Szédítő gyorsaságú karrierjének története 1997-re nyúlik vissza, ekkor ejtette ki száján először a weblog (internetes napló) fogalmát Jorn Barger, a feltalálója, és még két évtized sem telt el, de ma már gyakorlatilag nem találunk olyan háztartást, ahol ne blogolna valaki vagy a valakinek a valakije. Fertőző időpazarlás vagy értékes önmementó? Netán még közösségi fejlesztőkurzus és nagy hatású média is? Sikerének oka valószínűleg nem az úgynevezett énblogolás. Merthogy a magánnaplókkal Dunát lehetne rekeszteni ugyan, csak általában teljes joggal nem kíváncsi rájuk senki, kivéve a szerzőjüket. Na persze, azért e műfaj iránt is akad érdeklődés, a világ leglátogatottabb blogja egy kínai színésznőé (Hszü Csing-lejé), akinek oldalát 600 nap alatt százmillió kínai nézte meg, annak ellenére, hogy az minden erotikus és bulvártöltettől mentes.

Ismert emberek énblogjaiból itthon sincs hiány, emlékezetes, hogy a miniszterelnök is webnaplóba irkálgatja veretes gondolatait, vagy itt van például Tisza Kata, akinek Kata-pultjáról a szóvicceskedő címen túl határozottan nem tudunk pozitívat állítani. A téma a szex, a posztmodern, a lelki frusztrációk („pasinemtűrése”) meg az álművészi körmondatok körül forog, s mint ilyen, bizonyára igen népszerű. Találhatunk azonban kifinomult lelkeket is az énblogtér mocsárvidékeit pásztázva, névtelen embereket, akik ennek ellenére szépirodalmi igényű írásokat hoznak létre. Ilyen Kispolgár oldala is, amelyről jócskán idétlen címén túl szinte csak pozitívat tudunk állítani. A kispolgar.freeblog.hu szerzője vérbeli impresszionista, Krúdy-örökös. Országáért felelősen gondolkodó ember, de nem a sírva vigadó fajtából, egy természetközeli, szépelvű és jó szemű író, s mint ilyen, már ez utóbbi okán is kirí társai többsége közül.

Aztán ott van például Hermine Lassakovsky kisasszony, az a Coco Chanel szülőfalujába szakadt magyar hölgy, aki egyértelműen elutasítja azt, hogy neki modern nőnek kellene lennie, s szerinte a valódi, nőies nő műfaja a XX. század fordulóján élte virágkorát, színesen, kacskaringózóan, ragyogóan.

Mademoiselle Hermine írja a GasztroKacatériát (lassakovsky. blogspot.com), gyönyöröktől való borzongattatás céljából, gasztronómiai és egyéb kütyük egyre bővülő tárházát vonultatva fel. Alapvető koncepciója, hogy a magazinok által hirdetett trenddel szemben bebizonyítsa, a valódi tárgyi szépség nemcsak elérhetetlen luxus lehet. Ugyancsak ő a szerzője a Pickwick Portfolionak (mademoiselle.pick wick – port fo lio.blogspot.com), annak a tündéri kis szelektációnak, amely a nagy nemzedék, a századforduló nőiesen pasztell írásaiból válogat.

Az étkezés művészetének értése, az igazi alapanyagok iránti tisztelet, a valódi főzés szeretete elengedhetetlen egy jó gasztrobloggernél. A főzőblogolás műfaja egy életérzés, akár életmód is, s e bűvös mozgalomnak no meg a sok kreatív embernek hála, a magyar gasztroblogok világszínvonalúak. Elképesztő tudást és szépséget vonultatnak fel, amit már nézni is kész Kánaán, nemhogy megfőzni. A jó gasztroblogíró nemcsak recepteket oszt meg, hanem történeteket mond el, feltárja az étkezés kultúrájának és történelmének egy-egy szegmensét, mesél. Általában vizuális művészlélek, az egész világot a szépség kaleidoszkópján keresztül látja, képeiben, ételeiben, utazásaiban, virágaiban, tájaiban, fűszerhegyeiben, árnyalataiban, mint például a brit Nordljus (nordljus.co.uk). De ajánlhatjuk még a skót travelerslunchbox.com, az egyik leglíraibb főzőblogot, amely benyomásaiban a reneszánsz Anglia konyhájára emlékeztet, amikor az ehető virágok korszaka virágzott, és amikor az étel esztétikumnak is számított.

Hogy ne csak ételről-italról, dínomról-dánomról szóljon a fáma, hadd meséljük el William Henry Bonser Lamin történetét (wwar1.blogspot.com), amely szintén angol nyelvű, de nagyon érdekes kezdeményezés. Az első világháborús sorkatona frontról származó leveleit napra pontosan 90 évvel keltezésük után kezdte el nyilvánosságra hozni unokája. Sikere hatalmas, olvasói nem tudják, lesz-e újabb levél, vagy mikor érkezik az utolsó, együtt éreznek és együtt rettegnek Harryvel, vállukon érzik a háború rémét. Merthogy a blog igen súlyos eszköz is tud lenni. 9/11 után önálló műfajként – és gyakorlatilag blogrobbanással – alakult ki a háborús weblogolás, ráadásul Amerikában nemegyszer vezetett már vezető politikai szereplők lemondatásához.

Mivel nálunk ez a veszély nem fenyeget, így egy véletlenül elénk bukkant, élénk társadalomkritikai oldal, az urbanlegends. hu (városi legendák) legutóbbi, kicsiny hazánkra sokkal inkább jellemző bejegyzésével búcsúznánk: „Annak idején, amikor a Nyugati melletti felüljáró épült, egy híres építészt bíztak meg a tervezéssel. Amikor készen lett, a felüljáró legmagasabb pontján nem ért össze a két félhíd. A tervező öngyilkos lett – szól a legenda. A tervező cáfol.”

Hádé