Családi perpatvarhoz riasztották az esztergomi rendőröket múlt hétfőn. Egy polgárőr hívta őket, mert egy ötvenhárom éves férfi részegen törni-zúzni kezdett a lakásban, s bántalmazta idős édesanyját. A helyszínre érkező egyenruhások bekopogtak a kertvárosi ház nyári lakába, ahová az őrjöngő férfi időközben elbújt. Felszólították, igazolja magát, ám nem válaszolt, így a rendőrök benyitottak a házba. Ekkor minden előzmény nélkül lövés dördült, s egy harminchét éves zászlós azonnal holtan rogyott össze. Mint az elsődleges vizsgálat kiderítette, a gyilkos, bár részeg volt, célzottan lőtt a rendőr mellkasára, vagyis ölni akart.

Néhány héttel ezelőtt Téten fütyültek a golyók. A Győrhöz közeli településen egy halott, két súlyos és egy könnyebb sebesült a január 18-i dráma mérlege, melynek során egy volt ökölvívó mintegy száz lövést adott le, míg végül végzett önmagával. Az ámokfutó aznap reggel kis híján agyonverte volt főnökét, a helyi idősek otthona vezetőjét, miután két héttel korábban agresszív magatartása miatt felmondtak neki a munkahelyén. Az intézmény dolgozói értesítették a rendőröket, akikre a bokszoló szó nélkül tüzet nyitott saját házából. Az egyik rendőr – háromgyermekes édesapa – olyan súlyosan megsérült, hogy egyik veséjét és epehólyagját el kellett távolítani. Körülbelül egyórás eszeveszett lövöldözés után végül az ámokfutó fejbe lőtte önmagát. Mint kiderült, a valamikori ökölvívótól mindenki tartott a faluban, mert agresszív embernek ismerték.

Érthetetlen, sokkoló tragédia történt a Vas megyei Rátóton is január 8-án. Egy ötvenkét éves nő halálra szurkálta saját édesanyját, majd tizenkét éves kislányát ölte meg, végül saját magával végzett. A rátótiak szerint felfoghatatlan, ami történt, hiszen a családot mindenki példás életvitelűnek ismerte. A gyilkos búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben anyagi ellehetetlenülésük miatti kétségbeesésével magyarázza meg borzalmas tettét.

Úgy tűnik, valami nagyon nincs rendben Magyarországon az emberek fejében, lelkében. Az említett esetek alig másfél hónap szomorú kronológiáját jelentik, ám a felfokozott, sokszor megmagyarázhatatlan agresszivitás hosszú évek óta tapasztalható. Szinte közhely, de tény, hogy a mindennapi közbeszéd, melyet a média és a politika közvetít, ugyancsak durva, türelmetlen. Olyannyira, hogy a politikában is megjelent az erőszak. 2002 óta a rendőrség több ellenzéki megmozdulást vert szét, mint korábban a Kádár-rendszerben. A 2006-os őszi események mindennek a kicsúcsosodását jelentették. S természetesen a reakció sem maradt el, ezt jelzik az elmúlt hetek Molotov-koktélos támadásai egyes kormánypárti politikusok házai ellen. Igaz ugyan, hogy utóbbi akciók során senki nem sérült meg.

Nyilvánvalóan nem állítható, hogy a politikából lehet levezetni a köznapok agresszivitását, a brutális gyilkosságokat. De vélelmezhető, hogy ugyanazon lelkiállapot határozza meg a közhangulatot, mely a politikai életre is kihat. Vagy fordítva, a politika által eltörölt erkölcsi igazodási pontok hiánya gerjeszti a durvaságot. E lelkiállapotnak pedig jellemzője a frusztráltság, mely az egyéni és kollektív sikerek elmaradásában, a kudarcélményekben, a tervezhető jövő hiányában gyökerezik. Szétestünk, közösségileg és egyénileg egyaránt. Ez pedig végső soron a mindenkori vezető osztály felelőssége. Erkölcsi kapaszkodók, egyértelmű korlátok nélküli korunkban a szorongás és a gátlástalanság egyaránt könnyedén vezet agresszióhoz, ami adott esetben ellen-agressziót szülhet, s így olyan spirálba kerülhet a társadalom, amiből csak nagy nehézségek árán lehet kitörni.

Münnich Iván agressziókutató szerint a jelenlegi magyar társadalmi hangulat alap-élménye, hogy a régi normák megbomlottak, s a rendszerváltozás után nem tisztázódtak a társadalmi szerepek.

– Totális bizonytalanság uralja életünket. A tanárok nem tudják, milyen jogaik vannak, hogyan tarthatják fenn a fegyelmet az iskolákban. Az igazságszolgáltatás elbizonytalanodott, erősen rátelepedett a politika. A rendőrség, mely nevéből fakadóan is a rend fenntartására volna hivatott, szintén meggyengült. Ennek következtében szélsőségekbe váltanak át: diktatórikus eszközökkel lépnek föl akkor, amikor nem volna szabad, de nem cselekednek kellő keménységgel, amikor pedig arra lenne szükség. Ezért a társadalom egészében sincs biztonságtudat, ez pedig bizonytalansághoz, frusztrációhoz vezet – mondta a Demokratának a szakember.

Mindezek miatt a közhangulat határozottan rossz ma Magyarországon. Münnich Iván szerint uszított világban élünk, amikor az ország egyik felét a másikra uszítják. Ebből pedig az következik, hogy az emberekben művileg felfokozott feszültség van.

– Sokan kiszolgáltatottnak érzik magukat, nem tudnak tájékozódni ebben a világban, nem tudják, mihez igazodjanak, ugyanakkor folyamatosan szembesülnek az agresszivitással, a brutalitással, amit a média koncentráltan és felfokozva tálal – magyarázza a rossz lelkiállapot lényegét az agressziókutató.

Ez pedig két dolgot eredményez. Egyrészt a szélsőséges agresszivitás elfogadottá válik, de legalábbis tudomásul vesszük. Másrészt pedig polgárjogot nyer az önbíráskodás, hiszen – legalábbis nagy tömegek így érzik – a rendőrség, az igazságszolgáltatás és az államigazgatás más, erre hivatott testületei nem tudják megvédeni őket. Érvényesül a „szemet szemért, fogat fogért” elv. Ez váltja ki az agresszió-ellenagresszió spirált.

– Azok az emberek, akik az átlagosnál nagyobb indulati töltettel rendelkeznek, hajlamosak egyre többet megengedni maguknak. Jó esetben ez nem fajul bűncselekmények elkövetéséig, de még így is élhetetlenné teszik a mindennapokat azok a konfliktusok, amelyek a boltban sorban állás közben vagy a közlekedésben robbannak ki az emberek között. Egyre több az autóutakon a „megtorló” típusú vezető, aki vélt vagy valós sérelmeiért akár fizikai erőszak alkalmazásával vesz elégtételt a közlekedés más résztvevőin. Az agresszió sokaknál életformává válik, kialakul ennek szubkultúrája – fejtette ki Münnich Iván.

Speciális kérdés a magyar–cigány együttélést terhelő jelenségek sorozata. Akár ildomos róla beszélni, akár nem, tény, hogy a vidéki Magyarországon folyamatos és egyre növekvő feszültség van a magyar és a cigány etnikum jelentős része között. Ennek oka az antiszocialitás, a számlálhatatlanul sok „kisebb” bűncselekmény, melyek elviselhetetlenné teszik a mindennapokat. Az olaszliszkai lincseléshez hasonló gyilkosságok pedig, melyekből sajnos több tucatnyit lehet felsorolni az elmúlt években, rendkívül kiélezik az amúgy is feszült viszonyt.

E problémakör vizsgálatakor ismét oda jutunk, hogy az államhatalmi szervek nem tudják garantálni a létbiztonságot, a vagyonbiztonságot a falvakban sem, ez pedig az önbíráskodás különböző válfajaihoz vezethet. Vagyis az erőszakos, bűnöző életmódot folytató rétegek hasonló hatásfokú ellenreakciókat válthatnak ki azokból, akik létükben érzik fenyegetve magukat.

Münnich Iván úgy véli, a helyi közösségeken belüli feszültségeket nem is lehet felülről kezelni, hanem azokat helyben kell megoldani. Az agressziókutató szerint a közösségeknek meg kell szervezni magukat, s rászorítani az antiszociális elemeket, hogy belső feszültségeiket, indulataikat maguk kezeljék. Mint mondotta, a cigányság problémáit elsősorban ezen etnikum tagjainak kell megoldani, hiszen nem várható el, hogy helyettük más tegye meg.

A közhangulat tehát érezhetően egyre romlik, s törvényszerűen egyre több a józan ésszel felfoghatatlan brutális, agresszív tett. Figyelemre méltó, hogy legújabban már az egyenruhát sem tisztelik az ámokfutók, hiszen mind a téti, mind az esztergomi lövöldöző szó nélkül tüzet nyitott a rendőrökre. Korábban ilyesmire csak ritkán volt példa. Legutóbb 2003-ban történt rendőrgyilkosság, akkor Engel Zoltán golyója ölte meg a harminckilenc éves Borsos József századost, aki egy fővárosi villa kirablása közben lepte meg gyilkosát.

Münnich Iván szerint a rendőrök elleni támadások egyik oka lehet, hogy a testület számos tagja keveredett bűncselekményekbe, akár 2006 őszén a tüntetések során, akár klasszikus köztörvényes ügyekben. Az ilyen esetek természetesen jelentősen csökkentik a rendőrség tekintélyét, s így az egyenruha nem jelent visszatartó erőt.

Az agressziókutató mindezek mellett arra is figyelmeztetett, hogy a helyzet korántsem olyan drámai, mint amilyennek látszik. A statisztikák ugyanis lényegesen kedvezőbbek, mint Nyugat-Európában. A kirívóan erőszakos bűncselekmények szempontjából még az európai átlagot sem érjük el. Ugyanakkor hozzátette, ez csak a statisztika, s az emberek a hétköznapokban nem így élik meg ezeket az eseteket. Akit megtámadnak, kirabolnak, csöppet sem vigasztalja, hogy sérelme a hasonló nyugat-európai bűncselekményekhez képest kevesebb hazai esetek egyike.

A társadalmi közérzet határozottan eltér a statisztikáktól, s mert egyre nő azok száma, akik léthelyzete szociálisan bizonytalan, nincs pozitív jövőképük, napról napra, erkölcsi kapaszkodók nélkül élnek, hát a közösségi frusztráció is egyre nő. Az elkeseredés, a jövőtlenség pedig teret nyithat akár a legkétségbeesettebb cselekedeteknek. Olyan emberek veszíthetik el önuralmukat, s válhatnak dühöngőkké, akikről környezetük nem is gondolná. A társadalmi méretű becsavarodás megelőzése, megállítása összetett, de elodázhatatlan nemzetpolitikai feladat.

Ágoston Balázs

Depressziós ország

Az utóbbi években a biztos eligazodási pontok fokozatos elhomályosodása aggasztó jelenség, hangzott el a Magyar Pszichiátriai Társaság nemrégiben megtartott, tizennegyedik kongresszusán. A szakemberek értékválságot tapasztalnak, egyre kevésbé körvonalazhatóak az erkölcsi mércék, a szabályok, a normatívák, az egyéni és nemzeti identitás meghatározó tényezői. Erre utal a bizalmatlanság felerősödése, a feleslegesen megnövekedett bürokratikus szabályozás, a hivatali ellenőrzések, fenyegetések mértéktelen szaporodása. Az egymásnak ellentmondó és félrevezető információk dzsungelében az útvesztés szorongást provokál, és egyre többen adják fel tájékozódási igényüket, ami a depresszív pozíció felé vezető út. A pszichiáterek útbaigazító szerepe fontossá válik, ezért lenne lényeges megőrizni integritásukat, józan értékközvetítő szerepüket.

Többek között e társadalmi szinten jelentkező gondra is rámutatott az a kongresszuson bemutatott felmérés, ami egy vidéki kórház 2006-os adatai alapján vizsgálja, hogy a sürgősséggel megjelent háromezer-nyolcszáz nem sebészeti beteg esetében mekkora volt a pszichiátriai betegségek részaránya. Az adatokból kiderült, hogy a betegek beutalójában leírt, a mentősök, a hozzátartozók és a páciensek által elmondott panaszok, tünetek alapján a fogadó személyzet majd hatszáz esetben (tizenhat százalékban) feltételezett pszichiátriai problémát. A fenti eseteknek közel a felét (negyvennyolc százalékát) fel is vették a pszichiátriára, a további harminc százalékot ambulánsan látták el.