Február 21-én hajnalban, a haditengerészet USS Lake Erie fedélzetéről indított, speciálisan átalakított, robbanófej nélküli SM3-as elfogórakéta a Csendes-óceán felett 210 kilométer magasságban eltalálta és a mintegy 9 km/másodperc sebességű ütközéssel darabokra törte a zuhanó objektumot. A maradványok többsége néhány nap múlva visszatért a légkörbe, a többi egy idő után ugyanerre a sorsra jut. A mérgező üzemanyagot tartalmazó tartály a vizsgálatok szerint teljesen megsemmisült a robbanásban. A művelet 30 millió dollárba került.

A világ hírportáljain főszereplővé avanzsált amerikai műholdat 2006 decemberében állították pályára, ám fellövése után nem sokkal elvesztették vele a kapcsolatot. A kilenctonnás, kisbusznyi méretű szerkezet a mérések szerint folyamatosan vesztett magasságából és nemrég elérte a 250-260 kilométeres távolságot a bolygónktól. Ekkor már biztosan lehetett tudni, hogy február végén vagy március elején lezuhan. A NASA szakértői a műhold veszélyét eleinte igyekeztek jelentéktelennek beállítani, de a készülődés másra engedett következtetni. Nem is az amerikai sajtó hozta nyilvánosságra a készülődő „bumeráng hatást”, hanem a brit Sunday Times, majd ennek nyomán az AP hírügynökség. A washingtoni Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője csak ezután nyilatkozott, igaz, meglepően szűkszavúan: már értesítették a külföldi országok kormányait is az elszabadult műholdról, keresik a módját, hogy miként lehetne elhárítani az „égi bombát”. Azt ugyanakkor cáfolta, hogy rakétával készülnek lelőni a földfelszín felé tartó szerkezetet.

Hogy miért vált irányíthatatlanná az objektum, arra nem adtak választ, talán nem is tudják; lehet, hogy az energiaforrások működésképtelensége okozta a bajt. A szűkszavú nyilatkozatok és a titkolózás valószínűsíti, hogy nemcsak a lezuhanó daraboktól féltették a Földet, hanem a szigorúan bizalmas adatokat sem akarták idegen kezekben tudni. A műhold igazi veszélye abban is rejlett, hogy hajtóanyagként olyan vegyszereket tartalmazott, amelyek károsak az emberi szervezetre, többek közt berilliumot vagy hidrazint. Ezek környezetre is veszélyes anyagok, amelyek szétlövés esetén szétszóródhatnak.

Egy műhold lelövése rendkívül kényes nemzetközi kérdés, katonai-diplomáciai vonatkozásai miatt. Amikor 2007-ben Kína hasonló precizitással lelőtt egy nem működő 850 kilogrammos meteorológiai műholdat, az egész világ tiltakozott a kísérlet ellen. Az elmúlt ötven év alatt ugyanis ez a kínai kísérlet juttatta a legtöbb szemetet a világűrbe, amely így is kezd szeméthalmazzá válni. Szakértők szerint a 200-3800 kilométeres magasságtartományban lévő űrszemét tíz százalékkal nőtt a kínai manőver után, s a hulladék fele legalább 20 évig a pályán marad. Hasonló következménye van most a sikeres amerikai műholdvadászatnak. Szakértők szerint a roncsdaraboknak több mint a fele nem jut be a légkörbe, bolygókörüli pályán marad, így szennyezi a világűrt. Arra is figyelni kellett, hogy a robbanás ne sértse meg a fönt keringő többi műholdat.

A 200 és néhány ezer kilométer közötti sávban a Föld körüli pálya meglehetősen telített műholdakkal. Ettől fölfelé csökken a számuk, a Nemzetközi Űrállomás már 400 kilométer magasságban kering. Sok mesterséges hold található az úgynevezett geostacionárius és geoszinkron pályán, ez mint egy 36 000 kilométerre van a földfelszín fölött. Ezek az űreszközök annyi idő alatt kerülik meg a Földet, mint amennyi idő alatt a bolygónk megfordul a tengelye körül. Így ugyanazt a vidéket folyamatosan megfigyelhetik, ezért ezek általában meteorológiai vagy távközlési műholdak.

Jelenleg évente néhány tucat műholdat lőnek föl és egy-egy szerkezet 8-10 évig üzemel, de néha tovább is. Bizonyos idő után „nyugdíjazzák” őket és kivonják a használatból. A legtöbb szerkezet azonban ezután is pályán marad, lehozásuk ugyanis a mai napig megoldatlan kérdés. Keringési magasságuk idővel csökken – minél sűrűbb a levegő, annál gyorsabban – végül elégnek a légkörben.

A katonai célú kémműholdakról keveset tudni, de azok mindig alacsonyan keringenek, mivel úgy könnyebben tudják megfigyelni a földfelszíni célokat. Pályájuk annyira alacsony, hogy a felsőlégköri súrlódás miatt időnként növelni kell keringési magasságukat; bekapcsolják a hajtóművüket, és feljebb emelkednek. Ha az összeköttetés megszűnik velük, akkor a légkörben elizzanak, de nagyobb darabjaik olykor lehullnak a Földre.

Nem sokat foglalkoznak vele, hogy milyen veszélyforrást jelentenek a műholdak, ha leesnek és darabjaik a földfelszínre hullanak. Ahogy nő az objektumok száma, úgy nő a veszélye az égi „bombának is”. Két szempontból jelentenek veszélyt az esetleg lezuhanó műholdak. Egyrészt becsapódásuk járhat kellemetlen következményekkel, összetörik azt, amire rázuhannak, akár emberéleteket is kiolthatnak. Bár természetes eredetű meteoritok becsapódásai több helyen is okoztak kárt, lezuhanó műhold okozta balesetről eddig nem tudunk. A Föld felszínének nagyobb részét víz borítja, ezért főleg oda eshetnek a lehulló darabok. A szárazföld területének nagyobb része is ritkán lakott, így csekély a valószínűsége, hogy lakott területet talál el egy-egy műholddarab.

Hankó Ildikó