– Melyikük ötlete volt, hogy együtt induljanak az igazgatói székért?

– B. I.: Eperjes Károlyé.

– E. K.: Nem teljesen. Pista jó pár éve azt mondta nekem: Szami, ha akarsz egy jó színházat, szólj, neked elmegyek igazgatónak. Így volt. Én meg szaván fogtam.

– Tavaly júniusban Bujtor István még azt nyilatkozta a veszprémi színház igazgatói posztjáról, hogy a „mai színházi helyzetet látva úgy gondolom, összefogásra lenne szükség, de nem biztos, hogy ennek 65 évesen már én akarok lenni az élharcosa”, s hozzátette, nem valószínű, hogy feladná ezért a nyugodt életét.

– B. I.: Akkor mondtam utoljára igazat. Feladtam a nyugodt életemet, és nagyon megbántam. Egyelőre rengeteg a tennivalónk, de azért idővel könnyebb lesz. Emlékszem az említett interjúra, akkor még nem volt konkrétan szó semmiről, csak egymás között beszélgettünk, nem is tudom, hogyan szivárgott ki.

– Miért szánta el magát mégis?

– B. I.: Szerettem volna kipróbálni magam. Producerként tán én voltam az első, aki 1945 után Magyarországon magánkezdeményezéssel játékfilmet készített, Az elvarázsolt dollárt. Gondoltam, most a színházban is meg kéne nézni, hogyan lehet helyzetbe hozni a kollégákat. Mindig is érdekelt a csapatkapitányi szerep, de mostanában, hogy megöregedtem, különösen. A színházban az igazgató tulajdonképpen a kormányos. Az a kérdés, hogy milyen csapatot tudunk mi ketten összegyűjteni.

– Döntésében nyilván szerepet játszott az is, hogy a bátyja, Latinovits Zoltán itt játszott és rendezett két évig.

– E. K.: Pista és én is kötődünk érzelmileg ehhez a helyhez. Latinovits Zoltán egy fantasztikus színházat csinált itt annak idején, amit sajnos nem engedtek neki befejezni, elüldözték innen. Ő a példaképem, és azt gondoltam, hogy ebben a nehéz helyzetben, pénzügyi, művészi s egyéb problémák ellenére létrehozni egy olyan szellemiséget, amit ő képviselt, nagy kihívás. Bár nagyon magas a mérce, az évek során igyekszünk eljutni egy olyan színvonalra, aminek ő is örülne.

– „Művészi igényességgel megvalósított népszínházat” szeretnének létrehozni, csupa olyan darabot a színpadra állítani, amelyek két évig csak teltházat hoznak. Nem tartanak attól, hogy ez túl populáris lesz, vagy a minőség rovására megy?

– E. K.: Mitől lenne populáris? A népszínháznak az a dolga, hogy a nép, a plebs jöjjön be a jóra.

– S mi a jó?

– E. K.: Mintha a Bibliában lennék, hallom, amint Pilátus megkérdezte Jézust, hogy mi az igazság, s mi a jó? Hát, ami az Istennek jó, az mindenkinek jó. Egyetemes mércét kell felállítani. Vagyis ha katarzissal fejeződik be, ha szórakoztatva tanít, lehet egy népszínművet, egy jó musicalt, egy jó gyerekdarabot, egy klasszikus vígjátékot, vagy akár egy tragédiát is olyan szinten bemutatni, hogy ne elmenjenek, hanem jöjjenek a nézők. A lényeg, hogy ne legyen lila.

– Mit ért lila köd alatt?

– E. K.: Ami ettől eltér. Jól mondom, Pista?

– B. I.: Jól mondja, Hacsek úr. Nem biztos, hogy az a jó művészfilm, amit unnak a nézők, és üres a mozi. Úgy gondolom, az a jó, ami egyenrangúnak tekinti a nézőt, s ugyanez érvényes a színházban is. Egy bizonyos szint felett mindegy, mit mutatnak be a művészek, ha azt a legnagyobb tisztességgel és alázattal teszik, a legjobb tudásukat nyújtva. Ez feltétel. Aztán majd eldönti a közönség és egyéb körülmények, hová lehet ezzel jutni. Ezenkívül az embereknek mostanában rengeteg gondja van, tehát a szórakozás, a szórakoztatás a nézők igénye, illetve a színház egyik feladata. Szórakoztatni lehet Moliere-rel is, Bulgakovval, Shakes peare-rel, attól függ, hogyan tálalja a rendező. Mivel manapság az emberek megijednek és elszaladnak, ha olyan szerzők nevét hallják, mint Csehov, csak óvatosan, adagolva haladunk majd előre, tálalva egy kicsit ebből is és abból is.

– E. K.: Vagyis játszunk népszerűt, könnyebben fogyaszthatót, s olyat is, ami nehezebb, de úgy, hogy ne menjen el a közönség.

– Mi a nehezebb?

– E. K.: Valójában magas színvonalon egy fokkal nehezebb vígjátékot csinálni, mint tragédiát. Az utóbbiban nyavalyognak, a vígjátéknál azonban pontosabb hatáselemzésre van szükség ahhoz, hogy ugyanannyira jó legyen. Persze, ha sikerül, a néző nem veszi észre, milyen nehéz volt.

– Vagyis egyfajta óvatos közönségnevelésre törekszenek, először becsábítják a nézőket, majd ha ez megtörtént, lehet kísérletezni is?

– E. K.: Úgy van. Először meg kell ízlelnünk egymást. A színháznak három pillére van: a közönség, a művészek és a mecenatúra. Ha bármelyikkel baj van, nem működik a színház. Ha a mecenatúra nem adja a pénzt, akkor nincs mit csinálni. Ha a színészek rosszak, nem jön be a közönség. Ha mi jók vagyunk, de a közönséget ez nem érdekli, akkor sem működik. Ezt a hármat kell összehangolni. Az első másfél évben jó rendezőktől, máshol már jól és sikerrel játszott darabokat szeretnénk bemutatni, s amikor ezek révén összeáll egy erős közönség, akkor a második vagy a harmadik évben finoman lehet szélesíteni a skálát. De amíg stabil nem lesz a színház, nincs helye kísérletezgetésnek. Nincs értelme. Több lenne, mint vakmerőség.

– B. I.: A közönséget természetesen nem akarjuk becsapni azzal, hogy becsalogatjuk őket a jó kis vígjátékokkal, aztán két év múlva rájuk zúdítjuk a keményet. El akarjuk fogadtatni magunkat, hogy elhiggyék majd: amit kínálunk, jó. Már kialakulófélben van egy ilyen kapcsolat.

– Mely rendezőket hívnák meg?

– E. K.: A vendégelőadásokkal szeretnénk jelezni, hogy ezt a nívót akarjuk megcélozni a későbbiekben a saját munkáinkkal. Nem szívesen mondok neveket, mert bár a jövő évadot már összeállítottuk, még nem szerződtünk le véglegesen a rendezőkkel, s nem szeretném, ha az újságból tudnák meg a kollégák. Természetesen mindegyikük jó rendező.

– Mindezekben hol lenne a helye a Latinovits Játékszínnek, amelyet gazdasági okok miatt az utóbbi években már kevésbé használtak?

– B. I.: Egyelőre valóban nem működik, mert nagyon ráfizetéses, előfordult, hogy milliós nagyságrendű veszteség volt egy előadáson. Nyolcvan férőhelye van, s nem lehet olyan jegyárat kérni, hogy egy előadás behozza a saját árát. Így egyelőre inkább szeretnénk átformálni valami hasonlóvá, mint ami annak idején az Egyetemi Színpad volt. Vagyis minden segítséget megadni ahhoz, hogy egyetemi színjátszók, a társulat tagjaiból létrejött vagy amatőr csoportosulások megfelelő kontroll alatt bemutathassák a saját maguk készítette előadásokat. Aztán meglátjuk, hogy áll majd a színház, lehet-e stúdiót beépíteni viszonylag kis költséggel. Az intézmény a mai helyzetében ezt nem engedheti meg magának.

– Adósságteherrel vették át. Megvan már az eredménye annak az átvilágításnak, amely a veszprémi színház gazdasági működését vizsgálta?

– B. I.: Folyamatban van, de már nincs is rá szükség, mert a megye megteremtette a költségvetésben azt a pluszt, amit ígért. Ez pár tízmillió forint, és sok olyan kifizetés is van, amely még az előző vezetést terhelné, beleértve a végkielégítésüket is. Működni ugyan lehet mindenből, még egy forintból is, csak ahhoz nagyon lelkes amatőrök kellenek, nem pedig ez a hatalmas adminisztrációs apparátus, ami most a nyakunkban van. A színházban 112-en dolgoznak, akikből csak 28 a színész, s mindenki esküszik rá, hogy nem lehet már tovább csökkenteni a létszámot. Jelenleg összeállt a költségvetésünk, nem olyan nagy, és nem éri el a kecskeméti színházét, még kevésbé a szolnokiét, de ennyi van, eddig lehet nyújtózkodni. Megpróbálunk ebből kijönni, és nem sírni.

– E. K.: Sőt, még a várostól is kaptunk támogatást, ami eddig nem volt ekkora. Ez egy gesztus.

– Korábban említették, hogy Latinovits színházát szeretnék folytatni.

– B. I.: Nagyon nehéz kérdés ez, és tulajdonképpen nagyon egyszerű is. Ő összesen két, csodálatos előadást rendezett Veszprémben Németh László Győzelem, és Gorkij Kispolgárok című művéből. Az ország szinte minden részéről zarándokoltak Veszprémbe a nézők, hogy láthassák ezeket az előadásokat. Aztán a helyi igazgató, Pétervári István, és a főrendező, Pethes György nem akartak vele tovább rendezői szerződést kötni. Akkor magába roskadt, összetört, és el is jött innen. Azt el kell ismerni, hogy nehéz ember volt, s lehet, megijedtek tőle, talán féltékenyek is lettek rá. Biztos vagyok abban, hogy mi nem fogjuk tudni utolérni azt, amit az ő szellemisége és jelenléte hozott, vagy amit Veszprémnek jelentett az a két év, amikor nagyszerű színészek játszottak itt. Például Cserhalmi Gyurit ő hozta ide annak idején. Nagyon jól tudott a színészekkel dolgozni, s aki még él közülük, ma is visszasírja azt a két évet. Nem hiszem, hogy ezt a színvonalat utol tudjuk érni, de biztos, hogy törekednünk kell rá.

– Most milyen a színészi gárda, lesz olyan, akit elküldenek?

– E. K.: Először is meg kell ismernünk egymást jobban, van rá egy fél év. Nem mondanám, hogy silány társaságunk van, ki fog derülni, hogy ki és mire képes egy erős rendező- gárdával, Vidnyánszkytól Szinetárig. Azt természetesen mi is látjuk, hogy a társulatot alkalmasint vendégekkel, vagy később szerződtetésekkel meg kell erősíteni. A puding próbája az evés.

– Mi ma Magyarországon, vidéken egy színház feladata?

– E. K.: Mindig az, hogy ünnepnapot teremtsen. Ha a színház nem ünnep, elveszítette méltóságát. Azt szeretnénk ezzel a szórakoztatva tanító népszínházzal megvalósítani, hogy az, aki ide betér, visszavágyjon. Mert az ünnepeket az ember szereti. Jól mondom? Ez a szándék egyébként nem újszerű dolog, hiszen Szendrő Józsi bácsi ugyanezt csinálta Debrecenben annak idején, vagy akár Pécsett. De mondhatnék más neveket is. Ruszt József a maga idejében Kecskeméten nagyon jó nívójú operetteket, musicaleket és ifjúsági darabokat tűzött műsorra, és mindeközben volt egy-két kiemelt, nehéz előadása is, például a Don Carlos, olyan szinten, hogy nem ment haza a néző. Sőt. Az, amit mi szeretnénk csinálni, a lehető legprogresszívabb. Mindig az értékmegőrző, ünnepet varázsló-teremtő színház az etalon, s mi ehhez szeretnénk mérni magunkat. Van egy feladatunk és egy nagyszerű példa előttünk, elindultunk az úton.

Barta Boglárka, Fehérváry Krisztina

BUJTOR ISTVÁN

Balázs Béla-díjas színész, filmrendező, forgatókönyvíró (1942).

1965-ben végzett a Közgazdaságtudományi Egyetemen.

Legismertebb filmjei színészként: Karambol, Bors, Téli sirokkó, Szemüvegesek, Az oroszlán ugrani készül, A Pendragon-legenda, Sándor Mátyás Rendezőként

és forgatókönyvíróként: A Pogány Madonna, Csak semmi pánik, Az elvarázsolt dollár, Hamis a baba, A három testőr Afrikában, Zsaruvér és Csigavér

EPERJES KÁROLY

Jászai Mari-díjas, Kossuth-díjas színész, rendező (1954).

1980-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

Legismertebb filmjei: Uramisten, A nagy generáció, Eldorádó, Meteo, Csapd le, csacsi, A turné, Szabadság tér 56., 6:3, avagy játszd újra, Tutti, Glamour, A Hídember, Bolondok éneke, Rokonok, Mansfeld, Liberté ’56, Eszter hagyatéka (2008)