Kifejezett kívánsága volt, hogy búcsúfellépését ne valamelyik fényes amerikai hangversenyteremben, hanem szeretett hazájában tarthassa. Egy New York-i ügyvédbarátja vállalta magára ennek megszervezését, ami – bármilyen szomorú is ezt bevallani – egyáltalán nem volt könnyű feladat. A különböző hivatalok, intézmények nem bizonyultak készségesnek. Végül hosszas huzavona után, 1997. december 5-én este, több forró hangulatú jazzkoncert színhelyén, a Magyar Rádió Márványtermében találkozhatott a világhírű gitáros magyar barátaival és rajongóival. Volt valami szívbe markoló az egész eseményben, hiszen mind a kísérő zenészek (zongorán Szakcsi Lakatos Béla, bőgőn Pege Aladár, a doboknál Kőszegi Imre), mind pedig a nagyszámú közönség megilletődötten hallgatta az est csontsovány főszereplőjét, aki látható fájdalmai ellenére igazi előadóművészhez méltóan ezúttal is tudása legjavát nyújtotta.

De ki is volt ez a nagy formátumú muzsikus, akit külföldön sokkal inkább ismernek, mint itthon? Visegrádon született 1927-ben. Hegedülni és trombitálni tanult, majd a háború után a gitárt választotta. Kimagasló tudása miatt fiatal kora ellenére az akkori idők egyik legdivatosabb zenekarában, Tabányi Mihály Pinocchio együttesében játszhatott két éven keresztül. Amikor látta, hogy a jazz művelői számára nem sok babér terem majd itthon, 1948 októberében a zöld határon Ausztriába szökött. A mindössze 21 éves fiatalember zenei pályája szerencsésen indult, mert a megszállt Ausztriában és Németországban nagy igény volt az életigenlő jazzre mind a katonák, mind pedig a polgári lakosság körében. 1954-ig Vera Auer együttesében muzsikált, ezután pedig Jutta Hipp, majd Hans Koller zenekarában játszott. Természetesen kapcsolatba került az Európába látogató amerikai jazz-zenészekkel Bud Shanktől Oscar Pettifordig. Persze, mint minden, a műfajjal kapcsolatba kerülő embert, őt is mágnesként vonzotta a jazz szülőhazája, Amerika. 1959-ben egy teherhajón kelt át az óceánon, és kalandos körülmények között sikerült beiratkoznia a lenoxi jazziskolába, ahol szobatársai Ornette Cole man és Don Cherry voltak. Ettől kezdve 40 éven át Amerika lett az otthona. Először New Yorkban, majd egy – a városhoz közeli – kisebb településen lakott, végül a piciny Vermont államban építette fel otthonát és egy rangos gitáriskolát. És ez szó szerint értendő, mert a mindig tevékeny muzsikus szabad idejében épített, bútorokat készített, számára a kétkezi munka jelentette az igazi kikapcsolódást. Kreativitása abban is megnyilvánult, hogy komolyan foglalkozott a hangszerek tökéletesítésével: szabadalmat kapott hangleszedő berendezésre, először gitárra és bőgőre, majd vibrafonra is.

A nagy stílusakrobata a jazz minden irányzatában otthon volt, a szvingtől a latin zenén át a modern jazz minden válfajáig beleértve a free rögtönzést is.

Azok névsora, akikkel tartósan együtt játszott az évtizedek során, felér egy jazz Ki kicsodával. Tényleg csak a legismertebbek közül néhány: Herbie Mann, Astrud Gilberto, Benny Goodman, Herbie Hancock, Lee Konitz, Jim Hall, Tony Scott, Ron Carter Amerikából, és az európai élvonal, hiszen szinte minden évben koncertezett az öreg kontinensen: Klaus Doldinger, Martial Solal, Albert Mangelsdorff, Hans Koller, Joe Zawinul. Lemezeinek se szeri, se száma, a jazz-sztenderdek mellett elsősorban saját kompozícióit játszotta. Ezekben mindig felsejlenek magyar gyökerei, hiszen amikor első hazalátogatásakor 1972-ben erről faggattam, a következőket mondta: „A magyaros melódiát nem lehet elfelejteni. A jazzben a népi ihletés mindig fontos, mondhatni döntő volt. A blues és a kesergő közös voltát, gondolom, nem kell bizonygatnom. Szerintem a magyar népzenének ugyanolyan jogosultsága van a jazzben, mint a néger folklórnak. Ami az én játékomat illeti, az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem, hogy ami kijön a hangszerből, az magyarosan szól. Azt hiszem, ez nem véletlen.” Harmincöt év távlatából, az etno-jazz virágzása idején láthatjuk, hogy mennyire igaza volt.

Nos, ekkor már túl volt az 1967-ben felvett, magyaros kompozíciókkal és Lew Tabackin tárogató játékával fűszerezett Gypsy Cry című albumán, amellyel nagy feltűnést keltett mind a kritikusok, mind pedig a nagyközönség körében. 1986-ban megjelent Memories of Pannonia című lemeze, még közvetlenebb utalás magyar voltára, amelyet számos – más albumain játszott – szerzeményének címe is elárul. Csak néhány ezek közül: Puszta Fire, Tshitar (A csitári hegyek alatt…), The Hun, Keserges for Albert Mangelsdorff, No Paradise (Csak egy kislány van a világon…), Hungarian Jazz Rhapsody és a visegrádi templom harangjait felidéző Dream Bells.

Regényes életéről és kimagasló művészi tevékenységéről lebilincselően érdekes monográfia jelent meg 2002-ben Simon Géza Gábor jazzkutató tollából, magyar és német nyelven Mindhalálig gitár címmel. Aligha lehetne Zoller Attila egyéniségét ennél találóbban jellemezni. Méltó helye ott van a zene panteonjában.

Márton Attila