– Húsz év után ez az első játékfilmje. Miért hagyta abba annak idején?

– A hazai filmgyártás kifulladt a rendszerváltozás után. Már akkor éreztem, hogy afféle megélhetési filmezés lesz belőle, s abban nem akartam részt venni. Inkább a televíziózás felé fordultam.

– De egy idő után onnan is eltűnt a neve…

– Valóban. A polgári kormányzattal azonos értékrendszerben gondolkodtunk, de aztán jöttek a 2002-es választások, és úgymond nyugdíjba vonultam. Nem teljesen, mert ezután még pályázgattam egy ideig, de mindent visszadobtak. Szorosra zárták soraikat a szakma helyzetbe került emberei.

– Most viszont nyert egy 140 milliós támogatást az ORTT-től, ebből készült el a játékfilm. Valljuk be, meglehetősen sovány költségvetés…

– Kálomista Gábor producerrel fogtunk össze, aki elég bevállalós ember. Tetszett neki a Komor ló ötlete, annak ellenére, vagy pont azért, mert eddig kifejezetten közönségfilmekkel foglalkozott. A pénzből pedig ki kellett jönnünk, nem volt más választásunk.

– Bevállalós ember? A film a Hortobágy világába, annak tiszta emberi és természeti viszonyaiba viszi vissza a nézőt, vállalva a magyar paraszti társadalom hagyományait. Ráadásul egyik legnagyobb irodalmi klasszikusunk, Móricz Zsigmond novellájára támaszkodva. Ezt tényleg be kellett vállalni…

– Mindig is fogva tartott a Hortobágy világa, Karcagon töltöttem gyermekkorom nyarait. Azt akartam elmondani a filmben, hogy az embernek szembe kell néznie a múlttal. Tisztázni kell a dolgokat, akár harmincnégy év múltán is, ahogy ez a Komor lóban megtörténik. Ennek persze ára van, amit nem lehet egyszerű üzleti alkukkal megoldani, illetve helyettesíteni. Én ezt a szembenézésre való készséget a Hortobágy elmúlt világában, a róla írt Móricz-novellában, valamint a megőrzött és ma még mindig pislákoló legendákban találtam meg. Ez nyilván furcsa egy olyan korban, amelyben az alkotók többsége közpénzen épít egyéni művészkarriereket.

– Az ön filmjét olyan erejű katarzisok jellemzik, amilyeneket aligha vállalt volna egy fiatal rendező…

– A katarzis ma nem divat. Pedig ez a szó valójában a lélek átalakulását, kifehéredését jelenti. És nemcsak a filmművészetben van belőle hiány, az életben is. A politikában főként. Nem jó ez. A katarzis a lélek életének és természetének része, ezt már a görögök is tudták.

– Nagyon szépek a képek, a valaha volt világhírű magyar természetfilmes iskola fénykorát idézik. Ez is egy bevállalás?

– Nekem ez magától értetődő dolog volt, én is ennek a természetfilm-iskolának az emlőin nevelkedtem, Kollányi Ágoston volt a mesterem. Az illetékesek azonban agyoncsapták ezt a műfajt, holott a Kárpát-medence felbecsülhetetlen természeti értékekkel rendelkezik, lett volna miről forgatni. Amúgy a vidék, az ősi emberi lélek, a néphez kötődő tradíciók ábrázolása nálunk technikailag jóval fejlettebb államokban, például Dél-Koreában nagyon fontos. A mai magyar film viszont épp arra törekszik, hogy mindezt lefeszítsük magunkról, mert ezek a keretek túl szűknek találtatnak.

– Várható, hogy a mozikban is forgalmazzák a filmet?

– Nem, ahhoz még 15 millió forint kellene, hogy kópia készüljön belőle. DVD-n él majd tovább a film, és nagyon büszke lennék, ha az iskolákban is beraknák a lejátszókba.

– A mostani csapáson halad tovább?

– Persze! És legyen bármilyen mondanivalóm, továbbra is a magyar vidékben, a faluban, annak lakóiban és hagyományaiban, az ehhez kötődő irodalmi kincsekben gondolkodom.

– Honnan lesz pénz?

– Egy idegenforgalmi szakember azt mondta nekem, hogy a Hortobágyból világszenzációt lehetne csinálni. De nem tesszük, mert szégyelljük a gulyáslevest, a csikósok bő gatyáját, a citera hangját. Önmagunkat. Lélekben amerikanizálódni akarunk. Film terén pedig már majdnem amerikaiak vagyunk. Nézzük csak meg a tévék és a mozik kínálatát, mennyi amerikai film fut egyszerre! Én őszintén bízom benne, hogy ez az állapot csak átmeneti. Még akkor is, ha száz évig tart.

Sinkovics Ferenc