– Milyen hangszeren játszott?

– Pásztorfurulyán ápolta a Galga menti népzenei hagyományt, emellett a helyi néptánccsoportot is vezette; édesanyámmal táncoltak, amíg meg nem születtünk a testvéremmel. Később aztán folytatták, úgyhogy elég sokat voltam nagyanyámnál lerakatban, de úgy hétéves koromtól már én is táncolgattam. Persze addig is sokat hordtak apámék próbákra, vagy elvittek egy fesztiválra, rendezvényre – hétéves korom előttről ilyen képek villannak be.

– Édesapjától tanult táncolni?

– Igen, otthon kezdett tanítgatni, de igazából azt akarta, hogy zenész legyek – ő konzervatóriumot végzett. El is kezdtem fuvolázni, tanultam hat évig, de engem csak a tánc érdekelt. Középiskolában már komolyan foglalkoztam vele, 1977-ben jelentkeztem a budapesti Bartók Táncegyüttesbe, Tímár-tanítvány lettem. Nála kezdtem el igazából táncolni.

– Hogyan szeretett bele ennyire a Gyimesbe, az itteni csángókba, hogy ki is költözött ide végleg, és itt éli az életét?

– Apámnak komoly bakelit lemezgyűjteménye volt, arról elég sok népzenét hallgattam, és ami úgy érzésre legjobb volt, azt újra meg újra föltettem. Volt közte gyimesi is, főleg a Tudományos Akadémia népzenei gyűjteményéből, az nagyon tetszett. Akkoriban még érdeklődtem az ázsiai zene iránt is, a zenei antikváriumban megvettem olyan mongol népzenei felvételt, amit ha valaki meghall, öt perc után idegbajt kap, én meg azt hallgattam tizenévesen. Az én korosztályomnak ilyesmi nem igazán volt jellemzője. A hetvenes években már elindultak a később legendássá vált táncházak. Először a Kassák Klub Sebő Feriékkel, aztán a Molnár utca a Muzsikással, ezekre a helyekre kezdtünk járogatni, mert ott lehetett szabadon, színpadi kötöttségek nélkül táncolni. Közben a gyimesi zene egyre jobban érdekelt, és maga Gyimes egyre jobban vonzott. Annyira, hogy érettségi után, 1979-ben vettem egy Trabantot, volt már jogosítványom, megkerestem térképen, hol van, és kijöttem. Így, ahogy mondom. Mikor a mesterem, Tímár Sándor megtudta, hogy jövök, megkért, hogy hozzak ki egy arany fülbevalót, meg egy kuktát Zerkula Jánosnak, a prímásnak, ő is itt lakik – akkor még nem volt vak. Abban az időben, a Ceausescu-rendszerben a csángók szinte teljesen el voltak zárva az anyaországiak elől. Emlékszem, július 22-én, Magdolna napján jártam itt először. Búcsú volt éppen. Láttam a kirakodást az út mellett, mégis túlmentem a falun, mert a románul kiírt nevét nem értettem. Végül is megtaláltam az öregeket, akkortól kezdve rengeteget jártam ide, de csak ide, Erdély más részeire nem. Volt úgy, hogy nyáron heteket töltöttem itt.

– Emlékszem, a hetvenes évek vége felé megtiltották, hogy a turisták magánházaknál aludjanak. Azzal indokolták, hogy kell az idegenforgalmi bevétel, de nyilván benne volt ebben az is, hogy a magyarok ne ismerősöknél, rokonoknál szálljanak meg. Nem volt ebből gondja soha?

– Nem. Gyakran jöttem vonattal, sok tapasztalatot gyűjtöttem. Utaztam egyetemistákkal úgy, hogy bepálinkáztak, és ordítva énekelték, hogy visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól. Persze, hogy leszedte őket a román határőr. Ott ültem köztük, hozzám nem is szólt. Ha nem volt az emberen semmi feltűnő, nem került bajba. Meg óvatos is voltam. Ahol a vonat megáll, az ötven méterre sincs Zerkuláéktól. Leszálltam az állomásépülettel ellentétes oldalon, és egyenesen hozzájuk mentem. Mindig sötétben jöttem, vagy hajnali vonattal, vagy késő estivel, a román rendőr nem is látta, hogy itt vagyok. És nem is mozdultam ki a házból, még vécére sem mentem ki. Mikor először mentem a falusiak közé, az már a nyolcvanas évek elején történt. Egyszer Zerkula azt mondta, na, most lesz egy lakodalom, oda elviszlek. Addigra már megtanultam, hogyan kell itt viselkedni, hogyan kell öltözködni. Az a lakodalom meghatározó élmény volt, és lesz is egész életemre. Irgalmatlanul sokan voltak, mondjuk kétszáz és négyszáz pár között lehetett a lakodalmas nép.

– Mekkora a falu?

– Ötezer lélek. Tél volt, iszonyatos hideg, vastag hó borított mindent. Még éltek a régi nagy zenészek, ők húzták. Rólunk persze tudták, hogy magyarországiak vagyunk, amíg a templomi esküvő tartott, ránk bízták, hogy fűtsük be a „kultúrt”. Dobkályha volt, emlékszem, fűtöttem rendesen. Egyszer csak megjöttek, akkor aztán elkezdődött a mulatság. Én még olyat nem láttam. Elneveztem húsdarálónak. Életveszélyesen tudnak ezek az emberek szórakozni. Baromi jó volt. Nagykalapács, kétszázas szög, bele a közepébe. És ennyi. Annyira szerettem ezt a helyet, hogy nemegyszer felültem a Balt Orient expresszre, Csíkszeredában átszálltam az ide tartó vonatra – tízórás út volt –, megérkeztem, és a következő vonattal már mentem vissza, mert csak annyi időm volt, de azt a pár percet is itt akartam tölteni. Fél ötkor érkezett meg a vonat, és hatkor indult vissza a következő. Nem is beszéltem senkivel, csak itt akartam lenni.

– Jól értem, húsz órát utazott, hogy másfél órát itt tölthessen?

– Igen. Annyira hiányzott. Na, szóval nem csesztettek itt engem a hatóságok. Nekem pedig az az esküvő volt a nyitás, utána már elkezdtem járkálni a faluban kicsit szabadabban. Persze nem úgy, hogy csángós tarisznya, kazettofon, meg fényképezőgép, hanem kisebb utakon, patakok mentén, hegyen, hogy ne nagyon legyek föltűnő. Így kezdődött az emberekkel a kapcsolat. 1984-ben ért egy másik élmény, ami szintén meghatározó volt, úgy mondják, hogy szakmailag – én rühellem ezt a szót, csak azért használom, hogy legyen érthető a dolog. Ez pedig az volt, hogy kivittem Zerkulát Magyarországra. Addig csángó muzsikus nem járt arrafelé. A táncolás mellett akkor már tanítottam is, a Műegyetemen a Kerekes táncegyüttesbe én szedtem össze az embereket. Ott az egyetemen rendeztünk egy bált, ami nagyon jól sikerült, ezerkétszázan voltak – soha nem volt addig Magyarországon ilyen. Egy hét alatt, amíg ott volt az öreg, sokfelé vittem.

– Mikor költözött ki ide, és miért döntött úgy, hogy itt a gyimesi völgyben éli le az életét?

– Akkor fordult meg először a fejemben, mikor jöttek a változások. A kilencvenes évek elején szó is volt róla, hogy kijövök tanítani, le is beszéltem a tanüggyel Csíkszeredában, de végül is nem jöttem, más dolgok jöttek közbe. 1995 februárjában költöztünk ki a feleségemmel, ő nyíregyházi születésű, egy táncegyüttesben ismerkedtünk össze. Most gyerekeket tanít táncolni, szereti ezt csinálni, már közel négyszáz gyereket tanít egyedül különböző iskolákban. Mikor ide jöttünk, nehezebb volt. Annak idején beadtunk egy kérvényt Bukarestbe, és visszaírták, hogy nem lehet.

– Miért nem?

– Az állampolgárságunk miatt.

– És ha mondjuk franciák lennének?

– Akkor igen. Francia állampolgár taníthat, magyar állampolgár nem. Azért persze folyhat oktatás, csak nem iskolai keretben. Természetesen nem arról van szó, hogy visszatanítjuk nekik a saját táncukat, hanem segítünk abban, hogy amijük van, az megmaradjon. Hiszen a fiatalság, ugyanúgy, mint mindenütt a világon, már nem a szülők életét éli. Az öregek még mindent tudnak, tőlük mi is tanulunk, a húsz és negyven közöttiek, már nem annyira, a tizenévesek meg alig-alig, de azért, ha olyan rendezvény van, ahol hagyományos zene szól, megmozdulnak, mert a génjeikben van. Ezért nem is jó szó az, hogy tanítunk, mert tényleg nem kell tanítani őket, csak segíteni. Mi csak segítünk. Ez legyen ennek a cikknek a címe. Azért is, mert mi tanulni jöttünk ide. Én is tanulok mindennap, tanulom az itteni életet. Kell vágni a fát, kell tüzelni, építkezni, persze fából, itt minden abból épül, tartunk mindenféle aprójószágot, nagyot nem, van kis veteményesünk, próbálgatok kaszálgatni is néha. Ahogy az itteniek mondják, próbálunk béavulni ide közibük. A népművészet, és főleg az az életmód, ami kitermelte, nem szakma, nem műfaj, hanem az élet része. Nekem abból áll a folklór, hogy reggel fölkelek, próbálok úgy élni ahogy ők, ha meghívnak elmegyek a lakodalomba, keresztelőre, vagy bálba, és táncolok, szórakozok. Amellett télen a nők szőnek a férfiak tűzifát szereznek, kezdődnek a disznóvágások, jönnek az ünnepek, egyszóval élnek. Én is itt szeretnék élni. És itt is akarok meghalni.

Boros Károly