A Saphier-gyűjtemény a női festők több száz szereplős, letűnt világát kívánja bemutatni. A tárlat címét hallva azonban meglegyinthet minket kissé a feminizmus szele: miért kell külön kasztként bemutatni a női festőket? Van külön női művészet? S ha igen, miben ragadható meg? A tárlat felvezetőjében idézett, 30-as évek eleji kritika szerint a rendes kiállítások mindegyike tarkázva van nőnemű művészekkel. Az utókor azonban méltatlanul elhallgatta őket. Hozzátesszük, nem csupán az utókor nem becsülte nagyra e festőnők többségét. Szinyei Merse Pál, Tábori Kornél Magyar művésznők című, 1913-ban megjelentetett portrégyűjteményében egyenesen azt állította: „Elismerem hogy ügyesek a nők, megvan az érzékük sokféle finomsághoz, de hiányzik a hím ős karaktere: az alkotó, a teremtő, nagy teljes erő, amivel egyedül lehet csak abszolútbecsű művet alkotni”.

S bár e kijelentést nem cáfolja meg a mostani tárlat, azért ebből az állításból sejthetőnél jóval több értéket találunk. Tény, hogy számtalan tehetséges nő élt a XX. század elején festőként, művészként, akiket az utókor elfeledett. Ám az, hogy méltatlanul-e, egy olyan tárlaton derülne ki leginkább, ahol kortársaikkal együtt, a férfi és női művészek képeit egymás mellé állítva mérettetnének meg ezek az alkotások, a közönségre bízva az ítélkezést. Valószínű, több női festő nem állná meg a helyét a magas mezőnyben, ami nem is csoda, hiszen a 20. század első felében a nők többségének a társadalmi viszonyok nemigen adtak lehetőséget a kibontakozásra, csak a gazdag, előkelő hölgyeknek. Sokuk ragadott palettát, ecsetet, hogy eljárjon nagynevű művészekhez képzőművészetet tanulni, de közülük is csak kevesen tudtak kilépni a műkedvelő szerepkörből. Kétségtelen azonban, hogy nemcsak közepes „piktorinák”, hanem igazi művészek is szerepelnek a tárlaton, s a szemlélődőnek kellemes meglepetést okozhat egy-két, úgymond ismeretlen név. Amennyiben a rendezőknek sikerül rájuk irányítani a nagyérdemű figyelmét, már megérte.

Először meglepődünk a kiállítás bejáratánál, ahol rózsaszín falak fogadnak. Egy pillanatra elmerengünk, miért kellett e szappanszínű festéssel émelyíteni a betérőt, értjük enélkül is, milyen témájú anyagot fogunk látni. Az első képeknél már ismerős névbe botlunk, Undi Mariska, a gödöllői művésztelep egyik meghatározó alakjának gyermekportréja fogad. Ez azért is érdekes, mert Undiról sokunknak inkább népművészeti motívumokkal gazdagított enteriőrjei ugranak be, festményei kevésbé ismertek. Igazán kellemes meglepetés Braunecker Stina bárónő Hölgy legyezővel című portréja, a bárónő a korabeli közvélemény számára ismert arcképfestő volt, a művészi elit tagjaihoz, például az arcképfestészettel is foglalkozó Lotz Károlyéhoz mérhető talentummal dolgozott – ezt bizonyítja e portré is. Főleg az arisztokrata körök tagjai halmozták el megbízatásokkal, ami származását tekintve cseppet sem véletlen. Vászna előtt modellt állt Andrássy Gyula, Bánffy Dezső, Apponyi Albert, Khuen-Héderváry Károly, vagyis a korabeli politikai elit, mosolyogva hozzátehetnénk, pártállástól függetlenül. Székely-Kovács Orsolya gyermekportréi is megállnák a helyüket az elismert „nagyok” között, nem véletlen hogy fiatalon, húszas évei elején már kiállításokon szerepelt.

Lohwag Ernesztin Díványon ülő nő című portréja szintén kiemelkedik a tárlat anyagából. Asszonynevén talán ismertebb, hiszen Szablya-Firschauf Ferenc felesége volt, férjével Nagybányán, Hollósy Simon művésztelepén képezték magukat, s ők alapították a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesületét is. Az egyik legérdekesebb személyiség Kalivoda Kata, a festőnő arc- és tájképfestészettel foglalkozott, illetve a magyar grafika történetében ő az első női karikaturisták egyike, tehetségét ebben a kifejezetten férfias szakmában is próbára tette. Évtizedeken keresztül állandó rajzolója volt a Borsszem Jankó nevű élclapnak, egy ideig szerkesztőségi tagja is. Reggeli fohász című képe viszont a hétköznapi pillanatok érzékeny megragadását bizonyítja, szintúgy, mint a kétszeres Munkácsy-díjas Aszódi-Weil Erzsébet Búcsúzkodás előtt című képe.

A kiállításon látható művekről visszaköszönnek a 20. század első felének művészettörténeti szempontból izgalmas korszakai, az igazán nőies, impresszionista képektől, a pointilizmuson át az expresszív, élénk színeket használó modernekig sok mindent láthatunk. Annyi bizton megállapítható, a nők természetüknél fogva az érzékenységet, a kifinomultságukat emelték be művészetükbe, de ettől nem született külön „női festészet” kategória a vásznakon. Inkább az adott alkotás gazdagodott, s ennek köszönhetően a század első felének művészettörténeti anyaga is.

(ana)