Vendégségben Vincze László papírmerítő-mesternél
A papír dicsérete
Több mint kétezer év telt el azóta, hogy az ember ráébredt, egy növényekből kivont anyagból olyasmi állítható elő, ami alkalmas a gondolatok megörökítésére. Vincze László a papírmerítés ősi hagyományát elevenítette fel, szentendrei műhelyében azonban nemcsak a hagyományos kézművesmesterségről tudtunk meg egyet és mást, hanem a művészet szeretetéről és a közösség összetartásának fontosságáról is.
Szentendre falusias részén, kőkerítésekkel szegélyezett, tornácos házban működik Vincze László papírmerítő és könyvkötő műhelye. A kerítésen a jókora fa malomkerék már távolról jelzi, itt nem akármilyen munka folyik. A kapun átlépve valóban különleges világba csöppenünk: a kertben egy hosszú állványon a világ titkain merengő, kőből faragott fejek sorakoznak, a tornác előtt pedig egyszerű szépségű Mária-szobor figyeli az érkezőt. A kőszobrok időtlensége sejteti, Vincze László portáján egy különleges, az emberi kultúrát évezredekre meghatározó kézművesmesterség és a művészet különös egymásrautaltságban él együtt. És nem csupán azért, mert e szobrokat a papírmerítő mester Szentendrén alkotó művész barátaitól kapta egy-egy munkáért cserébe, hanem azért is, mert választott mestersége már-már művészetté formálódott a kezei között.
Könyv, papír, olló
A műhely családi vállalkozásban működik, ám két bázissal: a papírmerítés a fedémesi műhelyben zajlik, míg a könyvkötészet és a bemutatóterem Szentendrén található – ez utóbbiban nézünk körül mi is. A műhelynek otthont adó régi parasztházat egybenyitották, felújították, így kényelmesen elfér a békésen duruzsoló cserépkályha mellett jó néhány muzeális értékű vasmonstrum, mint például könyvtáblavágó, szőlőprésből átalakított könyvprés és aranynyomat-készítő gép – mind igazán vén, több mint kétszáz éves. Merthogy a könyvkötészet kellő időt és míves munkát igényel, ehhez pedig a régiek évszázados múltú technológiája dukál.
A fedémesi papírmerítő műhely termékei a középen álló polcokon várakoznak. Hófehér ívek, a Szent Koronát tartó angyalokat rejtő vízjeles papírok, patinás hatású, teával színezett vagy kakaóbabtörettel teleszórt vaskosabb lapok – ezek mindegyike nemes alapanyagként szolgál valami különlegeshez. A hófehér ívekre például a legújabb technológiájú nyomtatóval sokszorosított, számozott grafikai nyomatok kerülnek. A művészek aláírásával ellátott alkotások szoros emberi kapcsolatokról mesélnek, Vincze Lászlót Aknay Jánoshoz, ef. Zámbó Istvánhoz, feLugossy Lászlóhoz vagy Földi Péterhez hosszú évek óta tartó munkakapcsolat és barátság fűzi. A patinás, barnás-füstös hatású papiroson csodásan mutatnak az oklevelek betűi, míg a törtfehér, rusztikus textúrájú lapokból bőrkötéses, míves kiállítású, limitált példányszámú könyvek készülnek.
Meg is nézünk néhányat: a Vizsolyi Biblia hasonmás kiadásának puritán szépségű példányát minden bizonnyal a protestáns lelkész, Károli Gáspár is megcsodálná. És nem véletlenül, a műhely ugyanis valamiképpen kötődik Vizsolyhoz: a késő reneszánsz könyvnyomtató manufaktúrát látványműhelyként Vincze László szakmai segítségével nyitották újra a faluban. Közben megnézünk egy középkori cirill betűs Biblia-fakszimilét, aztán a legelső magyar szakácskönyv hasonmás kiadványát, sőt, a Petőfi születésének kétszázadik évfordulójára készült könyvecskét is, Lackfi János költő tréfás Anyám tyúkja-átferdítéseivel, amihez Földi Péter készített groteszk illusztrációkat. A műhely tehát afféle kultúrtörténeti kincsestár, amely lelkesen támogatja a művészetet, a megbecsülés pedig kölcsönös. Időről időre kortárs művészek alkotásaiból tárlatokat is rendeznek, jelenleg Magyarósi Éva Tisztán látni című kiállítása látható december közepéig – a művész alkotásainak alapanyagául pedig a Vincze-féle papír szolgál.
…az írás megmarad
Minden itt készült könyv, nyomat különleges barátságokról, munkakapcsolatokról árulkodik. Pedig Vincze László a semmiből indította el vállalkozását, a papírmerítésnek ugyanis nem volt hagyománya az országban. A Könnyűipari Műszaki Főiskolán papírmérnökként diplomázó mester pályája kezdetén a Szentendrei Papírgyárban kapott munkát: eleinte több műszakban dolgozott termelésirányítóként, az idő múlásával pedig egyre inkább belelátott a papírkészítés nagyüzemi előállításának rejtelmeibe, olyannyira, hogy számos újítást próbált bevezetni, ám a kezdeményezései fennakadtak a szocializmus burjánzó bürokráciájának ága-bogain. Aztán a nyolcvanas évek közepén Bázelban látott egy múzeumi tárlatot a papírmerítésről, ami nemcsak lenyűgözte, de be is indította a fantáziáját.
– Otthagytam a gyári munkát, és vasútépítő munkásnak álltam, közben szabad időmben lelkesen kutattam a papírmerítésben rejlő lehetőségeket, és próbáltam rekonstruálni ezt az ősi technológiát. Másfél évembe került, mire a kísérletezés sikerrel járt: tíz merített papírból legalább kilenc tökéletesre sikerült – meséli Vincze László.
Amikor már képes volt minőségi terméket előállítani, azon kezdett gondolkodni, merre tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve galériáknak, könyvtáraknak, restaurátor-műhelyeknek küldött mintákat a termékeiből. Sokan nem válaszoltak, néhányan viszont igen, és szép lassan kiépült a vevőköre: rendelt tőle az Országos Széchényi Könyvtár restaurátor-műhelye, az Országgyűlés Hivatala, később pedig számos minisztérium, egyetem és intézmény, köztük a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Olimpiai Bizottság vagy a Semmelweis Egyetem is.
– A papír- és könyvrestaurátorok örömmel használják a több száz éves anyagokéval megegyező minőséget, a protokoll területén pedig mindig is igény lesz a nemes kiállítású merített papírokra – vélekedik a mester, majd hozzáteszi, a különleges vevőkör okán történelmi idők tanúja volt: az első nagyobb volumenű megrendelését a rendszerváltozás előestéjén az Országgyűlés akkori elnökétől, Szűrös Mátyástól kapta.
A fa metamorfózisa
Mikor a siker mögött rejlő titokról kérdezzük, Vincze László mosolyogva azt feleli, nincs ebben semmi titok.
– A munkában mindig a magam ura voltam, de nem kényelmi okokból, hanem mert így kizárólag a saját döntéseimért és munkámért kellett felelősséget vállalnom. Ma sincs másképp. Amit elvállalok, azt minden körülmények között teljesítem: a megbízhatóság számomra éppen olyan fontos, mint az igényes munka – magyarázza a mester.
Aztán a papírmerítésre terelődik a szó. Elmeséli azt is, hogy ez a mesterség több mint két évezrede szolgálja az emberiséget, és mint megannyi izgalmas találmány, ez is Kínából ered. Az alapanyag persze koronként változott, de alapvetően mégis ugyanaz maradt: a közönséges papír alapja a fából, míg a nemes, merített papíré a kenderből kivont cellulóz.
– A régi korok más alapanyagot is használtak, nem véletlenül írja Vörösmarty Mihály a Gondolatok a könyvtárban című versében: „Országok rongya! könyvtár a neved”, hiszen szó szerint elhasznált ruhadarabokat daráltak le a papírkészítéshez – mondja Vincze László, majd hozzáfűzi, a valódi különbség papír és papír közt azonban mégiscsak a gyártásból adódik.
A nagyüzemi körülmények között készülő – legyen az akár a legkevésbé minőségi, mint a napilapok anyagául szánt leheletvékony vagy a kissé időtállóbbnak szánt könyvalapanyag – és a rusztikus merített papír között körülbelül akkora a különbség, mint egy hatalmas tengeri teherhajó és egy filigrán, kecses jacht között: más a rendeltetésük.
Vincze László a kezdetekkor talán nem is gondolta, hogy vállalkozásában a következő generáció is szívvel-lélekkel részt vesz majd. Három fia közül ketten elkötelezték magukat a mesterségnek, Máté az új megrendelésekkel, új kapcsolatok kiépítésével foglalkozik, míg Kristóf könyvkötőmesterként dolgozik. Ő maga pedig, a cég lelke, egyre inkább a közösségépítést tekinti feladatának: a műhelyben kiállításokat, kulturális programokat szervez, egykori szülőfalujában, Fedémesen pedig szakmai látogatóközpontot hoz létre jövőre. Ahogy meséli, e Mátra-vidéki, apró zsákfaluban szeretné nyugdíjas éveit tölteni. Fedémestől sosem szakadt el teljesen, elkészítette a település helytörténeti kiadványát, ráadásul ő a falu egyetlen munkáltatója, az ottani papírmerítő műhely jó néhány embernek ad munkát. Tervei között szerepel, hogy a helyi papírmalmot látványműhelyként a közönség előtt is megnyitja majd. Mert Vincze László úgy tartja, amit a falutól kapott – csodás gyerekkorát, a helyiek szeretetét, barátságát –, abból kötelessége vissza is adni valamit: a szülőföld iránt érzett szeretetet pedig sohasem lehet kitörölni a szívéből.
