Ennek felismeréséhez a szavazóbázisának idő kell. Egy „történelmi” személy a démoni szónoklatait hallgató nők némelyikére olyan hatást gyakorolt, hogy a „folyó ügyeiket” képtelenek voltak visszatartani. A miniszterelnök szuggesztív színészi alakításai gyaníthatóan megközelíthették a nagy diktátort. A liberális párt Hordágy Ágnese már korábban belehúzott, sikerült neki szétvernie az egészségügyet. Hagymázas reformelképzelései egy fejlett demokráciájú országban a fantazmagória területén maradnának, nálunk azonban halálos valósággá váltak. Az SZDSZ szintén belehúzott, amikor kampányában a szocializmus felszámolására ösztökélte a választópolgárokat. Az apró párt tagjai azonban nem húznak bele a frakcióvezetőjük megválasztása körüli csalások kiderítésében, ezek vizsgálati végeredményét a népszavazás utáni időpontra tették. Nagyon bonyolult dolog kideríteni az olyan csalást, ami már másnap napvilágra kerül. Tele van a padlásunk Duma Franci teljesítetlen ígéreteivel, ráadásul hatalomra kerülése óta számtalan lépésével folyamatosan terheli fejünk felett a födémet. Magabiztosan állítja, a márciusi népszavazás a politikai ellenfeleinek a csődjét fogja eredményezni (a levél még a népszavazás előtt íródott – a szerk). Ő már előre tudja, hogy a kormánya reformjait támogató maximum 20% szavazói arány az eredmény kiértékelésekor több lesz mint 80 százalék elutasító – tehát igen – szavazat. A hatalomért folytatott harc ijesztő hasonlósága fedezhető fel a Tanácsköztársaság és a jelen kormány módszerei között. A különbség köztük annyi, hogy míg 19-ben az elvtársak a magántulajdont államosították, a posztelvtársak most az állami tulajdont játsszák át klikkrendszerük részére magántulajdonnak. Akkor is, most is tönkretették Magyarországot. Ennek a kormánynak nem belehúzni, hanem elhúzni kéne végre!

Tégen László, Nagymaros

Horváth Ágnesnek

Elmondom önnek egy ügyeleti élményemet. Egy átlagos ügyeleti napon a napi osztályos és ambulanter munka közben megpihenve néhány percre elővettem a havi fizetési borítékomat, hogy belepillantsak. A részletekkel nem törődve a nettó banki átutalást kerestem. 57 900 forint volt a végösszeg. Villogott rám, mint a jackpot a kaszinóban. Éreztem, kezdek rosszul lenni, a pánikbetegség tüneteit kezdtem magamon észlelni. Összeszedtem magam. Első gondolatom a család: négy hónapos kisfiam és egyetemista feleségem. Ők ketten még tőlem függnek. Majd felvillantak a közüzemi számláim (a távhő évi egyenlege százezer forint volt; túlszámlázás, reklamálás stb.) Szorongás tört rám. Egy hetvenágyas megyei kórház háromemeletes gyermekosztályán egyedül vagyok, szintenként két nővérrel. A betegek: koraszülöttől serdülőig, 0–18 éves korig, mondhatjuk úgy is: 1200 grammtól 120 kg-ig. Egy-egy gyerek vizsgálata valóságos próbatétel, vallomás a tudásról, számadás a lelkiismerettel. A legkisebb döntésnek is súlya van, csak egy diagnózis fogadható el: a jó! Megint flashback. 57 900 Ft, 57 900 Ft! Szenvedek. Most ezt az egészet abbahagyom! Azonnal hazamegyek! Nem lehet! Én felelek minden gyerek egészségéért. Az orvosi eskü és a lelkiismeret ott tart. Mégsem! Akkor külföld. De az anyaföldbe gyökerezett lábbal hogyan? (Miért bünteti az állam a polgárait, hogy az adójukból kitanít, majd ilyen fizetéssel elüldöz, a nép meg felcser nélkül marad?). Elmegyek egy gyógyszercégbe! Nem jó. A piacon nem tudok alkudni, vigéckedni különben sincs gyomrom. Akkor a paraszolvencia! Ehhez meg képem nincsen! Erkölcsi mércémnek és fanatikus hivatástudatomnak foglya vagyok. Gyötrődöm, majd ez átcsap méregbe. Gyűlölök mindenkit, aki többet keres. Már kivetkőztem magamból. Nővércsengő, azóta már harmadszor. Megyek. A gyerek üvöltve sír, az anyuka panaszkodik. ELÉG! ELÉG! ELÉG! Most az Úr szelíd szavát hallom hirtelen: Fiam, a szeretet a te fegyvered! Elszégyellem magam. Nekem dolgom van ebben a világban… és dolgozom tovább. Ennyi a történet. Tanulság a jövő generációnak (?): két év gyermekorvosi gyakorlat után egyszer, és remélem, utoljára, a havi nettó fizetésem 57 900 Ft volt. És most megértettem, kedves Ágnes: a fenti jövedelem nem engem vagy a munkámat minősíti, hanem természetesen önt és mindazt, amit képvisel. Szégyenkezzen ön a fizetésem miatt! Ez az ön bizonyítványa, s nálam elégtelent kapott!

Dr. Mateisz Lénárd, Szekszárd

Valami bűzlik

A koszovói történések kapcsán elvesztették a fejüket az oláhok is. A legnézettebb, s eddig a legobjektívebb hírtévéjük, a Realitatea is reaktiválta a sifonérből az 1990-es nagy román „hazafiakat”: Adrian Paunescut, W. C. Tudort, Gheorgehe Funart, Gheorghe Pruteanut stb., akiket összeültettek, hogy a koszovói helyzetről nyilatkozzanak, miközben egy szó se a koszovárokról, de annál több az erdélyi magyarokról, s a magyarokról úgy általában. Még a magyarok által agyonplecsnizett Mircea Dinescu költő is azt mondta, hogy jól tették, hogy nem ismerték el Koszovó függetlenségét! Erre jegyezte meg az egyik reálitátés műsorfacsaró, hogy akkora port vernek az egészből, hogy még a világ azt hiszi, hogy Romániában tényleg bűzlik valami az erdélyi magyar kérdés körül. Hát bűzlik!

A bűzről jut eszembe, olvasom az anyaországi sajtóban, hogy a Lipótmező bezárása után, Mengele Ági lakatot rakat az Országos Addiktológiai Intézet kapujára is. Ceausescu is ilyen suszter módszerrel akarta bizonygatni a nagy román nép mentálhigiénés tökéletességét. Ha nincs intézet, nincs bolond és szenvedélybeteg se – politikailag. Aztán 1989 után kiderült, hogy a Ceausescu-korszak „makkegészséges” román népe között szignifikánsan magasabb az elmeháborodottak és az ilyen meg olyan dependenciákban szenvedők aránya, mint általában Európában. Azóta a demokrácia égisze alatt a román elmebetegek a román parlamentből (lásd Funar, W. C. Tudor stb.) kezelgetik a normálisokat!

TO., Mikháza

Idő van!

A történelem a most regnáló Zuschlagokat, Kabaikat, Kulcsárokat és akik még szabadlábon vannak, arra figyelmezteti, hogy a túlérett gyümölcs hamar leesik a fáról. Talán ezzel magyarázható, hogy most az üzleti szellemű (embertelen) társadalombiztosítási rendszerünket kapkodva, pánikszerű gyorsasággal szeretnék bevezetni. Bizony, az idő könyörtelen! A megalázott, kárvallott kisember, akinek a „láncain kívül” már nincs más vesztenivalója egy régi magyar közmondásban bízik: Ami késik, nem múlik! A mai Tiborcok egyszer majd pontot tesznek a mondat végére.

K. K., Szeged

Privatizálni?

A jól ismert gyakorlat szerint a dobra verendő cuccnak előbb amortizálódnia kell, s ha kellően lerohasztott állapotba került, el lehet passzolni bagóért. Bár ez idáig csupa-csupa vagyoni jellegű „ingünkről-gatyánkról” szólt a mese, annyira hozzászoktunk a mesékhez, hogy majd fel se tűnik, lassan az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkot is privatizálják. Hát vagyonként nem lehet meghatározni, de a hely maga pompás. Golfpályának, plázának… stb. Mert különben kit érdekelne egy ilyen kihaló félben vegetáló népség múltbélisége, mint a magyar? Viszont az amortizáció tény. A pénzmegvonások miatt rohadozik, korhadozik az emlékhely. Az idő vasfoga a Feszty körképet is rágja. Fölötte az épület beázik, edényekbe fogják föl az esővizet. Maga a körkép is ázik. A második világháború nem okozott akkora kárt benne, mint a mostani galeri. „Ezeknek” mindenre van pénzük, propagandára milliárdok, vízágyúra, pajzsokra, rendőrgúnyára stb., van itt lóvé az üvegzsebekben, romaházakra, szegregációra, kordonozásra, a nemzeti ünnepek tönkretételére, és lehetne sorolni napestig – egyedül a Feszty-körkép megmentéséhez szükséges 220-230 millió forint sehol. Nem tudom, ha ennek a körképnek nem az lenne a neve, ami, hanem mondjuk a „Kivonulás Egyiptomból”, akkor is ilyen bitangban lenne hagyva az emlékpark?

Id. Miskolci Ferenc, Nagymaros

Emléknap

Tudjuk, kik vezetik ma Magyarországot. Ugyanazok szinte, akik 40 évig. Kezükben a kormánykerék. Tőlük függött például az is, hogy február 25-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján csak ímmel-ámmal, nyögvenyelősen emlékezhettünk. Társadalmi esemény átéléséhez nem elég a fél ország. Sem a fél szív. A balliberálisok rettegnek a közelmúlt nyers valóságától. Pedig ha akarnak, tudnak az elvtársak emlékezni. Az április 4. előtti napokon pl. már a vízcsapból is a „felszabadítók” dicsőítése folyt. Kitüntetéseket osztogattak (egymásnak) ingyensör, virsli fűtötte az érdeklődést. Zászlóerdőbe öltöztették a településeket, városokat. Rajzórán a kisiskolások vörös zászlót és vörös csillagot festettek. Elő- és utóélete volt ennek az átkos napnak. Ma a balliberálisok részéről csend és konok hallgatás van febr. 25-én. Ők a kommunizmust a fasizmushoz hasonlítva szalonképesnek tartják. Kettős mércével mérik a kétféle gyalázatot. Régen tanították a közelmúltat az iskolákban – mégpedig érzelemdúsan, ma az utódaik (mondhatnánk jogutódot, eszmetársat is – egyre megy) tabutémaként kezelik. Apáik-nagyapáik életét azért rejtik el az ifjúság elől, mert az elvtársak (közvetlen részvétellel vagy egyszerű rábólintással) részesei voltak a kommunizmus bűneinek. Támogatták a megszállást és az egypárti diktatúrát, mert parancsuralmuk külső (meg zubbonyban belső) támasza a Vörös Hadsereg volt. Utólag – fél évszázad múltán – már hiába fogadták el, hogy a SZU-katonáknak haza kellett menniük és hogy 56 mégsem volt ellenforradalom – az áldozatokat feltámasztani, meggyógyítani, kárpótolni már nem tudták. Nem is akarták. Mit érünk ma azzal, hogy majd ötven év múlva kimondják az igazat, ahogy azt az „ellenforradalommal” is tették? Mi csak egyszer élünk: itt és most. Hogyan? Diktátorok demokráciájában!

Kövér Károly, Szeged