– Filmje humoros, kicsit kusturicás, sajátosan életteli hangulatú. Ez regionális vagy egyéniségfüggő jelenség?

– Részben egyéniség, részben kultúrafüggő. Kusturica azt mondta, azért szeret cigány kultúrából filmet forgatni, mert ők szeretnek és tudnak élni. Ez nyilván egy romantikus cigánykép, de ha van valami közös bennünk, az azért van, mert Lali, a film egyik főszereplője is cigány, no meg délebbre vagyunk, a temperamentum és a mentalitás is változik a Balkán felé menet. Másképpen élik meg a pillanatot az emberek, és ez belekerül a filmbe.

– Magyarországon is jellemző egyfajta sajátos hangulatú filmezés. A nyomor, a depresszió, a nehéz sorsok bemutatása gyakran dominál. Az erdélyi filmkészítés vajon a magyarnál életkedvvel teltebb forma?

– Erdélyben sok kultúra keveredik és létezik a maga tisztább formájában, ami kiegészül a rendező egyéniségével. Nem szeretem, amikor valaki veszi magának azt a bátorságot, hogy kijelentse, egy film szegényes környezetben vagy nyomorban zajlik. Ezt hadd döntse el az, aki benne él, aki abban jól érezheti magát, teljes értékű embernek. Sokkal több frusztrált embert látunk szaladgálni a fogyasztói társadalomban, mint azok között, akik úgymond szegény környezetben élnek, és akiket így távolról tudunk sajnálni. Sokaknak nincs szüksége arra, hogy mi sajnáljuk őket.

– Van, aki ezt egyszerűen felhasználja az önmegvalósítása céljára, de vajon szüksége van-e erre a közönségnek?

– Nem tudom, hogy mire van szüksége a közönségnek, nekem arra, hogy jókedvű emberek között éljek, ilyenek legyenek a barátaim, kollégáim, és élvezzük az életet. Nem a hátrányos helyzetű emberek tragédiáját, hanem a sikerélményét szeretném megmutatni, és megélni magam is. Az amerikaiak ezt már rég kitalálták. Hát, szerintem tudtak valamit, s ezt a közönség is visszaigazolja. Nem muszáj, hogy gagyi legyen valami azért, mert sikertörténet.

– A Barthalo! Egy dokumentum-játékfilm. Pontosan mit takar ez?

– Azt, hogy a szereplők önmagukat játsszák, én pedig igyekszem olyan helyzetbe hozni őket, ami valószínű lenne a hétköznapi életben is. Szükségem volt két szereplőre egy kitalált helyzethez, Laliban és Lóriban megtaláltam, amit kerestem. Innentől az ő élettörténetük alakította a filmet.

– Milyen az erdélyi filmkészítés helyzete?

– Jogi szempontból olyan, hogy erdélyi magyar film, nem létezik. Most olyan európai szellemű filmtörvények működnek ezekben az országokban, ahol pontrendszer szerint határozzák meg, mi milyen nemzetiségű alkotásnak minősül. Egy erdélyi rendező által készített film, amelyben erdélyi magyar színészek játszanak, és erdélyi a forgatókönyv is, nem minősül magyar filmnek. Ha egy pályázaton tehát magyar filmek vehetnek részt, akkor egy ilyen mozi nem indulhat. Innentől kezdve nyilván az a feladat hárul az erdélyiekre, hogy elkezdjenek Bukarest felé, a román filmalaphoz is pályázni, hogy román–magyar koprodukciók jöhessenek létre. Ez még gyerekcipőben jár, de mindenképpen igyekszünk nyitni a romániai filmközpont felé, mert eddig csak Magyarország felé irányultunk, és ennek lassacskán vége.

– Jobb lesz a helyzet Romániában?

– Nem tudom, milyen lesz, de más. Muszáj, hogy más legyen, ha ilyenek az európai filmtörvények. Tíz évvel ezelőtt készült el az utolsó erdélyi nagyjátékfilm, azelőtt csak a háború előtti időszakban készültek ilyenek. Sokan indultak a Janovics Jenő által alapított filmgyárból, s kikerültek Amerikába, de azóta gyakorlatilag ez a második, erdélyi szerző által készített nagyjátékfilm.

– Lesz vajon harmadik?

– Terv rengeteg van, majd a sors dönti el, mi valósulhat meg.

Herbák Dóra