A sziúk törzséhez tartozó lakoták (a szó jelentése: „szövetségesek”) az Egyesült Államok észak-nyugati részén – a jelenlegi Nebraska, Észak- és Dél-Dakota, Montana és Wyoming államok – földjén éltek. A lakota nép összesen hét (köztük három sziú) nyelvjárást beszélő törzsből áll, számuk ma hetvenezerre tehető. A nép lovas életmódot folytatott, javarészt bölényvadászatból élt, s így vált a préri kultúrájának részesévé, majd a cheyennek fölött aratott győzelem után vezető nemzetévé.

Az európai népek és a Kolumbusz óta – tévesen – indiánoknak nevezett őslakók konfliktusa akkor kezdődött, amikor a spanyolok a XVI. század végén megjelentek az észak-amerikai kontinensen. A spanyol hódítókat hollandok, angolok és franciák követték, akik akkoriban a tengerparti területen alakítottak ki kolóniákat az új haza és a gazdagság reményében.

Az első indián háborúkat (1757–1763) követően az amerikaiak szerződésekben kötelezték az őslakosokat földjeik átadására. De ez nem volt elég, a földre és aranyra éhes telepesek egyre többet és többet akartak. Az aranyláz elvakította a „fejlett” világot, aranyásók és szerencselovagok vágtak neki az ismereten Vadnyugatnak és nem állította meg őket semmi. A XIX. században az USA államhatárai nyugat felé tolódtak, s miután az őslakosok jelenléte kényelmetlenné vált, megkezdődtek a kitelepítések. Az 1831-es kongresszusi áttelepítési törvény (Indian Removal Act) értelmében a Mississippi és a Sziklás-hegység között élő körülbelül százezer „préri-indián” vált saját hazájában földönfutóvá.

A kitelepítéseket ellensúlyozandó a Kongresszus 1834-ben egy olyan törvényt fogadott el, melynek alapján az Egyesült Államoknak a Mississippitől nyugatra eső egész területét (Missouri és Louisana állam, valamint Arkansas kivételével) „örök időkre” indián területnek nyilvánította. Ennek ellenére az „örök idők” fogalma a feledés jótékony homályába veszett… A harcok kiújultak, az „indiánkérdés” továbbra is az amerikai politika kényes pontja maradt. A lakoták ellen viselt háború magas költségei, ásványi kincsekben gazdag hegyei, dús termőföldjeik alkudozásra kényszerítették az Egyesült Államok kormányát.

Kaszinó a prérin

A Kongresszus 1851-ben, Ulyssess S. Grant amerikai elnök regnálása alatt hozott döntést az úgynevezett rezervátumok elkerítéséről, hogy véget vessen az időről időre kiújuló harcoknak az őslakosok és az új telepesek között. Előbb egy „Nagy Sziú Rezervátum” létrehozásán munkálkodtak (1868, Lamerie-erőd), majd – mivel az egybefüggő földterületekre továbbra is szükség volt – hat kisebb indián körzetet hoztak létre (Standing Rock, Cheyenne River, Lower Brulé, Crow Creek, Pine Ridge és Rosebud). Ezzel megnyílt az út a törzsi földek további felosztása és magántulajdonba adása előtt. 1889-től 1934-ig csaknem fél Magyarországnyi terület kaptak meg a fehér telepesek. A legnagyobb körzet, a 11 ezer négyzetkilométeres Pine Ridge területének kilencven százaléka ma is amerikai tulajdonosok és bérlők kezében van.

Az elkerítésnek következtében az indiánok elvesztették földjeiket, vadászmezőiket, s az évszakoknak megfelelő vándorlásuk is meghiúsult. A telepesek leölték a bölénycsordákat, és gazdálkodókat akartak faragni a préri gyermekeiből. Sokan ellenálltak a farmer életmódnak, százak haltak éhen. A kisemmizés után az amerikai politika erőszakos hittérítésbe kezdett: az őslakos gyerekeket az Indiánügyi Hivatal emberei összegyűjtötték, szüleiktől elhurcolták őket, hogy környezetükből kiszakítva „egy civilizált, angol ajkú kultúra részesévé válhassanak”.

Az 1890-es Wounded Knee melletti tragédia volt az indián háborúk utolsó felvonása: a sziúk és az őket a rezervátumba kísérő 7. Lovasezred között kitört lövöldözésben legkevesebb 153 indián és 25 katona vesztette életét.

Ám a huszadik század második fele is tartogatott még meglepetéseket az őslakosok számára: 1965-től bevezették az indián nők beleegyezés nélküli sterilizációját, így a ’80- as évek közepére az asszonyok egynegyede terméketlen lett. Az 1960-as 1970-es években két jelentősebb megmozdulással hívták fel magukra az indián jogokért küzdő aktivisták a figyelmet: 1969-ben a San Franciscó-i öbölben található Alcatraz szigetét indián aktivisták foglalták el, a 18 hónapon át tartó akció hatalmas visszhangot váltott ki világszerte, igazi eredményt azonban nem értek el. A lakoták 1973-ban visszafoglalták a Pine Ridge rezervátumban lévő Wounded Knee-t, a 71 napos konfliktus során a páncélautókkal kivonuló rendőrök két indiánt agyonlőttek.

Ma körülbelül ötszáz indián törzs él az Egyesült Államokban, ennek ellenére csupán háromszáz rezervátum található Észak-Amerika területén. Nem minden indián nemzetnek van tehát önálló területe. Bár a rezervátumok saját önkormányzattal rendelkeznek, nem bírnak önálló hatáskörrel – a belügyminisztérium alá rendelt Indiánügyi Hivatal (Bureau of Indian Affairs) irányítása alá esnek. A rezervátum mindennapi ügyeit a helyi testületekbe delegált indián képviselők végzik. A Tanács tagjait a 21 éven felüli, szavazati joggal rendelkező indiánok választják. A rezervátum önkormányzata saját rendőrséget működtet, de csak belső ügyekkel foglalkozhat. Az őslakosok a szövetségi tulajdonban lévő föld felett nem rendelkeznek, csak bizonyos korlátozott hatáskörrel élhetnek, amely államonként és rezervátumonként változó. Az őslakosok a rezervátumbéli jogaikért cserébe lemondtak az önálló külpolitikáról.

Sok törzs a földjén talált ásványkincseket maga termeli ki, és ezek a bevételek a törzset gazdagítják. A rezervátumok másik bevételi forrása a területen működő kaszinókból származik. Az indiánok azt remélték, ha kaszinókat és bingo-helyeket nyitnak, a turisták számára vonzóbbá válik a rezervátumok látogatása. Bár az amerikai törvények több államban tiltják a szerencsejátékot, abba nem tudnak beleszólni, ha egy rezervátum a saját területén üzemeltet kaszinót. Az 1987-es kongresszusi törvény szerint, ha egy szövetségi állam engedélyezi a szerencsejáték bármely formáját, akkor ehhez az állam területén fekvő rezervátumoknak is joguk van. Az indiánok a lovas nomád életmódot és páratlan ősi kultúrájukat a félkarú rablók oltárán áldozták fel.

A lakoták álma

December végén Washingtonban tartott sajtótájékoztatón Russel Means, indián jogi aktivista úgy fogalmazott: egyoldalúan felmondják a lakota és az amerikai nemzet között köttetett, földtulajdonokra vonatkozó szerződéseket. „Harminchárom olyan szerződést kötöttünk az Egyesült Államokkal, amelyet nem tartottak tiszteletben” – hangsúlyozta Phyllis Young aktivista, aki 1977-ben az őslakosság jogairól szóló első nemzetközi konferenciát szervezte.

A Russel Means vezette lakota delegáció a sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy a lakota nép önálló nemzet, s joga van őseik földjének visszaszerzésére, amely több ezer négyzetkilométernyi földterületet jelent Dél-Dakotától Montanáig. A rezervátumok határai egyébként is állandó vita tárgyát képezik, különösen, ha egy korábban idetartozó területről kiderül, hogy a föld mélye kőolajat vagy egyéb ásványi kincset rejt. Means elmondta: az Egyesült Államok alkotmányának 6. cikkelye értelmében az USA lemondhat földterületéről, ha azokat értéktelennek találja, márpedig az 1851 és 1868 között kötött szerződésekben az indiánoknak átadott földterületeket ilyennek minősítették a hivatalos okiratok. Means szerint az ötletük teljesen törvényes lépés, sőt nem az első a XX. században, hiszen már 1974-ben előkészítettek egy függetlenségi nyilatkozatot.

„Amerika elveszi tőlünk földjeinket, vizeinket és gyermekeinket” – tette hozzá az ogalai sziú indián aktivista. A lakoták célja, hogy a megújuló lakota nemzet ne fizessen adót az Egyesült Államoknak (a rezervátumok most sem teszik ezt), továbbá saját útlevelet és vezetői engedélyt állítanának ki. Az új államban azonban nem csupán lakoták lakhatnának, az aktivisták elmondták, lakota földre várnak mindenkit, aki lemond amerikai állampolgárságáról és egyetért célkitűzéseikkel. Means hozzátette, népe belefáradt abba, hogy egy apartheid rendszerben élnek és saját hazájukban másodosztályú állampolgárként kezelik őket. Ha a lakota állam megszületik, több lakosa lenne, mint San Marinónak vagy Andorrának. Meansék a sajtótájékoztató után látogatást tettek Venezuelában, Chilében és Bolíviában is, ahol a legmelegebb fogadtatásban volt részük, ugyanis Evo Morales elnök személyében az országnak most először van indián elnöke.

Az indián törzsek függetlenségének kivívása nem romantikus képzelgés. Precedens értékű ügynek számít, hogy 1980-ban az Amerikai Legfelsőbb Bíróság akkor 122 millió (ma körülbelül 1 milliárd) dollár kártérítést ítélt oda a sziú indiánoknak a Fekete Hegyek amerikai annektálása okán. Ám a lakotáknak azt a követelését, hogy adják vissza ősi földjeiket, nem vette figyelembe. A lakoták fellebbeztek.

Reménykedésre adhat okot az is, hogy 2007 szeptemberében az ENSZ plenáris ülésén elfogadták azt a nyilatkozatot, amely az őshonos népesség jogait rögzíti. A tagállamokra nézve nem kötelező erejű ENSZ-határozat rögzíti, hogy a világon élő – állítólagosan 370 milliós – őslakosságnak egyéni és kollektív jogai vannak, továbbá fenn kell tartani és erősíteni kulturális önazonosságukat, és hangsúlyozni kell, hogy igényeik, törekvéseik szellemében fejlődhetnek tovább. A határozat kimondja, hogy a világ őslakosainak joguk van ahhoz, hogy „elismerjék őket, tekintettel legyenek rájuk, és az államok, illetve utódállamaik betartsák a velük kötött szerződéseket.” A dokumentum értelmében tilos az őslakosok hátrányos megkülönböztetése, és kötelező őket bevonni minden olyan ügybe, amely őket is érinti.

Papíron ez az ENSZ-nyilatkozat azt is jelenti, hogy a „bennszülötteknek” elidegeníthetetlen jogaik vannak földjeikre, erőforrásaikra. Amerika „bennszülöttjei” ezek szerint végtelenül gazdagok. Nem meglepő módon négy ország – Ausztrália, az Egyesült Államok, Kanada és Új-Zéland – közölte, hogy a határozat elfogadhatatlan, mert ellentétes saját törvényeivel, és hátrányosan érinti a „nem őslakosokat”.

Az ősök hangja

Az amerikai elnyomás, mint mondják, meglátszik a lakota nemzeten: a lakoták 97 százaléka az amerikai szegénységi küszöb alatt él, a rezervátumokban majdnem 85 százalékos a munkanélküliség. A férfiak várható élettartama 44 év, ami az AIDS-vírussal fertőzött területeket nem számolva – a világon a legalacsonyabb. A csecsemőhalandóság ötszöröse, a tinédzserek közötti öngyilkosság a másfélszerese az amerikai átlagnak. Az alkohol- és a drogfogyasztás is jelentős méreteket ölt a rezervátumokban élő indián népcsoportok között. A lakoták átlagkeresete évi 25-30 ezer dollárra tehető szemben az átlagos 40-50 ezer dolláros amerikai átlagfizetéssel.

Az új lakota állam legfőbb célja a természetközeli életmódhoz való visszatérés lenne, a nyelvi és kulturális önállóság mellett a legfontosabb programpont a megújuló energiaforrásokra való támaszkodás. „Ha visszakaphatnánk teljes körű autonómiánkat, a szocioetális betegségeinkből kigyógyulnánk és újból nagy nemzet lehetnénk” – mondta az ogalai sziú színész.

Egyes indián törzsi népek bizonyos fokú függetlenséget már ma is élveznek az USA területén: a navahó indián törzsnek egyedülálló szuverenitása van az Egyesült Államok három tagállamának: Arizonának, Utahnak és Új-Mexikónak területén, egy 70 ezer négyzetkilométeres földdarabon. A navahók háromdolláros díj ellenében engedik be a látogatókat, figyelmeztetve őket arra, hogy ez a navahó nemzet területe, és nem az Egyesült Államoké.

A lakoták merészségén kapva kaptak a cheyenne indiánok és a maurik is, mint mondták, a lakota nép autonómia-tervezete nyomán hamarosan ők is kidolgozzák a sajátjukat. Ahogy egy szakértő mondta, az indiánok a szabadságot választották.

Usztics Anna