A XIX. század végén hatalmas ünnepségsorozattal ünnepelte az ország a hazatérést. A dátum kiválasztását hatalmas méretű kutatások és vizsgálatok előzték meg. A tudományos szakértők és a Magyar Királyi Országgyűlés végül 1895 mellett döntött. A munkálatok már évekkel előtte megkezdődtek, ám a méltó ünnephez végül mégis elégtelennek bizonyult a többévi szervezés is. Mivel azonban a letelepedés pontos időpontja nem volt ismert, az sem jelentett nagy problémát, hogy az ünnepségsorozatot egy évvel elcsúsztatták a munkálatok befejezéséig. 1893-ban, három esztendővel az évfordulós ünnepségek előtt törvénybe foglaltatott a millenniumi emléksorozat. 1896-ban a Városliget, mint a központi események színhelye, megtelt élettel. Itt kapott otthont ugyanis az a nagy, országos méretű kiállítás, melynek díszletei – például a Vajdahunyad vára – a mai napig elkápráztatják az arra járókat.

A múlt század politikai és művészeti ízlése azonban nem elégülhetett ki valódi műemlékek, emlékművek nélkül. Az etnikai problémákkal küzdő magyarságnak pedig már bőven szüksége volt arra, hogy Kárpát-medencei jogfolytonosságát és az uralkodó nemzet státusát újra kinyilvánítsa. Ekkoriban készültek Ferenc József király koronázására, ráadásul meg kellett győzni az ország lakosságát a kiegyezés utáni szuverenitástól is. Az ezeréves évfordulót tehát igencsak nagy politikai vihar előzte meg, amit alig pár esztendő alatt kellett az ország vezetésének lecsillapítani. Apponyi Albert miniszterelnök külön kérvényben fordult a pártokhoz, hogy az ünnepségek idejére csitítsák ellentéteiket, hiszen mindenkinek közös érdeke az emlékezési sorozat sikeressége.

Az ünnepségsorozat központi eseménye természetesen a legmaradandóbb alkotás, a Millenniumi Emlékmű megalkotása volt. Eleinte ugyan felmerült a Gellért-hegy is helyszínként, ám végül a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok közé eső területet választották. Szokatlan módon, pályázati kiírás nélkül kérték fel a két későbbi alkotót a hazatérés emlékének megfogalmazására. Zala György és Schickedanz Antal ötéves szerződést kötött a parlamenttel az Árpád fejedelmet és a magyar királyokat megjelenítő szoborkompozícióra. Az öt évből később harmincöt lett… Közbeszólt egy háború, az ország szétszakítása, a gazdasági válságok, az emlékmű mégis a mai napig áll. Sok megpróbáltatás után ugyan, nem is eredeti formájában, de éppoly figyelemre méltóan, mint az első terveken.

Az alapkőletételre és az avatásra 1901. október 24-én került sor. Ekkor került fel a harmincnégy méter magas központi oszlop tetejére Zala György Gábriel arkangyalról mintázott szobra, miközben folyamatosan öntötték bronzba az uralkodók emlékalakjait is. Az építészeti keret végső kialakítására még négy esztendőt kellett várni. A korábbi tervek szinte kivétel nélkül fülkeszobrok elhelyezésére voltak alkalmasak, a győztes pályázat azonban – az emberközpontú, körüljárható, közeli élményt nyújtó – oszlopcsarnokos megoldás lett. Schickedanz Antal alávetette művészetét a plasztikának. Ebben a korban az architektúra még nem kívánt élni mostani, jelképalkotó szerepével.

A hét-hét múltbéli uralkodó és fejedelem – korábban öt Habsburg-uralkodóval, melyeket a kommunista tanácsállam nem tartott kívánatosnak – és a hét vezér szobra között Gábriel arkangyal a magyar királyi hatalom isteni eredetét szimbolizálva emeli magasra a Szent Koronát és az apostoli kettős keresztet. A szobor a korábbi, 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját nyerte el, hogy két évvel később Magyarország leghíresebb, majd a motorizáció elterjedésével az ország leginkább elfeledett szobrává váljon, ugyanis az Andrássy úton manapság kifelé haladó autók vezetői a forgalmat figyelik és azért nem látják, a befelé jövők hátat fordítanak neki, a gyalogos közlekedés pedig minimális. Az emlékműcsoport méltatlanul elfeledett hősei állnak legfelül, mindenki és mindenek felett – képletesen és a valóságban is. Míg a királyszobrokat bárki közvetlenül megcsodálhatja, a domborműveket szemmagasságból értelmezheti, a hős honvisszaszerzőket körbejárhatja, a legfelső szint szinte láthatatlan marad a szemlélő előtt. Mindenki tudja, hogy van ott valami, de hogy micsoda és mit is jelenthet, azt már kevesebben.

A kolonnád felső párkányán négy szoborcsoport áll, a magyarság évszázadainak négy allegorikus alakja. A középső részen a Háború, a Békével szemközt, míg a külső oldalon a Munka és a Jólét, a Tudással és a Dicsőséggel párban. A szobrokhoz számtalan variáció készült, mígnem hatesztendei munka után elnyerték végső alakjukat.

A Háborút, a lovakat féken tartó hős harcossal, a művészettörténészek a mai napig a magyar lovasszobrászat csúcsának tartják. A görög tengelyes, többtonnás harci szekéren álló, kezében kígyót tartó ifjú és a pattanásig feszülő lovak kontrasztja éles ellentétben áll a szemközti, Békét szimbolizáló fiatal leánnyal. A béke olajágát hordozó lány plasztikus, lágy kialakítása szinte légiessé varázsolja a hatalmas súlyú bronz műalkotást. Bár a két szobor messziről szinte egyforma méretűnek tűnik, a lovak az optikai kiegyenlítődés érdekében sokkal nagyobbak. Az optikai csalás mellett azonban a mögöttes tartalom is felsejlik. A szobrok nem véletlen elrendezéssel kerültek a helyükre, így a forrongó ország számára a Béke és a Dicsőség egymáshoz kapcsolása külön figyelmeztetéseket is takart. A külső karéjon ugyanis a Háború oldalán a Tudás férfi és a Dicsőség nőalakja kapott helyet. A Tudás antik felsőbbrendűséggel tartja a kezében a bölcsesség istennőjének aranyozott szobrát, mely szinte az alatta elsuhanó autók fölött lebeg a levegőben, miközben párja, a Dicsőség pálmaágat tartva hajtja vállára a fejét. A megdicsőüléshez vezető úton a kellő tudás nélkülözhetetlen, hirdetik.

Túlnan a Béke követei. A millennium idején is a magyarságnak békére volt szüksége, hogy újra teljes fényében ragyoghasson. Ott a tér túlsó felén a magasban ezért a Munka és a Jólét alakja áll. A kaszát vállán vivő férfi és a termést hintő asszonyalak. Szintén fontos szimbólumok, a megmaradás zálogai.

Az emlékmű későbbi sorsa mindenki előtt ismert. A tanácsköztársaság idején diadalív és obeliszk lett belőle, vörös posztóval bevonva. A szobrokat, csakúgy mint Gábriel arkangyalt, eltüntették szem elől. A Habsburg-uralkodókkal együtt. Az első világháború után visszanyerte eredeti formáját, az eltávolított szobrok is visszakerülhettek. Horthy Miklós kormányzó 1932-ben a Hősök terévé avatta az elhunyt katonák tiszteletére. A revizionista mozgalmak is helyet kaphattak itt, a tér – bár akkor inkább még parkként funkcionált – középpontjában felirat hirdette: „Az ezeréves határokért”. A negyvenes évek alatt a jobbszárny bombatalálat következtében szinte kettévált. Mária Terézia szobra teljesen megsemmisült. De ekkor már nem kívánták visszaállítani, sőt. A második világégést követő időszak szintén eltüntette a nemkívánatos emlékeket, a hősi halottakra emlékező sírkő is csak 1956-ban kerülhetett vissza az őt megillető helyre.

A Hősök terén és a Millenniumi Emlékművön a magyarság elmúlt századának minden eseménye nyomot hagyott, de mégis áll. A szobrok ott fenn, mint lent, a mai napig hirdetik, hogyan és mit kell tennünk a felemelkedésért. Állj meg, utazó, egy pillanatra, szállj ki az autóból, nézz fel rájuk, és meglátván őket, a te hőseidet, hidd el, sok mindent megértesz. És utána sokkal könnyebb lesz.

Gerhát Petra