– Lehet egyáltalán arról beszélni, hogy mit jelent színésznek lenni?

– Beszélgetni lehet, de úgy gondolom, filozofálni róla valahol értelmetlen is: csinálni kell. Néha azt érzem az egész színészvilágban, hogy tényleg csak beszélnek róla, sok információt összeszedtek, sokat olvastak, rém műveltek, de a színpadról nem jön le az a tudás, amit magukba szívtak. Ha érdemes erről beszélni, akkor is nagyon hosszan. Hiszen hónapokat dolgozunk egy-egy előadáson, sőt még utána is. Az egész végig bennem él, gondolkodom rajta, impulzusokat kapok az életből, s ezek ha kell, ha nem, szépen beivódnak a szerepbe. És ez csak egyetlen pici kis sarka a dolognak.

– Ha színésznek lenni olyan adottság, amely műveltségen és mindenen túllép, akkor erre nyilván születni kell. Hogy lehet mégis ennyi színész a világon?

– Ez törvényszerű. A színészek nagy többsége kap valami pluszt, és megmagyarázhatatlan okból működik fenn a színpadon vagy filmen. De nagyon kevés olyan színész van, aki mind a két helyen igazán lélegzetelállítót tud csinálni. Talán Latinovits, Szmoktunovszkij, ők hihetetlen példaképek. Jó rájuk gondolni, sokszor van úgy, hogy beugrik egy-egy arcuk, miközben megyek az utcán, vagy épp próba alatt. Ez biztos jelent valamit.

– Előadásaik a költői színház jegyében működnek. Amit ön a színpadon Szakhmáry Zoltánként csinál, az végtelenül lírai és sűrű is egyszerre.

– Ez több dologból tevődik össze. Függ attól, hogy Vidnyánszky Attila mit sugall, mi felé szeretné tolni az egészet. Aztán persze magától az anyagtól, ami prózaként is tele van költészettel. Móricz lenyom egy monológot, és a végére sűrítményként odatesz valamit, ami számomra maga a költészet. Egy-egy mondatban megfogalmaz egy egész embert. Sejtettem, hogy nagyon nagy író, de amikor az ember nap mint nap foglalkozik vele, a saját bőrén érzi a világát, ki sem lehet fejezni, milyen lenyűgöző. S az az ijesztő az egészben, hogy rém egyszerűen fogalmaz meg nagyon bonyolult emberi dolgokat, kapcsolatokat, és még a mocskot is tisztává tudja tenni. Mert amikor megemésztem magamban, arra jövök rá, hogy ez az ember mocsokságot követett el, disznó módon viselkedett, és mégis, a végén megtisztultan jön ki belőlük, mert Móricz így akarja. Senkire nem tudok haragudni, egyetlenegy figurájára sem, mert annyira hiteles a maga világában, a saját pillanataiban. Vannak előadások, amelyekben a nagyon alpári, gusztustalan dolgok is költőien jelennek meg, fogalmam sincs, hogyan. Én már láttam bolgároktól, oroszoktól ilyeneket, amikor szárnyalnak, és a tragédia, a gyötrelem kellős közepén is azt érzed, hogy valami pozitív, hihetetlenül izgalmas dolgot sugároznak feléd. Olyat, amitől én egyszerűen meg tudok zavarodni. Ilyenkor irigy vagyok, jó értelemben véve, mert olyat látok, amit én is szeretnék csinálni, csak lehet, nekem nincs hozzá tehetségem. Ebben a pillanatban mondom azt, hogy ez a költői színház. Amikor minden meg van egy kicsit csavarva, ahogy ez a nyavalyás élet is, amit néha én magam is nagyon rossznak látok, de végül mindezzel együtt szép is lehet. Ilyenkor az ember lelke tényleg tud repülni.

– A darab végén van egy öngyilkosság.

– Valami olyasmi. Meghal, mert meg kell halnia, de tudja, hogy ha lehetne, ezzel a két nővel valamikor együtt kéne élnie. Mert ugye mind a kettőt szereti, sőt ezt a világot is, nagyon, csak most per pillanat így jött ki ez a lépés. Az sem véletlen, gondolom, hogy egy buliban történik meg mindez, hiszen csak így érdemes az életnek gátat szabni, a muri kellős közepén.

– Miért jött el Beregszászból?

– Ez a legnagyobb kérdés, amire másfél év után sem tudunk választ adni a feleségemmel. Nem is hiszem, hogy fogok tudni. Talán törvényszerűen el kellett jönnünk, hogy vissza tudjunk valamikor majd menni. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak azokra, akik otthon vannak. Persze azért megyünk is haza, vasárnapi ebédre, és ha nagyon kevés előadást is, de játszunk. Ezer szállal köt oda bennünket az élet minden egyes kis porcikája.

– Beregszászban hónapokat készültek egy-egy előadásra, kevés, de minőségi bemutató volt. Meg lehet ezután szokni a repertoárszínházat?

– Nem lehet. Ha dolgozunk, nincs baj, mert ha nem is sikerül, és úgy tűnik, nincs pozitív eredménye, akkor is csak a munka tud megoldani mindent. Minden bemutató nem sikerülhet. Pláne egy repertoárszínházban. Az ember persze törekszik rá, félreértés ne essék, csak olyan sűrűn jönnek ezek az előadások, hogy előbb-utóbb megöljük saját magunkat. Nem tudsz ennyi igazán minőségi és izgalmas dolgot magadból kihozni. Pedig itt az életünkről van szó. S ha csak úgy történnek a dolgok, akkor a néző előbb-utóbb nem jön. Márpedig kongó termekben játszani nincs értelme. Nem tudom kizárni a közönséget: mocorog, csörög, nyöszörög, köhög, cukorkázik. Ez egy körforgás. Bennük vagyok én, ők meg bennem.

– Milyen a debreceni közönség a beregszászihoz képest? Merthogy önök voltaképp maguknak nevelték a nézősereget.

– Azt láttam, hogy ez a pici, szűk közönség nagyon szépen be tud fogadni bármit. Nem görcsösködnek. Ezt kapták tőlünk, amit nagyon nehéz volt elérni. Itt, Debrecenben most rengeteg görcs van, bezárkóznak az emberek. Három egyfelvonásost játszottunk, aminél egyszerűbb, finomabb, magunkról szóló dolgot nagyon keveset tudok elképzelni. És vért izzadtam. Pedig rólunk szólt, az emberi butaságról, korlátainkról, finom iróniával átszőve, és mégis valami hihetetlenül nehezen fogadták az egészet. De azért látok előrelépést. Néha nagyon szomorú vagyok, máskor egészen boldog hangulatban tudok kijönni előadás után.

– Önt szinte mindenre Vidnyánszky Attila tanította, gyermekkorától. A társulatuk a legalapvetőbb dolgoktól kezdve egy magból épült fel. Ez nagyon ritka.

– Nálunk egyáltalán nem arról volt szó soha, hogy valaki a karrierjét építi, hanem mindig egy társulatról. Ma mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, ami érthető, mert emberi, de ha magammal meg tudom beszélni azt, hogy az előadás, a társulat az elsődleges, és azután vagyok én, az egy nagyon nagy dolog. Nem könnyű, sok kínszenvedéssel jár, de ez a kiindulópont, ami nélkül nem lesz társulat. Itt, Magyarországon nagyon sokszor nem kezelnek minket, színészeket partnerként a rendezők, Attila viszont mindig úgy adja fel a feladatokat, hogy érezzük, társai vagyunk valamilyen szinten. Ez nem jó vagy rossz színész kérdése. Ha tíz hülyeségből csak egy fél jó gondolatot mond az ember, ami segíti az előadást, már megérte.

– A hazai színikritika szerint önért érdemes végignézni egy előadást.

– Ezzel úgy vagyok, hogy ma szeretnek, holnap már nem fognak.

– Ez így működik? Nem tehetségtől függ?

– Mi van akkor, ha holnap azt mondják, rossz színész vagyok: felakasszam magam?

– Számít a kritika?

– Elolvasom, de nem kerülök a hatása alá, azt hiszem. A rossz dolgokon az ember megpróbál javítani, és jólesik, hogy szeretnek, de igazán mélyen nem foglalkozom ezzel, úgyis csinálni kell ezt, vagy pedig befejezni, mert az embernek ez is eszébe jut nagyon sokszor, hogy a francba, az egészet abba kéne hagyni.

– És akkor mi történne?

– Műbútorasztalos lennék. Biztos, hogy gyönyörű szép bútorokat készítenék. Nincs hozzá tehetségem, de ha lehetséges lenne, akkor ezt választanám. Apám szobafestő volt, még elmehetnék az unokatestvéreimmel festeni. Nem értek semmihez.

– Mindig nagyon embert próbáló, súlyos szerepeket játszik. Hogy éli túl ezeket?

– Lehet, hogy szeretni kell egy kicsit. Nagyon nehéz – és lusta is vagyok hozzá – bemenni, és minden este megbeszélni magammal, hogy ma is végig kell csinálni. Nem szeretem felvenni az előadás ruháját, mert rettegek. De hát csak ezeket a szerepeket érdemes csinálni, mást nem. Vannak pillanatok, amikor az ember ráérez dolgokra. Hogy ezek honnan fakadnak, nem tudom. Egy ilyen „anyámasszony, hol a stukker” történet nem is érdekelne.

– Pár éve pont az ön neve kapcsán robbant ki egy kisebb színházi vita. Arról szólt, hogy vannak-e vajon a színház világában ma sztárok, vagy csak a médiaszereplők számítanak-e annak.

– Latinovits, Sinkovits, Dajka Margit korában pazar dolog lehetett a színház, pedig Isten tudja, milyen emberek voltak ezek. De ahogy megjelentek, azt sugallták, hogy ki kell bírni. Az én apám azt mondta, amikor ő fiatal volt, nem érezték, hogy nem mennek a dolgok előre, nem látták az életet kilátástalannak. Én néha annak látom. Emlékszem arra, mikor a két választás között a Király utcában sétáltam, és az emberek nem mertek egymásra nézni. Mindenki félt. A színház ma menedék, sokkal tisztább hely, mint az utca.

– Miért nem tartozhatnak ma a legjobb színészek a közéleti szereplők közé? Hogy születhetnek így mai legendák?

– Nagyon kevés a lehetőség. A 70-es, 80-as években majdnem mindennap filmet forgattak, nagyon jó anyagokat dolgoztak föl hihetetlen izgalmas emberek, akiknek volt mondanivalójuk. És nem mindig csak a kommunizmusról beszéltek, hanem nagyon mély, emberi dolgokról. Most nem mernek hosszú előadásokat csinálni, sem igazán izgalmas dolgokról beszélni, mert mindenki meg van ijedve. Pedig a színház lassan egyedüli hely marad, ahová be lehet még menni. Mindenhonnan csak a baromság jön.

– A gagyi mégis húzóerőnek számít. Miért van ez? A média manipulációja okán, vagy egyszerűen ennyire felhígult a közönség?

– Mindkettő, de én mindig azon csodálkozom, hogy ezek az emberek elhiszik magukról, hogy jók. Merthogy én tele vagyok kétellyel saját magammal kapcsolatban, és azt sem tudom, holnap meg tudom-e egyáltalán csinálni, amit rám bíztak. Ezek meg vígan élik világukat. Minden felhígul. Meg sem merem fogalmazni magamban, hogy ezt nem lenne szabad. Valahogy persze meg lehetne állítani, biztosan tudnának kormányok segíteni felelős kultúrpolitikával – ha akarnának. Az embernek csak az marad, hogy a maga pici kis helyén, zöld fűterületén csinálgathassa a dolgát, bár még azt is kiröhögik. Nem jobbítani akarnak, hanem minősíteni, megalázni, akik valójában nem szeretik a színházat. Itt amint történik valami nagyobb volumenű húzás az országban, valakik egyből elkezdik megmagyarázni, ezt hogy kell csinálni, ha értenek hozzá, ha nem. Szerintem nagyon nagy bajban vagyunk, pedig rengeteg jó színész van, az oroszok például mindig elcsodálkoznak azon, hogy mennyire jók a magyar színészek. Csak hát itt iszonyú kevés jó rendező van, s ők látják át az egészet. Egy igazán izgalmas, nagy rendező belőled dolgozik, és közösen gyúrjuk meg az anyagot. Csak a középszer akarja mindenáron azt látni, amit ő kigondolt.

Herbák Dóra