenére sem, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba írattak, amikor annak eljött az ideje. De a hazával szembeni kötelezettség, a hagyományainkhoz való hűség éppoly fontos a számomra, mint a felmenőim számára volt, és a mi szabadelvűségünk messze nem egyenlő az SZDSZ liberalizmusával.

– Ha nem jobboldalra és baloldalra osztaná fel a pártokat, akkor hogyan?

– Ma az egyik oldal vezetői csak a saját hasznukat nézik, a másikat pedig az motiválja, hogy tegyen valamit azért közösségért, amelyiknek a tagja. Én utóbbihoz tartozom.

Bándy Péter