A vesztesek, az árván maradt gyermekek, a családfő nélkül maradt anyák csak suttogva ejtették ki hősi halált halt fiaik, apáik nevét. A tábori lapokat, a korábbi, honvéd egyenruhában büszkén feszítő fényképeiket eldugták vagy elégették. Mert az országot megszálló „fölszabadítók” rossz néven vették az ellenük harcoló hadsereg említését is. Pedig egy országot minősít az, hogy miként bánik hősi halottainak emlékével. Ötven év telt el ebben a néma csendben, a Don menti lövészárkokat benőtte a fű, de nyomuk még ma is látható volt. A katonasírokat itt-ott egy kis horpadás jelzi a földön, vagy már az sem. Egy tudatosan elfelejtett, megalázott hadsereg fekszik a rögök alatt. Örökre.

Mi történt 1943. január 12-én és az azt követő hetekben, hónapokban? A rendszerváltozást követően két fiatal történészünk, Szabó Péter és Stark Tamás törte meg a csöndet a 2. magyar hadsereg tragédiáját illetően. Nehezítette a helyzetet Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok 1943. január 24-én kiadott parancsa: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A német hadvezetés illusztris tagja, von Tippelskirch tábornok pedig így vélekedett: „A magyar hadsereg minden tartását elveszítve, gátlástalanul özönlött hátra észak és nyugat felé az oroszok rohama elől.” Jány első elkeseredésében ragadtatta magát a fenti keserű mondatokra, amelyeket később több parancsában is visszavont. Horthy Miklós kormányzó pedig követelte a német vélemények korrigálását.

Olyan helyzet, amely kialakult a kimondhatatlan nevű Urivnál, Scsucsjénél, Ilovszkojénél, Szlorozsevojnál, Osztroporzsszknál, soha nem fordult elő a XX. század hadtörténelmében. Az 1942. évi hídfőcsaták után egy kifáradt, utánpótlást váró hadsereg katonái maradtak a Donnál abban a ruhában, amiben kora tavasszal bevonultak. Egy 200 ezer fős hadsereg 200 kilométer hosszú arcvonalat volt kénytelen védeni, mélységi tagozódás nélkül. Fegyverzetük nevetségesen elavult volt, számottevő páncélelhárító fegyverrel nem rendelkeztek, fogatolt tüzérsége a lóállomány hátsó körzetekbe való szállítása és tetemes elhullása okán állóharcra kényszerült. Kétezerötszáz-háromezer kilométerre a hazai földtől, mínusz 35-40 Celsius-fokos hidegben, téli ruházat és minden óvóeszköz nélkül állták a sarat.

A magyar arcvonal első áttörése 1943. január 12-én déltájban történt Galdajevka és Uriv között, 2 kilométer szélességben; a soproni 7. könnyű hadosztály 4/II. és 35/II. zászlóaljánál nyomultak be az oroszok. Védelmet az elszántan küzdő katonáknak csak térdig érő árkok, hófalak és egysoros drótakadályok nyújtottak. Az urivi Don-kanyarban védekező másik könnyű hadosztály az egri 20. volt, akik még két nap múlva is védték az 1942. szeptemberi véres harcokban elfoglalt Sztorozsevoje községet. A támadások súlya a balassagyarmati 23/II. zászlóalj állásaira zúdult, de két nap alatt 11 tömegtámadást visszavertek. Január 12-én az utóbbi zászlóaljtól a következő jelentések futottak be: 10.35 „A… 6. század előtt 2 századnyi erőben hatalmas tömegben támad az orosz. Karonfogva jönnek. Saját tüzérsége és gyalogsága az állást lövi. Vesztesége hatalmas, de újabb hullámban tör előre, sok harckocsival.” Áttörtek, orosz hullahegyeket hagyva maguk után.

A második magyar hadsereg arcvonala Uriv térségében minden hősies ellenállás dacára 40 kilométer szélességben és 20 kilométer mélyen kettészakadt. Ettől kezdve sorsuk megpecsételődött.

Hősök vagy áldozatok voltak honvédeink? Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvében írja, hogy tettük mindössze a veszélyhelyzetekre való sikeres reagálás volt, mivel nem saját érdekeikért harcoltak, hősök nem lehettek. Furcsa vélemény, a történelem azóta igazolta, hogy saját érdekeikért is harcoltak, gondoljunk a több évtizedes szovjet megszállásra. Szabó Péter ugyanakkor azt írja: „A 2. magyar hadsereg azon katonái és tisztjei, akik kitartottak a kétségbeejtően reménytelen helyzetben és örök időkre ott maradtak kővé dermedten az iszonyú orosz télben, hogy biztosítsák a többiek hátravonulását, s ezzel megmentsék ezrek és ezrek életét, hősök voltak.”

A magyar hadsereg doni veszteségeivel 1983 óta foglalkozó Stark Tamás hamar rádöbbent, hogy az addig megjelent könyvek e témában igencsak távol állnak a valóságtól, nem is véletlenül. 1942. július végére a 2. magyar hadsereg mindhárom hadteste elérte a Dont; ekkor 240 ezer magyar tartózkodott – a megszálló csapatokkal együtt – ebben a térségben. Megkezdődött a szovjet hídfőállások fölszámolása (Scsucsje, Korotojak, Uriv), ami már óriási veszteségekkel járt, mintegy 20 ezer fő veszett el a hídfőcsatákban. Hősi halált halt Horthy István augusztus 20-án, Jány Gusztáv súlyos sérülést szenvedett. A tisztikar veszteségei arányaiban mindig meghaladták a legénységi áldozatok számát.

Az arcvonal áttörése után meglehetősen nehéz volt az állományt fölmérni, mert sokan hadifogságba estek, eltűntek, megsebesültek. Mindent egybevetve – írja Stark Tamás – nem sokat tévedünk, ha a Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg veszteségeit 120 ezer főben állapítjuk meg. Ebből 100 ezer a doni ütközetben esett el, sebesült meg, tűnt el, vagy került hadifogságba.

A néma hadsereg 55 év óta pihen a beláthatatlan hómezőkön. A tudatosan meghamisított történelem a lelkekben tette a legnagyobb kárt. Generációkat neveltek föl úgy, hogy apáik, nagyapáik véráldozata szégyellni való dolog volt. Miközben évtizedekig koszorúztatták a parádés szovjet emlékműveket, a magyar honvédek sírjait nem jelölte semmi, sőt, szemtanúk szerint a földdel tették egyenlővé a sírokat. Őrizzük meg emléküket, mert megtették kötelességüket. Hősök voltak, magyar hősök, akik a Duna–Tisza partján járnak álmukban.

Hankó Ildikó