– Igazgató és művészeti vezető egyszerre. Nagy teher ez?

– Szokatlan és jelentős. Mikor a beregszászi színházat összehoztuk, én voltam az első alkalmazottja, de egy év után jó érzékkel átpakoltam az igazgatói teendők terhét Balázsi Józsefre, és művészeti vezetőként folytattam tovább tizenöt éven át. Itt ez a nyakamba pottyant, de megpróbálok tisztességgel helytállni egy számomra teljesen szokatlan feladatkörben. Bicska Maxi mondja, hogy „ebből is tanulhatsz”, tehát nem haszon nélkül múlt el lassan egy év, rengeteg tudáshoz jutottam, mintha elvégeznék egy új egyetemet. De a szívem a színpad körül van, és minden más csak szükséges rossz annak érdekében, hogy az intézmény működjön. Ha korábban rendeztem, csak a produkcióra figyelhettem.

– Mégis itt van Debrecenben, a legendás múltú kaposvári, több fővárosi, sőt moszkvai színházak ajánlatainak visszautasítása után.

– Beregszász egy nagyon szabad és szép történet volt, csak belenyomorodott az ember a folyamatos pénztelenségbe, kilátástalanságba. Sok minden megérintett, belegondoltam, a határokat ismerve elkezdtem csinálni, majd végül a pénz mindig hatalmas úrként lépett közbe. Beregszász kapcsán nem tudtam előmozdítani az ügyet, aztán sok ajánlat után egyszer csak jött Debrecen, ahol másodszorra már nem tudtam nemet mondani, olyan tág a perspektíva, olyan komoly gondolatai vannak a városnak a színház kapcsán. A vezetés elfogadta elképzeléseimet, hogy a Csokonai Színházat régióközponttá kell fejleszteni. Társulatépítés, fesztiválok és talán a legnyomósabb érv: egy iskola. A város most új színházat épít, amelyben részben az én gondolataim valósulhatnak meg.

– Milyen eredménnyel járt az elmúlt két év munkája? Hol tart a Csokonai Színház?

– Úton vagyunk. Első lépésként sikerült ledolgozni az anyagi túlkapásokat, és egy olyan, másik pályára állítani a színházat, amelynek programja, tervei finanszírozhatóak. A tavalyi évadhoz képest 41 százalékkal nőtt a nézőszám, ezt a legszebb álmaimban sem reméltem volna. Úgy érzem, minden együtt van, a színház épül, egy hete már azzal bombáztak, hogy mondjak végleges nézőteret, mert öntenék az alapjait. Benne lesznek a jövendőbeli debreceni színházi akadémia termei is, az egyetemen pedig szeptembertől operaénekeseket képzünk, ami egészen átalakította az operajátszás mikéntjét a színházon belül is, hiszen egy új generáció jelent meg, rájuk épül a repertoár nagy része. Itt van a Deszka is, a kortárs magyar dráma fesztiválja, amelynek idén először már van egy kis nemzetközi része, és úton vagyunk afelé, hogy európai szinten is értékelhető jelentősége legyen. Ha meglesz az új színház, nem lesz igény, amit ne tudnánk kielégíteni. Ez mind valóság, nem utópisztikus tervek. Átalakult az egész társulat, egy fiatal, nagyon tehetséges, ambiciózus csapat van jelen, elindítottunk egy filmes projektet is, remek külföldi rendezők jönnek ide, és az első meghívások is megérkeztek a legnagyobb európai fesztiválokra. Egy év alatt már rákerültünk a magyarországi színházi térképre, és ha jól dolgozunk, az európain is ott leszünk, sőt már halványan ott is van egy Debrecen.

– Jól ismert az elképzelése: minden színháznak nemzetinek kell lennie.

– Márta Istvánnal korábban megpályáztuk a Nemzeti Színházat. Jordán Tamással próbáltunk megbirkózni, no meg a magyar politikai valósággal, nem ment, és ez egy naiv történet volt nyilván, viszont egy szavazatot kaptunk, a társulatét, amire azóta is büszke vagyok. Akkor fogalmaztuk meg, egyszer és mindenkorra, hogy milyennek kellene lennie a Nemzeti Színháznak, és ismertük föl azt is, hogy minden színháznak, kiváltképp a vidékieknek, nemzeti színházi jelleggel kellene működnie, bátran fölvállalva a nemzeti szót, Bartók és Kodály szellemében. Magyarán nagyon korszerűen, de állandóan a gyökereink, a magyar drámai, zenei, irodalmi hagyományok felé irányulva, a magyar táncból adódó gesztusrendszert kutatva és egy költői színház felé elmozdulva. Tudatosan nevelve a közönséget, felvállalva azt, hogy szolgálunk, mert minden színház szolgál, még ha ezt nagyon gyakran el is felejtik a színészek, rendezők. Sokan bántottak, bántanak most is ezért, és teljesen abszurd módon védekeznem, harcolnom, magyarázkodnom kell, pedig nemhogy nem fölösleges a nemzeti szó egy színház előtt, hanem a magunk megfogalmazásának egyedüli lehetősége.

– Ennek része a napokban bemutatott Úri muri is.

– Mikor megpályáztuk a Nemzetit, én azt mondtam, ez lesz a nyitó előadás. Móricz a legnagyobb magyar író, ismeri, látja, hogy mi működteti a magyar embert, ezt a világot, közösséget. Ostorozza a magyar embert, mégis rettenetesen szereti, ahogy szereti a földet is. Azt írja, hogy Párizsban meg a Hortobágyon érdemes élni, mert csak itt szabad az ember igazán. Móricznak folyamatosan ott kell lennie a repertoáron.

– Van lehetőség Móricz és általában a magyar dráma nemzetközi viszonyrendszerbe helyezésére?

– Pályázunk és együttműködünk az Európai Fordítóműhellyel. Ez egy óriási és kultúrpolitikai tekintetben is elképesztő lehetőség, mert minden évben három magyar drámát fordíthatunk le öt-öt nyelvre európai uniós pénzen. És kit, ha nem Móriczot? Még akkor is, ha a drámái nem olyan erősek, mint a regényei. A szövegei olyanok, amilyeneket ma sajnos nem tudnak írni, egyszerre valóságot ábrázolók és költőiek, egyszerre van bennük iszonyú kemény kritika és végtelen szeretet. Ügynek tekintjük a magyar dráma külföldi népszerűsítésének kérdését. Nálunk rendezett nemrég Andrzej Bubien lengyel rendező, aki most az egyik legnevesebb pétervári színház művészeti igazgatója, vele például magyar hetet tervezünk Pétervárott az elkövetkező évadban.

– A lengyel és orosz színház ennyire példaértékű?

– Igen. Az elmúlt évtizedekben a német színház nagyon erős hatással volt az itthoni és általában az európai színházcsinálásra. Az orosz és lengyel teátrumnak más hangulata, megközelítési módjai vannak, közelebb áll hozzánk. Rengeteg buta, fölösleges zsákutca jellemzi az elmúlt húsz-harminc évet, olyan rossz irányú próbálkozások, amelyek kirekesztő módon nem adtak teret másnak. Ez a fajta hideg, a valóságot csupán diagnosztizálni tudó, kegyetlen ábrázolásmód már túlhaladott, nem ez kellene nekünk. Elsősorban magunkat kell megtalálni, és ehhez kell az antropológiai gondolat, a gyökerek folyamatos beazonosítása és kutatása, a hagyományok szakadatlan ápolása, mert így tudunk különlegesek lenni Európában. Bartóknál ezt jobban és máig érvényesebben senki sem csinálta, de ha már mindenképp orientálódni kell, én az orosz, lengyel színházi hagyományokat, elsősorban a költői színház terén elért sikereket próbálnám kicsit átültetni. Ezért nagyon tudatosan hozom ide rendezni a barátaimat, akik megszólalási módjukkal hatnak a magyar színházcsinálásra.

– Mit gondol, hogyan hat majd az új vezetés a Nemzeti Színházra?

– Nem tudom, nekem különösebb kapcsolatom nem volt Alföldi Róberttel. Írt egy kedves levelet, hogy szeretne majd beszélgetni velem, bár engem nem nevezett meg azon rendezők között, akikkel dolgozna. Állandóan kifelejti, vagy tudatosan kerüli a nemzeti szót, hát mi a fenének csinálja akkor? Így nagyon nehéz lenne közös nevezőre jutni. Kíváncsi vagyok, mit fog csinálni a Nemzetiből, én Nemzetit csinálnék belőle, merthogy az kéne legyen. De nem akarok ebbe belebonyolódni, mert ezek fájó dolgok.

– A magyar színházi struktúra összeomlása fenyeget?

– Ez történik most. Folyamatosan mindenféle blöffökkel és hazugságokkal pénzeket von el ez a kormányzat, és a struktúra összeomlik, mert van egy határ, amíg egy-egy színház elbírja a megszorításokat. Azt már láttuk, hogyan vált a magyar operajátszás hihetetlen pusztítás áldozatává, pár évvel ezelőtt még volt két operaházunk, aztán az Erkel Színház azzal az ürüggyel zárt be, hogy majd lesz valami átépítés. A vidéki színházak alig tudnak már opera-előadásokat vállalni, hiszen drága a műfaj. Én összekötöttem magam vele, szerelmese lettem, és ügynek tekintem azt, hogy életben tartsuk Debrecenben, és nehéz három bemutatót, felújításokat létrehozni egy évadban, tartani a szintet. Sok színház le is mondott erről, elindult egy nagyon komoly leépülés, ha ez így folytatódik, hamar eljutnak addig a gondolatig a vidéki városok vezetői, hogy mi a fenének tartsanak fenn társulatokat, elég, ha vendégeket hívnak. Iszonyú nagy félelem és ijedtség van. A színházak nem tudják befogadni a fiatalokat, nem véletlen, hogy tavaly egy egész színészosztály nem kellett senkinek. Az ember örül, ha a meglévő színészeit nem kell elküldeni a megszorítások miatt.

– Mi lenne a helyes út?

– Itt gondolkodásbeli váltás kell. Ha a kultúrát, ezen belül a színházakat, művészeket luxusnak tekintjük, ha nem azt hangsúlyozzuk, hogy a kultúrateremtés a lényeg, ha nem próbálunk tudatosan szembeszállni a tévékből, rádiókból, újságokból áradó nívótlansággal, akkor rövid időn belül már esélyünk sem lesz megállítani az emberek lelki, szellemi leépülését. Nincs kultúrpolitikája Magyarországnak. Az operajátszás színvonala az egész ország színvonalát minősíteni tudó valami, hiszen ott kétszáz ember dolgozik egyetlen embernek a századmásodperc pontosságával végrehajtott kézmozdulatára – ilyen összhangban nincs még emberi cselekvés a földön. Hogyha ezt nem értik és nem propagálják, ha ez az ország nem ismeri a nagy teljesítményeket nyújtó operaénekeseit, színészeit, hanem gagyi emberek halmaza vibrál és villog a képernyőkön, a sajtó címlapjain, akkor nagyon nagy baj van. Az egyetlen esélyünk, ha a valódi művészeti teljesítmény mögé komoly kultúrpolitika áll, átgondolt menedzsment. Mi csak a kultúra terén lehetünk nagyhatalom, én hiszek ebben. Amikor elviszem valamelyik előadásomat Moszkvába, az ottani színházi elit, egy világhatalomé, elismeréssel adózik egy kis kárpátaljai intézménynek, a mi magyar kultúrában gyökerező művészetünknek. És ott, akkor nagyhatalom vagyunk, rólunk szól minden. Ezt kéne felismernie mindenkinek, ennek tudatosítása volna mindnyájunk feladata.

Herbák Dóra