– Már legelső munkahelyéről, a Hollóházi Porcelángyárból is újításai miatt kellett távoznia, s ennek következményeként bezárultak ön előtt a magyar porcelángyárak kapui. Kísérleteit azonban nem hagyta abba, s a kerámia felé fordult.

– Valóban meg szerettem volna változtatni a Gorka Géza, Gádor István és Kovács Margit nevével fémjelzett kerámiaszemléletet, hiszen úgy éreztem, hogy maga a kerámia-alapanyag önmagában több szépséget tud nyújtani, mintha bekenném üveggel, vagy is a mázzal. Ez az alapanyag ugyanis azonos a földdel, márpedig ha én a földből dolgozom, akkor megpróbálom kicsikarni belőle azokat a mondandókat, amelyeket lényegesnek tartok. Szerettem volna azt csinálni az anyaggal, amit az tenne, ha gondolkodni tudna. Ha az ősembernek elég volt a két keze s az orra előtt található agyag, s abból remekműveket csinált, hátha nekem is sikerül. Így indultam el, s ennek nagyon sokféle leágazását próbáltam ki.

– Egyik ilyen a madártetemekből készített kerámiái. Hogyan jutott eszébe ilyen, sokak által talán morbidnak tűnő ötlet?

– A művészet lényege az élet és a halál határkérdése. Ha belegondolunk, az élet és a pusztulás is egyfajta égés. Én a kerámia kiégetésével csak felgyorsítom egy kicsit ezt a folyamatot. Ha találok egy elpusztult madarat, s otthagyom a földön, akkor abból – ha csak a hangyák, vagy valami meg nem eszi – végül ugyanolyan lenyomat lesz, mint ezek a kerámiáim. Pontosan olyanok ezek, mint az ősállatkövületek.

– Mikor és hogyan került kapcsolatba Herenddel?

– Az Iparművészeti Egyetem rektoraként 1993-ban meghívtak a herendi igazgatósági tanácsba. Gyanítom, nem gondoltak arra, hogy értek a porcelánhoz, inkább díszpintynek kellettem volna oda. De kiderült, hogy tudom, milyen munka folyik ott, s nemcsak úgy, hogy kinézek az igazgatói irodából, hanem úgy is, hogy gatyára vetkőzve lemegyek, és megcsinálom. Herend a privatizáció előtt valutatermelő állami üzem volt, s bármennyi forintot megkapott, mert dollárt tudott hozni. A gyár nagyon jól élt, de művészeti irányba nem fejlesztett, kizárólag a mennyiséget növelte és valamennyire korszerűsítette a technológiáját. A privatizáció után azonban hirtelen megszűnt ez a korlátlan forint-apanázs, a piacról kellett megélni. Természetesen Herendet sokan meg akarták venni. Az Antall-kormány idején azonban úgy döntöttek, hogy Herend egy hungarikum, nemzeti érték, amelynek nem szabad külföldi kézre kerülnie. Végül a saját dolgozói vették meg a részvényeit. Ekkor azonban rádöbbentek, hogy dönteniük kell, merre tovább. Mindenesetre a fejlesztés ekkorra már szükségszerű volt. Én a figurákhoz nyúltam.

– Miért éppen azokat választotta?

– Herend eredeti profilja a klasszikus porcelánmanufaktúrák termékeinek a kiegészítése, pótlása volt. A meisseni, bécsi s különösen a távol-keleti mesterek azonban nem ugyanilyen technológiával dolgoztak, mint a mieink, akiknek ezért meg kellett tanulniuk a különböző gyártási trükköket. Ez pedig egy őrületes tudásvagyont jelentett a gyárnak. A figura azonban valamiért háttérbe szorult, kimaradt. A két világháború között aztán az jutott eszükbe, hogy különböző műtermekből, így Lux Elektől, Strobl Zsigmondtól, Vastagh Györgytől szobrokat vesznek meg, s azokat ültetik át porcelánba. Ebből pedig kialakult egy olyan stílusidegen kollekció, amelyet, úgy éreztem, nem lehet tovább folytatni.

– Így született meg a híres karneváli sorozat.

– Igen, mert kézenfekvő volt, hogy a karnevál mindenkit érdekel. Ráadásul ebben a témában lehet a legjobban kihasználni a porcelán egyik legfontosabb jellemzőjét, a hazugságot. Tudniillik, ha egy porcelánra ránézünk, a fény csillogása felbontja a formát, s így az nem olyannak látszik, mint amilyen. Velencében láttam egy gyönyörű, korallvörös ruhájú nőt, s egyfolytában azon járt az eszem, hogy te jó Isten, ha most levetkőzne, s a ruha alatt egy ronda, vén öregasszony van, akkor megütne a guta. Vagyis a jelmeznek is az a lényege, hogy valami másnak mutassuk magunkat.

– A figurákat a klasszikus herendi motívumok díszítik. Soha nem próbálkozott saját mintákkal?

– Először igen. Egy festőfiúval, Pető Attilával leültem, felrajzoltam, hol vannak a minta súlypontjai, de az atyaúristennek nem akart sikerülni. Akkor megkérdeztem tőle, hogy a herendiek közül melyik motívumot tudná megfesteni. Rámutatott egyre. Ezzel megfordult a dolog, s attól fogva nem én rajzoltam a mintát, hanem kiválasztottam az övékből, s csupán a helyüket határoztam meg.

– Hogyan fogadták az újításait?

– Amikor az elsőket megcsináltam, gyanakodva nézték, háromnegyed részéig megfestve ott álltak hosszú időn keresztül az egyik porcelánfestő polcán. Majd jött egy svájci nagykereskedő, aki felfigyelt rájuk, s megkérdezte, hogy mik ezek, s miért nem ezekkel foglalkoznak. Akkor hirtelen nekiálltak.

– Körülbelül hányféle figurája van?

– Azt hiszem, huszonnégy, de nem vagyok benne biztos.

– Ma is tervez még Herendnek?

– Már három éve nem vagyok velük kapcsolatban, mert a vezetőváltást követően újra el kellett volna magyaráznom az elképzeléseimet, de addigra már meguntam, hogy mindenkivel mindig elölről kezdve veszekedjek valami olyasmiért, ami működik, ráadásul jól. Belefáradtam a kompromisszumok kötésébe, s azt mondtam, hogy köszönöm szépen, ebből elég. De ha visszagondolok, mindig mindenhol akkor fogtak vissza, amikor egy dolog már igazán sikerült.

– Legutóbbi munkáival, amelyek közül jó néhányat láthat is a közönség a most megnyílt kiállításán, az 1956-os forradalom és szabadságharcnak állított emléket. Lehet azt mondani, hogy ezek a kerámiái egyfajta emlékképei a forradalomnak?

– A dolog ennél egy kicsit bonyolultabb. Pont ’56-ban diplomáztam, ott ahol a forradalom központja volt, a Kinizsi utca és az Üllői út sarkán. Ahol mindent szétlőttek, köztük a diplomamunkámat is. Ott feküdtek az utcán a halottak, mi pedig közöttük jártunk-keltünk. Egy csomó ismerősöm is eltűnt. Ötven év elteltével aztán visszagondoltam rájuk. Azt próbáltam meg ábrázolni, amikor az ember visszakerül a földbe, vagy is azt, hogy a „porból vétettél, porrá leszel” tulajdonképpen hogyan is történik. Hát így sikerült.

Barta Boglárka

Kísérletei során a porcelánhasábokat égetés előtt fémszállal hasította meg, vagy lövéssel deformálta, máskor a samottos agyagban halott madarakat égetett ki, de arra is van bőven példa, amikor az üreges figurákat még puhán deformálta, s ezzel ijesztően groteszk agyagfigurákat hozott létre. A szélesebb nyilvánosság a nevét mégis inkább a velencei karnevál élményéből született herendi figuráiról ismeri. Legfrissebb kiállítása március 6-án nyílt meg a Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdió Museion No. 1 Galériájában az Üllői úton.

Schrammel Imre

1933-ban született Szombathelyen.

1952-től a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult, mesterei Borsos Miklós és Gádor István. 1985-tól a főiskola tanára, majd 1993 és 1999 között a rektora lett.

1959–62 között a Hollóházi Porcelángyár művészeti tanácsadójaként dolgozott.

1970-től a Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja, 1981-ben vezetőségi tagja, majd 1986-ban alelnöke lett.

Részt vett a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Képzőművészeti Mesterképző Intézetének a létrehozásában, melynek 1991 óta professzora. A Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja.

Elismerései többek között:

– Munkácsy Mihály-díj (1966)

– a faenzai kerámiabiennále díja (1971, 1973, 1984, 1989)

– Érdemes Művész (1987)

– a pécsi kerámiabiennále I. díja (1970, 1980)

– Bajor Állami Díj (1983)

– a Művészeti Alap nagydíja (1990)

– Kossuth-díj (1991)