Mindenféle technikai újdonság, orvosi felfedezés, új gyógyszerek kikísérletezése ellenére a szívbetegség máig vezető halálok. A fejlett országokban az összes halálozás egyharmadát okozza, 10 százalékkal megelőzve a rosszindulatú daganatos betegségeket. Amikor a szív, az „élet motorja” tönkremegy, a beteg élete kizárólag szívátültetéssel vagy műszívvel menthető meg. Az életet fenyegető szívbetegségek a kamratágulattól a vérkeringési rendellenességgel járó szívizombántalmon és a vírusos szívizomgyulladáson át a szívinfarktusig terjednek, s ezek súlyos esetben az életet is fenyegetik.

Sokan emlékeznek még C. Barnard professzorra, aki több mint 30 évvel ezelőtt a Dél-Afrikai Unióban korszakalkotó sikeres szívátültetést végzett. Az egész világ Fokvárosra figyelt, és Barnardból valóságos sztár lett, csakúgy, mint pácienséből. Azóta egyre többször ezen a módon segítettek a kezelhetetlen szívelégtelenségben szenvedő betegeken. Gondot az okoz, hogy nincs annyi átültethető szív, mint amennyire igény lenne. A donorok száma kevés, illetve nem mindegyik szív ültethető be bármelyik betegbe, mert immunológiai összeférhetetlenség esetén a szervezet kilöki az új szívet, mint egy idegen testet. Az immunválaszt „lenyomó” gyógyszerek ugyan sokat segítenek ezen a téren, de igazán akkor lesz sikeres az átültetés, ha a befogadó szervezet sajátjaként ismeri föl a hozzá közel álló fehérjetulajdonságokkal rendelkező új szívet. Az orvostudománynak köszönhetően ma már az új szívesek több mint 70 százaléka öt évnél hosszabb ideig élhet még. A szívátültető központokban azonban hosszú a lista, amin az új szívre várókat tartják számon és a várakozás alatt a betegek egynegyede nem éri meg az új szív „megérkezését”.

Ez a szívhiány késztette a kutatókat a műszív kifejlesztésére és tökéletesítésére. A kísérletek nem most kezdődtek. Az első próbálkozás az Atlanti-óceánt először átrepülő Charles Lindbergh és a francia származású, orvosi Nobel-díjas Alexis Carrel nevéhez fűződik még az 1930-as években. Ám hiába volt minden igyekezetük, a javarészt üvegből készült dugattyús vérpumpájuk nem jutott el addig, hogy élő testbe beültessék. Közben egy időben több helyen próbálkoztak műszív kifejlesztésén, ami inkább mérnöki munka volt, mint orvosi. Hosszú idő után a Clevelandben dolgozó Williem Johan Kolff professzor mellett dolgozó Robert Jarvik szerkesztette meg azt a két kamrából álló műszívet, amelyet 1969-ben beültettek egy férfi mellkasába.

A korai műszíveknél eleinte villanymotorral kísérleteztek, de ezek a szerkezetek nem voltak „tekintettel” a szervezet vérszükségletére és a szív felé áramló vénás vér mennyiségére. Ezt követően a sűrített levegővel való működtetés került előtérbe, ám ez a módszer kórházhoz kötötte a beteget. Így a mostani legkorszerűbb műszíveket már úgy tervezik, hogy villanyárammal, hordozható, feltölthető teleppel tartósan és biztonságosan működtethetőek legyenek.

A hagyományos műszívek – amilyen a Jarvik-féle is volt – vagy két kamrából állnak, vagy csak a testbe (a nagyvérkörbe) vért pumpáló bal kamra működtetését segítik elő vagy pótolják. Ezeket nem arra tervezik a kutatók, hogy évekig, évtizedekig működjenek, hanem hogy életben tartsák a beteget addig, amíg a számára megfelelő élő szívre találnak. A kétkamrás műszívek egyik legújabb – a Penn State által kifejlesztett – amerikai típusa műanyagból készült, parányi villanymotor hajtja, és elektronikusan szabályozzák a motor működését és a véráramlást. Az áramforrást vállon hordozhatóra tervezték és kívülről feltölthető. Feltétel, hogy legalább nyolc óráig ellássa a motort energiával. Hasonló elven működik a római Technobiomedica által kifejlesztett, félkilós, percenként 12 liter vér áramoltatására képes műszív is.

Sok helyen foglalkoznak minél pontosabban és biztonságosabban működő műszívek fejlesztésével, ez azonban olyan sok ráfordítást igényel, hogy csak a nagyon gazdag országok képesek rá. Az új szerkezeteket általában borjakon próbálják ki, áruk jelenleg több mint ötvenezer dollár (8,5 millió forint), a beültetés és a működtetés további 170 ezer dollárra (29 millió forint) rúg.

Látványos sikert értek el a Los Angeles-i Cedars-Sinai Intézet szívsebészei a beültetett műszívek egyiké nek új generációs képviselőjével. Az új műszív két kilogrammos és 2007 március elején ültették be az 57 éves Mark Heiner mellkasába. A HeartMate XVE fantázianevű segédeszköz a bal szívkamra helyett dolgozik, percenként akár 10 liter vért is képes a vérkeringésbe (a testbe) pumpálni. Ezt a készüléket 2002-ben hagyta jóvá úgynevezett „végső terápiás megoldásként” az amerikai Food and Drog Administration (FDA) a súlyos állapotban lévő szívbetegek számára.

A hazai kardiológusok arra is felkészültek, hogy gyermekkori szívátültetést végezzenek. A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszív Központja Európa 10 legjobb gyermekkardiológiai centrumának egyike. Vezetője, dr. Szatmári András reményei szerint fölkészültek gyermekszív-transzplantációra is. Csakúgy, mint a Városmajori Klinikai Tömb, ahol sok kiváló szakember várja a lehetőséget, hogy felkészültségével embereknek adjon esélyt az életre. Sajnos segítséget alig kapnak, inkább nehezítik helyzetüket a pénzhiánnyal, ami az orvosok külföldi szerződéskötését is inspirálja. Magyarországon éves viszonylatban 20 körüli transzplantációt végeznek, ám a nemzetközi statisztikák szerint 10 milliós lélekszám esetén átlag 40-60 szívátültetés szokott lenni évente.

Hankó Ildikó

Mérföldkő a magyar szervátültetés történetében

Magyarországon február 15-én végezték az első műszíves beültetést a Városmajori Klinikai Tömbben, egy 58 éves, súlyos szívbeteg emberen. A prognózis szerint olyan rossz állapotban volt a szíve, hogy körülbelül egy hétig élhetett volna vele, hacsak nem kap új szívet megfelelő donortól, vagy meghosszabbítják az életét műszívvel, az élő szív beültetéséig. Mivel választás nem volt, a páciensbe műszívet ültettek be.

A műtét sebészeti része több mint 6 órán keresztül tartott, 15 szakember közreműködésével. Az orvosok Nagy-Britanniában és Németországban készültek föl. A nálunk most először alkalmazott műszívet külföldön már egy évtizede használják hasonló esetekben, de hazánkban csak mostanra sikerült megteremteni az eljárás szakmai, műszeres és anyagi hátterét. A műtétet végző orvoscsoport vezetője, dr. Szabolcs Zoltán 1982 óta dolgozik a SOTE Szív- és Érsebészeti Klinikáján a Városmajorban.

A SOTE Kardiológiai Központjának igazgatója dr. Merkely Béla professzor elmondta, hogy egészen 19-én estig nagyon stabil volt a beteg állapota, a veseműködése is visszaállt. Szerdán vérzés lépett föl a szívburokban, ami a hasonló műtéteknél gyakori szövődmény. Az orvoscsoport minden eszközt felhasznált a vérzés csökkentésére, de altatott állapotban nem tudták elállítani. Ezt követően a belső szervek működése leállt, csak a műszív által támogatott saját szív működött. Kialakult egy vérkeringési sokk, és a máj működésének leállása következtében véralvadási zavar állt be, ami akadályozta a vérzés leállítását is. Ezek együtt okozták a férfi elhalálozását február 22-én.

A beültetett műszív egy úgynevezett külső keringéstámogató eszköz, a legelterjedtebb típus a világon; belső (beültetett) és külső egységből áll. Működésének lényege, hogy egy pumparendszer segítségével mesterségesen áramoltatja a beteg vérét, segítve ezzel a saját szív működését. A műszív kétkamrás típusú és mindkettő részt vesz a szív funkciójának segítésében. A külső és a belső egység között négy kanül biztosította az összeköttetést, amelyeket a beteg mellkasán vezettek ki. Tehát a szívnek mind az artériás, mind a vénás oldalába csöveket helyeztek be, ami kivezette a vért a külső pumpához (műszívhez), majd a felfrissült vért bevezették a szervezetbe. Így a szív munkáját csöveken keresztül egy külső gép végezte.