A házi juh vad őse az ázsiai vadjuh, amely Délnyugat-Ázsiában él, és számos faja ismert. Eleinte csak az iráni–iraki magas fekvésű, félsivatagos területeken éltek, később egész Európát birtokba vették. Eddigi tudásunk szerint Európában nem éltek vadjuhok; a kaszpi vadjuh feltehetően a pusztai vadjuh, a dél-európai rézjuh pedig a muflonból alakulhatott ki.

A honfoglaló magyarság az egyenes állású, erősen pödrött szarvat viselő rackával érkezett a Kárpát-medencébe. A legkorábbi ősrackák a Kr. előtti IV. évezredben Egyiptomban és Mezopotámiában tűntek föl, de egy évtizeddel később már Levantén, Anatóliában, Perzsiában, a türkmén sztyepen és a Kaszpi-tenger mellékén is ismertek voltak. Mezopotámiában a városi uraknak és a papoknak többek között az volt a dolguk, hogy megszervezzék az átgondolt legeltetést, a nyírást, az elosztást és a tejgazdaságot.

A Kárpát-medencében a juh nem őshonos állat, újkőkori megjelenése a bejött pásztornépekkel függ össze. A háziasított juhok a Kr. előtti V. évezredben jelentek meg, de vad ősük nem élt a Kárpát-medencében. Tenyésztésük a rézkorban erősen föllendült, majd a nagyállattartó magyarság beérkezésével virágkorát élte, amit a török idők is megerősítettek. Két, egymással bizonytalan rokonsági kapcsolatban álló, egymástól külsőleg is különböző juhfajta élt Kelet-Európában és Belső-Ázsiában. A legősibb jegyeket magán viselő rackajuh kisázsiai fajta, szarvai dugóhúzószerűen pödröttek, V alakban állnak, jó gyapjú- és tejtermelő képessége okán kedvelt fajta. A több rackaváltozatból a magyar hortobágyi racka teljesen elkülönült, különleges típust jelent. Durva gyapjas fajta, közepes tej- és hústermeléssel, amely jól alkalmazkodott a magyar Alföld klimatikus viszonyaihoz. Egyedülálló impozáns csavart szarva, néha kapitális méretekben. Ez a fajta a világon a hazai állományon kívül csak a Bánátban és az Altaj-hegység közelében lévő, ma Kínához tartozó Kanszu vidékén él.

A XIX. századtól a finom gyapjas juhok (merinóiak) népszerűsége miatt csökkent a racka állomány. A racka elsősorban az Alföldön, Debrecen környékén tartotta magát, mert a pásztorbundák készítésében kiemelkedő jelentősége volt, emellett a tejtermelésben is különb volt, mint a merinói. A magyar (hortobágyi) racka állománya az utóbbi években megnőtt, miután újra felismerték kiváló tulajdonságait. Létszámuk ma több mint hatezer, a törzskönyvezettek száma meghaladja ennek a felét. Két színváltozatban tenyésztik, fehérben és feketében. A népművészetben fontos a szín, mert a fehér könnyen festhető. A cserge mint hagyományos termék a racka durva gyapjából készül, szarva sok antilopéval azonos szépségű trófea.

A hortobágyi racka közepes termetűnek számít, a havasi racka (gyimesi racka) kisebb termetű. Bundájának színe fehér, de igen gyakori a fejen és a lábakon megjelenő fekete színeződés; „ókula” a szemfolt és a száj körül, de a fülön és a lábvégeken is megjelenhet. Más kiképzésűek a szarvak is, az anyáknál sarló alakúak vagy kistülkösek, de sok a szarvatlan (suta) egyed is. A kosok laza, csigás szarvakat viselnek. A gyapja finomabb, mint a hortobágyi rackáé.

Mindkét fajta védendő, és okos politikával be kell vezetni a piacra, kitűnő és értékes fajta, túrója és húsa okán. Hungarikumként piacvezető lehetne. Magyarországon a XIX. század elejéig még mindennapi étel volt a juhhús, napjainkra szinte elfelejtették az ízét. Érdekes, hogy a juhhússal szemben soha nem közömbösek az emberek, vagy nagyon szeretik, vagy egyáltalán nem eszik. Ennek az az oka, hogy a juhhúst jól kell elkészíteni, jól kell fűszerezni. Kímélő étrendet biztosít, a diétában fontos szerepet tölt be, igen hasznos a nátriumszegény étrendben.

Érdekes, hogy elnevezésben minden régi szerző különbséget tesz a juh és a birka között. A birka megnevezést az idegen telepesekkel bejött, idegen eredetű állatok megnevezésére használták. A legrégebbi oklevelekben még a „juh” szó szerepel. Ezért a rackatartó gazda sértésnek veszi, ha „lebirkázzák” a rackajuhait. A magyar racka kicsit szimbolizálja a magyar embert is; gyapja kicsit durva, húsa kicsit rágós, igénytelen, szívós – de kiirthatatlan.

Hankó Ildikó