– A miniszterelnöki bejelentés óta eltelt egy kis idő, a kormány újra sikerrel tesztelte a közvéleményt. Veres János a piaci konszenzust megerősítve bevallotta, hogy legfeljebb három-négy Zrt., a Magyar Villamos Művek (MVM), a Szerencsejáték, az Állami Autópálya Kezelő (ÁAK) és esetleg a Magyar Posta jöhet számításba. Lát esélyt a pénzügyminiszteri ígéret teljesülésére, hogy az első részvények már az idén tőzsdére kerüljenek?

– Látok, de szerintem az, hogy mely vállalatokat választják ki, csak a második fejezet kérdései. A Pénzügyminisztérium részéről még egyetlen konkrétumot sem hallottam a bevezetés módjáról, arról a 20-25 apró, de talán fontosabb kérdésről, amelyből ha csak kettőre nem sikerül megnyugtató választ adni, akkor már az egész terv a visszájára fordulhat és komoly ellenérzéseket válthat ki. Ilyen kérdés például az, hogy ki kaphat a részvényekből. Az egyéves gyerek és a kilencvenéves nyugdíjas is? Ha igen, hogyan fogják jegyezni, majd megkapni a részvényeiket, mert egyiktől sem várható el, hogy bemenjen a jegyzési helyre. Vagy ha ők nem kaphatnak, akkor miért zárjuk ki ezt a két korosztályt? Egy másik kérdés, hogy hol fogják nyilvántartani a részvényeket, milyen piaci szereplőket vonnak be a programba, mert könnyen drágábbá válhat a részvénytartás, mint amennyit ér egyáltalán az új tulajdonosnak a részvény. Egy újabb kérdés, hogy milyen alapon válogatják ki, hogy ki kap az MVM-ből és ki a ÁAK-ból. És így tovább.

– Mit gondol az elképzelésről?

– Természetesen örülök neki, ahogy minden olyan elképzelésnek is, amelyből az látszik, hogy az állam nem bevételi forrásként tekint az állampolgárokra, hanem segít nekik abban, hogy jobban élhessenek. Láttunk már hasonlót, Antall József annak idején az önkormányzati lakásvagyont osztotta szét, tehát ez a program elméletileg kivitelezhető. Az országnak sem biztos, hogy rossz, ha sokan tényleges tulajdonosi szemlélettel figyelik az állami vállalatokat.

– Gyurcsány Ferenc nem először említ történelmi párhuzamokat, és beszédeiből megtudjuk azt is, hogy a kormány intézkedései külön-külön, hát még együtt mérföldkövet jelentenek az újabb kori magyar történelemben, amelynek szakaszait és szereplőit előszeretettel értékeli és pontozza. A tulajdonosi program kapcsán azt hangoztatta, hogy az megváltoztathatja az embereknek a tulajdonhoz való viszonyát, és lehetőséget teremt arra, hogy mindenki érezhesse a tulajdon örömét és felelősségét. Nem késő ez, húsz évvel a rendszerváltás után, amikor már alig maradt valami a közösben?

– Jó kérdés, hogy meg lehet-e változtatni ezt a viszonyt. Ez a bejelentés alapvetően politikai indíttatású, ezért azt, hogy késő, vagy nem késő, kizárólag a politológusok fogják tudni eldönteni. Kisbefektetői szempontból egy részvény sok mindenre jó. Lehet adni, venni, készpénzzé tenni és lehet folyamatos jövedelmet szerezni belőle, ha osztalék jár utána. Érdemes összehasonlítani ezt a tervet az Antall-féle programmal. Akkor az emberek többsége megtartotta a lakást, és csak egy kisebbség volt az, aki annak ellenére vett, hogy nem volt szüksége rá, tehát spekulatív célból vásárolt. Kérdés, hogy most a szabályozással minimálisra lehet-e csökkenteni a spekuláció veszélyét. A 90-es években a kárpótlási jegyeket részvényekre lehetett cserélni, és nagy hiba volt, hogy olyan emberek kaptak azonnal forgalomképes értékpapírokat, akik nem ismerték a tőzsde működését. Nagy részük veszteséggel vagy nyereség nélkül volt kénytelen megválni a tulajdonától. Ez a veszély most is fennáll, ezért a legfontosabb kérdés talán az, hogy mi a részvényosztás célja. Az, hogy az állampolgár kapjon százezer forint készpénzt ajándékba, amit rögtön felhasználhat és elmehet belőle nyaralni, rosszabb esetben villanyszámlára költi, vagy az a cél, hogy olyan vagyont kapjon, amely tíz év alatt kitermeli a vételárát, és a tizenegyedik évtől már pluszjövedelmet biztosít? A fejlett részvénypiaccal rendelkező országokban is megvan ez a kettősség: az aktív részvénykereskedők mellett többségben vannak azok, akik egyfajta tartalékként, vagyontárgyként, illetve osztalékfizetőként tartják a részvényeket, valahogy úgy, ahogy a legtöbb magyar a bankbetétet tartja a kamat miatt. A politikának kell tehát eldöntenie, hogy mi a követendő cél és eszerint kell megtervezni a kivitelezést, azaz választ találni arra a bizonyos 20-25 kérdésre.

– A kormányfői bejelentés mintha azt sugallná, hogy az állam nem is olyan rossz gazda. Hiszen egyrészt az állam valamennyi említett társaságban megtartaná a többségi tulajdonrészét, másrészt a tőzsdére csak az erős és hosszú távon is nyereséges vállalatokat lehet vinni.

– Ma valójában nagyon kevesen tudnak pontos gazdasági adatokat az állami vállalatokról. Azt tudjuk, hogy néhányan fizetnek osztalékot az államnak, de nem tudjuk, mennyi osztalékot fizetnének, ha szigorúbb gazdálkodásuk lenne. A meghirdetett cégeknek a legnagyobb kockázata az, hogy politikailag befolyásolható a nyereségtartalmuk, mert a Szerencsejáték Zrt.-n kívül közfeladatokat látnak el, és ezeken a területeken a politika aktívan befolyásolja az árakat. Az ÁAK esetében például, ha holnaptól megszűnne az állami kiegészítő támogatás, és maradna a matricadíj, akkor egyből eltűnhetne a cég nyereségének nagy része. A tőzsdei jelenlét tiszta viszonyokat követel meg, és nem engedhetők meg olyan titkos tárgyalások, aukciók, amelyek például a villamos energia piacának úgymond liberalizálásakor történtek. Ha ezek az állami trükközések folytatódnak, ha az állam nem képes az önmérsékletre, akkor elértéktelenedhet a részvény. Az is előfordulhat, hogy az MVM azért nem fog az egyik évben osztalékot fizetni, mert a kormány azt találja ki, hogy kevesebbe kerüljön az áram, mint ahogy ez az Orbán-kormány idején a gázárakkal történt, amit a Mol költségvetése sínylett meg. Vagy éppen ellenkezőleg, azért tud sokat fizetni, mert az állam úgy döntött, hogy néhány energiatermelő társaságot megtámogat. A szabályozórendszer kialakítása is nagyon sok lehetőséget ad az állami beavatkozásra. Az MVM esetében olyan, eddig ismeretlen dilemmával is szembesülhet az állampolgár, hogy most akkor jó neki a magas áramszámla és ezáltal a magas nyereség, vagy sem. Ez is érdekes kérdés és nem kizárt, hogy nem is lehet rá jó választ adni.

– Egyesek a részvényosztás kapcsán a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) versenyképessé válásáról álmodoznak, hiszen mégiscsak egy ezermilliárd forint értékű vagyontárgy-együttesről van szó. Hosszú évek óta halljuk, hogy a hazai értékpapírpiacra ráférne egy vérfrissítés, miközben mások a halálát vizionálják. Meglesz-e a BÉT öt év múlva?

– Nem vagyok jós, de nagyon optimista sem abban a kérdésben, hogy a BÉT talpra tud-e még állni. Egyre kevesebb olyan cég van, amelyiknek a részvénye a tőzsdén forog, és nem nagyon láttuk, hogy életképes cég megjelent volna új szereplőként, inkább azt, hogy kivonult onnan. Ez azonban általános jelenség a közép-európai tőzsdéken. A gazdasági élet nagy szereplői nyugat-európai multik leányvállalatai, akik vagy a saját anyavállalatuktól kapnak tőkét, és ezért nincs szükségük a magyar nagy- és kisbefektetők pénzére, vagy pedig bankoktól. Ma olcsóbb és egyszerűbb bankhitelből fejleszteni a jó cégeket, mint részvénykibocsátásból. A bankszektorban hatalmas mennyiségű szabad pénz van, így a jó cég könnyen és olcsón tud hitelt felvenni. A tőzsde ebben az értelemben egyfajta konkurenciája a bankoknak. A jövőt az is bizonytalanná teszi, hogy a BÉT többségi tulajdonosa az osztrák tőzsde, amely szeretne egy közép-európai tőzsdei szövetséget létrehozni, de ebben egyelőre senki sem partnere. A BÉT léte, nem léte természetesen nemzeti érzelmeket is kavar, de ez inkább talán a presztízsről szól. Lesz-e Magyarországnak önálló értékpapírpiaca, vagy sem? Én most úgy látom, hogy előbb-utóbb el fog sorvadni a BÉT, ha nem lesznek jó új cégei. A tőzsdére is igaz, hogy csak akkor tud fennmaradni, ha fejlődik.

– A víziók terén önöket sem kell félteni. A lex Mol kapcsán a TEBÉSZ részéről kemény mondatok hangzottak el: korlátlan cégvezetési jogosítványok, a BÉT halálra ítélése, a magyar tőkepiac felszámolásának kimondása…

– Továbbra is az a véleményem, hogy a lex Mol kizárólag két ember érdekét szolgálja, Csányi Sándorét és Hernádi Zsoltét. Az Európai Unió kellős közepén arról beszélni, hogy egy két tagállamát érintő felvásárlás ellenséges lenne, több mint nevetséges. A Mol saját részvényvásárlásai egyértelműen rosszat tettek a BÉT-nek, likviditáscsökkenést eredményezett, mivel gyakorlatilag kivonták a piacról a Mol-részvények 40 százalékát.

– Az OMV osztrák olajvállalat kísérlete mögött többen egy orosz gázipari óriást sejtenek.

– Tény, hogy a Gazpromot nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor Európában energiahordozókról beszélünk. Hozzám is eljutott az a piaci pletyka, hogy előbb-utóbb a Gazpromhoz kerül a Mol, a kérdés csupán az, hogy az OMV-n keresztül vagy közvetlenül. E pletyka szerint az OMV csupán szeretne egy jó pontot szerezni a Gazpromnál azzal, hogy rajta keresztül tudja megszerezni a Molt. Szerintem az, hogy a Mol mikor lesz Gazprom-érdekeltség, kizárólag politikai kérdés.

– Mi a helyzet az OTP-vel? A tulajdonosi struktúra szerint jelenleg is külföldi többségi tulajdonban van.

– Hogy az OTP külföldi tulajdonban van-e, és ha igen, milyen mértékben, az nem tudható pontosan, mert a részvénykönyv szerint jelentős az a részvényesi kör, aki nem fedi fel magát. A részvénykönyvben fel kell tüntetni, hogy ki a letétkezelő, illetve ki a részvényes. Ha viszont az egyik bank nyit egy számlát egy másik banknál, akkor abban a pillanatban eltűnik, hogy ki a valós részvényes. Az FHB Nyrt. tavalyi privatizációja után is találtunk néhány ilyet, az OTP esetében azonban nagyon sok ilyen van. Ezek mögött akár Csányi Sándor vagy Oszama Bin Laden is lehet. Valamiért az egész világon, de az uniós és a magyar jogrendszerben sem tartják fontosnak, hogy felderítsék, ki a valós tulajdonos. Ha én bemegyek és befizetek a barátom számlájára száz ezer forintot, akkor akár több igazolványt is elkérhetnek, de gond nélkül tudok úgy bankrészvényt venni, hogy ebben az országban senki sem tudja meg, én vagyok a valódi tulajdonos. A letétkezelő bejelentheti, hogy nála ennyi részvény van, de nem kell megmondania, hogy ki van a számla mögött. A BÉT-en forgó részvénymennyiségnek egyébként alig 10-20 százaléka az, ami magyar magánbefektetők kezében van.

– A TEBÉSZ egy évtizedes működése során szembekerült számos nagy európai és magyar céggel, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével (PSZÁF), az ÁPV Rt.-vel. Sok más civil szervezethez hasonlóan a magyar társadalom egyik élő lelkiismeretének is lehet nevezni, ugyanakkor a tagokat elsősorban az egyéni haszonszerzés mozgatja. Hogyan egyeztethető össze a kettő?

– A TEBÉSZ egy egyesületi formában működő érdekvédelmi szervezet, amely 19 alapító taggal jött létre, jelenleg 130-an vagyunk. Ez egy reprezentatív kör, inkább a képzettebb, előre gondolkodó kisbefektetőket tömöríti. Az aktív tőzsdepiaci kisbefektetők száma egyébként valahol tíz- és százezer között lehet. Az elvünk az, hogy azért, mert nekünk jó, még másnak is jó lehet. Ha mi észreveszünk egy hibát, visszásságot, annak esetleges kijavítása, orvoslása nemcsak nekünk lesz jó, hanem az egész kisbefektetői társadalomnak. A tőkepiac a pénzről szól, de az erkölcsi elvárásokat illik betartani. Van olyan tagunk, aki már a 80-as években vállalati kötvényekkel foglalkozott, mi tudunk gondolkozni mindenkinek a fejével. Úgy is, ahogyan egy cápa gondolkozik, és úgy is, ahogy egy kisbefektető. Ezért amikor egy privatizációs technikát nyilvánosságra hoznak, már lehet látni, hogy az alapvetően kinek az érdekeit szolgálja.

– Mekkora a szervezet súlya?

– A megítélésünk változó, nagyon sokan nem szeretnek minket, de sokan partnerként tekintenek ránk. Érdekes, hogy mindkét vélemény nyilvánvalóan a szakértelmünket minősíti. Azok a botrányok, problémák, amikre mi egyszer felhívtuk a figyelmet, nem szoktak újra előfordulni. Persze vannak olyan esetek is, hogy nem járunk sikerrel, vagy csak részben érjük el céljainkat. Egy 2003-as felvásárlási botrány során a Heineken közel egymilliárd forinttal károsította meg a kisrészvényeseket a pénzügyi felügyelet segítségével. Ekkor, mint utólag megtudtuk, a holland nagykövetség lobbizott ellenünk, és a pénzügyi felügyelet ahelyett, hogy a törvényi szabályozás és saját előírásai mentén visszautasította volna a lobbitevékenységet, meghunyászkodott arra a fenyegetésre, hogy rossz hírét fogják kelteni Magyarországnak, ha a Heinekent nem hagyja békén. De például komoly eredményt sikerült elérnünk egy szintén nagy visszhangot kiváltó ügyben, a Leisztinger Tamás cégbirodalmához tartozó Forrás Rt. kibocsátása kapcsán. Az általunk javasolt alapszabály-módosítást elfogadták, és a társaság azóta is kiegyensúlyozott cégként működik.

– Lát-e különbséget az egyes kormányok között aszerint, hogy miként viszonyultak a kisbefektetőkhöz?

– Nem nagyon. A kisbefektető és a nagybefektető közötti ellentét nem politikai, hanem elsősorban pénzügyi természetű. Minden kormány mögött működnek nagybefektetői lobbik a háttérben. Előfordult, hogy egy törvényjavaslat ügyében mi is lobbiztunk, minden parlamenti frakciót meggyőztünk az igazunkról, bizottsági szinten egyhangúlag támogatták is az elképzeléseinket, de aztán jött a Pénzügyminisztérium, és a végszavazáson hatalmi szóval, politikai alapon megfúrta a kisbefektetőknek kedvező törvényi változtatást. Egyébként nem sokkal ez után az eset után hozták a lobbitörvényt, 2006 elején.

– Ha egy kisbefektető választhat egy multi és az állam között, melyik mellett teszi le a garast?

– Praktikus okokból inkább az állammal szeret együttműködni, mert az sokkal több szempontra kénytelen odafigyelni. A magán-nagytulajdonos tapasztalataink szerint kizárólag a saját lobbierejében bízik, és csak akkor kezd tárgyalni a kisrészvényesekkel, ha gyengének érzi magát. Azért néha vannak üdítő kivételek. Az állam azonban nemcsak részvényestársként, választópolgárként is tekint a kisrészvényesre. Persze az államnak is két arca van. A 2001. évi tőkepiacról szóló törvényt az állam fokozatosan a nagytulajdonosok javára módosítgatta, hiába szóltunk, hogy ez nem lesz jó. Amikor egy-egy zavaros felvásárlási ügy kapcsán kiderült, hogy a kisbefektetőknek van igazuk, akkor minden esetben úgy változtatták meg a szabályozást, hogy a kisbefektetőknek mégse legyen igazuk. A hab a tortán a Legfelsőbb Bíróság két éve hozott ítélete, melynek értelmében a kisrészvényes papírjára tett felvásárlás engedélyezéséről szóló PSZÁF-döntés ellen egyedül a kisrészvényes nem kérhet bírósági felülvizsgálatot, az ajánlattevő vagy az ajánlatban közreműködő brókercég igen. Egyébként ennek az ítéletnek a megszületése is a Heineken sörmulti által a magyar kisrészvényesek ellen indított háborújához fűződik.

Monostori Tibor