– Hogyan kezdett papagájokkal foglalkozni? Fárasztónak érezte a hivatását?

– Szerettem a hivatásomat, nem a munkám elől menekültem a madarakhoz. Summa cum laude végeztem az egyetemen, és első munkahelyem az Újpesti Városi Kórház volt, ahol igaz, hogy a világ legrosszabb főnökét kaptam a mellkas sebészeti osztályon, viszont az utolsó munkahelyem az Országos Orvos Szakértői Intézet lett, ahol meg a világ legjobb főnökét fogtam ki. Érdekes, nem? 2005-től a Szent Kristóf-érdemérem tulajdonosa vagyok. Negyvenegy évet dolgoztam a pályán, voltam osztályos orvos, körzeti orvos, belgyógyász főorvos, az utolsó tizenöt évet pedig orvos szakértőként töltöttem. Egy éve vagyok ténylegesen nyugdíjas, de hivatalosan már 2000-től, mert akkor még érdemes volt nyugdíj mellett dolgozni. Azokban az években jártuk meg feleségemmel a szép nagy útjainkat, bennük kapcsolódott össze a papagájok iránti szenvedélyem, amellyel megfertőztem őt is, és az ő dél-amerikai indián szenvedélye, amivel ő fertőzött meg engem. Papagájom már gyerekkoromban is volt, persze hullámos papagáj, amit minden kezdő tartani szokott. Aztán kikerültem a családi körből, és megnősültem, aztán újra nősültem, majd megint újra nősültem. A korábbi feleségeim vagy elviselték a madarakat, vagy nem. A jelenlegi feleségemet, akivel 1980 óta élünk tökéletes, szép házasságban, ugyanúgy elragadta a madarak iránti szenvedély, mint engem. Mikor az elsőt közösen megvettük, azt mondta, vegyem tudomásul, hogy ő nem fog neki utyulu-putyuluzni, most meg már néha jobban mondja, mint én. Ennek a tömblakásnak a felét, talán többet is az állatok foglalják el.

– Hány madarat tartanak?

– Jelenleg tíz papagájunk van négy földrészről. Ez nem tűnik soknak, de hatalmas a helyigényük. Különben rengeteg faj él a világon, a számuk háromszáznegyven körüli. Velem legrégebben az Artúr nevezetű madár él együtt, egy fehér bóbitás kakadu. Az Ámbár tanár úr című filmben ő volt a „kaszkadőr” madár szereplő, mivel a kijelölt madár nem tudott repülni. Aztán van egy kék homlokú amazon, a Zsuzsika, meg egy kék-sárga ara, ő a Picike. Azért hívjuk így, mert mikor hozzánk került – egyenesen az odúból vette ki a gazdája –, csak harminc centis volt, felneveltük, most már nyolcvanhat centi, de a név rajta maradt. Beszéd szempontjából legtehetségesebb a Prücsi nevet viselő Kongó papagájunk. Ők a legkedvesebbek.

– Mindegyik tud beszélni?

– Nem mindegyik, de a többségük igen. Fajtól is, egyedtől is függ. A papagáj beszédkészsége túlnyomó részt hangutánzás, azt mondja, amit gyakran hall, de a hangokat többnyire helyzethez kötik. Például, ha reggel bemegyünk hozzájuk, mondják, hogy jó reggelt, este, hogy jó estét, sose keverik össze. Ha elmegyünk, mondják, hogy na, szia. Ha megjövünk, akkor na helló, hogy vagy, mi van?

– Hány szót képesek megtanulni?

– Változó. Az értelmi szintjük egy két-három-négy éves kisgyerekével azonos, ezt túlzás nélkül merem állítani. Például egy ismert amerikai etológus sokat foglalkozott egy jákó papagájjal, és mikor egyszer megharagudott rá, a madár megszólalt, hogy „ne menj el”. Bizonyos helyzeteket ugyanúgy értelmeznek, mint az emberek. Egyszer volt egy barna fülű papagájunk, amelyik teljesen bele szerelmesedett a feleségembe, rám folyton féltékenykedett. Egyszer vissza akarta tenni a kalitkájába, de sehogy sem akart bemenni. Már egy ideje kínlódott vele, mindent megpróbált, de csak nem ment. Elfogyott a türelmem, megfogtam két kézzel a testét – ezt egyik madár sem szereti –, és egy villám gyors mozdulattal bedobtam a kalitkába, nehogy megkapjon a csőrével, mert az nagyon veszélyes lehet. Visszafordult, és azt mondta nekem, hogy az „anyád p…ját”. Akkor már két éve volt nálunk, itt ilyet nem hallhatott. Az előző gazdájánál tanulta, és ebben a váratlan helyzetben helyesen használta. Nyilván úgy jegyezte meg, hogy mikor mérgesek voltak rá, ezt mondták neki. Aztán volt valamikor egy Kuba-amazonom, Tyúkocska névre hallgatott. Tyúkocska egy szörnyű napon meghalt. Pár évvel később megint beszereztem egyet, az Artúr ránézett, és megszólalt, hogy Tyúkocska. Emlékeznek emberekre, helyzetekre, kitűnő az emlékezetük. Például, amikor Sopronban laktunk, volt idő, hogy huszonegy madarat tartottunk. Kevés volt a hely, pedig ezek nem is igazán nekik való ketrecek, csak a lehető legkisebb férőhelyek. El kellett adnunk párat, és volt egy srác, aki rendszeresen jött venni. Amikor másodszor jelent meg, Artúr leltározott, hogy hány madár maradt meg, mikor harmadszor jött, bebújt a sarokba, és ott reszketett, nehogy rá kerüljön a sor. De tőle nem válnánk meg soha. Most körülbelül harmincéves, elvileg túlél bennünket. Tudniillik a kakadu maláj nyelven azt jelenti, hogy öregapó. A hosszú élete miatt kapta ezt a nevet, meg azért is, mert fel tudja göndöríteni a pofácskáján a tollakat, akkor olyan, mintha szakálla lenne. Hetvennyolcvan évig is elél, de a jákó papagáj még sokkal tovább, akár százhúsz évig is élhet. Ismertek olyan jákót, amelyik még tizenkilencedik századi német nyelvjárást beszélt. Azonkívül testbeszéddel még az érzéseiket is ki tudják fejezni, haragot, irigységet, félelmet, féltékenységet, vagy ha valamit nagyon várnak.

– Mikor a madarakat végignéztük, azt mondta, valamelyik környezetvédelmi minisztériumi engedéllyel van itt. Miért kell engedély?

– A Kuba-amazonnak kell az engedély, mert annyira kevés van belőle a világon. Egy váci tenyésztő hozta be Kubából, tőle vettem. Különben spanyolul beszél, így tanították. És kínozták…

– Ezt honnan lehet tudni?

– Onnan, hogy amikor fél, akkor nevetést utánoz. Ez azt jelenti, hogy szadizták, és közben röhögtek rajta. Most már nyolcadik esztendeje van nálunk, de csak mostanában jutottunk el odáig, hogy már be merek nyúlni a kalitkájába, és bizonyos eleségeket elfogad a kezemből, de kihozni most sem lehet, annyira fél, és ezért támad.

– Veszélyesek tudnak lenni?

– Rendkívül erős csőrük van, némelyik a másfél milliméteres acéldrótot simán elvágja, és olyan ügyesen használják, hogy nyugodtan mondhatni, az a harmadik lábuk. Gyakran azzal kapaszkodva hintáznak.

– A dél-amerikai indiánok iránti érdeklődése hogyan kezdődött?

– Igazából egy guatemalai múzeumban indult, amely egy híres maja romváros tárgyi emlékeit mutatta be. Olyan hatást tettek rám a látottak, hogy attól kezdve nem volt megállás. Ez a szerelem mára komolyabbá vált, mint a madarak iránti érdeklődés, mert igaz, hogy róluk is írtam négy könyvet, de a majákkal kapcsolatban nagy fába vágtam a fejszémet. Ránk hagytak néhány írást, ezekkel kezdtem foglalkozni. Van egy híres írásuk, amely a finn Kalevalához hasonló, a Popol Vuh, azaz Tanácsok Könyve. Diego de Landa, aki Yucatán püspöke volt, 1540 körül téríteni ment közéjük, észre vette, hogy vannak kézirataik. Ezekről úgy találta, hogy „az ördög munkái”, ezért nagy részüket elégette, de szerencsére négy megmaradt, ezek az úgynevezett maja kódexek.

– Ahogy ezeket az írásjeleket elnézem, nem csodálkozom, hogy öt évszázaddal ezelőtt megijedt tőlük valaki, rémséges alakokat ábrázolnak.

– Elég ijesztőek, az biztos. A Drezdában talált kódex írásjeleit kulcs segítségével sikerült megfejtenem, most már a kommentárokat írom. A maja írásjelek hangokat, szótagokat és szavakat tartalmaznak, mintegy 750 írásjelet ismerünk, ezeknek körülbelül 80 százalékát már sikerült azonosítani. Magyarul még nem jelent meg a Drezdai kódex, ez lesz a hetedik könyvem, ha igaz. Az indián kultúrák vonatkozásában megemlítem még, hogy 2005-ben megjelent a Maja Mozaik című munkám, egy másik pedig már nyomdában van, címe: Barangolás az ősi Amerika földjén – Teotihuacantól Tiahuanacoig.

– Mit tartana érdemesnek néhány mondatban megemlíteni a majákról?

– Ma is élnek, egyébként öt állam területén, de a tényleges történelmük Krisztus előtt ezer körül kezdődött. Hatalmuk csúcsára Krisztus után háromszázban jutottak, városállamaik öt-hatszáz éven át virágoztak. Figyelemre méltó, hogy ma is maja tudattal élnek. Érdekes tapasztalatom, hogy eljárnak a katolikus templomba is, és mise után áldozást mutatnak be a régi isteneiknek is, ahogy ez például Chichicastenangóban (Guatemala) szokás. Úgy gondolkoznak, hogy így mindegyik istennek megadták a kellő tiszteletet. Néhány évtizede egy kutató lement egy szent barlangjukba, ezzel megszentségtelenítette a helyet. A könyvében részletesen leírja, milyen áldozati szertartásokon kellett részt vennie, nehogy megharagudjon a Jaguár isten.

Boros Károly