Miskolctól észak felé tartva hamar elérhetjük Sajóbábonyt. Az Árpád-kori község, melyet már 1325-ben oklevél említ, a borsodi megyeszékhelytől tizenhárom kilométerre található. Zsákfalu, akárcsak Sajómente több más települése. Az 1940-es években hadiüzemet telepítettek Sajóbábonyba, a kommunizmusban az Észak-Magyarországi Vegyiművek működött a faluban, csúcsidőszakában háromezer ember termelt itt növényvédőszereket, és habosított műanyagot. Az 90-es években a hazai ipar legnagyobb részével együtt aztán ez az üzem is bezárta a kapuit.

A szerves fejlődést megerőszakoló iparosítás nyomai azonban megmaradtak. Leginkább az szembetűnő, hogy legelőször nem a falusias portákat, hanem az 1950-es évek jellegzetes „Sztálin-barokk” munkáslakótelepét pillantjuk meg. Ezek határozzák meg Sajóbábony látképét. A falunak ma háromezer-kétszáz lakosa van. Ebből nyolcszáz cigány. S ahogy az már lenni szokott falun, az együttélés nem éppen súrlódásmentes…

– Nyolcszázhatvannégy sajóbábonyi polgár írta alá azon kezdeményezést, mely arra kérte az önkormányzatot, hogy sürgősen tegyen lépéseket a közbiztonság javítása érdekében – mondja dr. Török Barna, a község jegyzője.

A falusiak elkeseredett aláírásgyűjtése hatására Sajóbábony képviselő-testülete nyolcpontos határozatot fogadott el a közbiztonság javítása érdekében. Ebben kezdeményezik a tanúvédelem szigorítását, a büntetési tételek egyértelműsítését a bíróságok mérlegelési lehetőségének rovására, a hatósági feladatokat ellátók szigorúbb védelmét, és a sérelmükre elkövetett bűncselekmények következményeinek megduplázását, a rendőrség létszámának emelését, és hatáskörének bővítését, a fegyveres szerv társadalmi felügyeletének megszüntetését, önkormányzati rendőrség vagy csendőrség felállítását, a szabálysértési eljárások egyszerűsítését és szigorítását.

És szeretnék, ha visszaállítanák a halálbüntetést. Utóbbi hír nagy port vert fel, megrágta a sajtó, írtak és beszéltek róla, meglehetős felháborodással. Pedig a sajóbábonyiak nem jókedvükben, hanem elkeseredésükben kérik, amit kérnek.

Ennek oka rendkívül egyszerű. Ahogy vidéken oly sok településen, Sajóbábonyban is nagy gondot jelent az elharapózó bűnözés, amellyel a községben szolgáló három rendőr alig tudja fölvenni a harcot. S ahogy az már lenni szokott, a kedélyeket borzoló bűncselekmények elkövetői közt a falu lakosságában elfoglalt arányuknál jóval erőteljesebben találhatók cigányok.

– Ma Magyarországon nagyon sok ember nem mer tanúskodni, nem mer aláírni egy-egy feljelentést, mert fél, hiszen senki nem védi meg. A bizottság előtt elmondtuk, hogy Sajóbábonyban egyesek büntetlenül besétálnak mások veteményesébe, ellopják a terményt, a segélyek kifizetésekor részegen ordítoznak, kötekednek, egyszóval riadalmat, félelmet keltenek a tisztességes emberekben, s ennek nincs következménye. Néhány éve saját házában megöltek és kiraboltak egy idős bácsit – sorolja egyre indulatosabban a bajokat Török Barna.

Hozzáteszi, nem titok, hogy mindezeket jellemzően cigányok követik el, miként számtalan hasonló esetben országszerte. Országos gondról van tehát szó, Sajóbábonyt tulajdonképpen bármely más település nevével helyettesíthettük volna, ahol jelentősebb lélekszámú cigány lakosság él.

A falu cigánysora lehangoló, riasztó képet mutat. Nem a kézzelfogható szegénység az igazi dráma, hanem a jobb minőségű életre való igény hiányának nyilvánvaló jelei: a lyukas háztetők, melyeken kedve szerint jár ki-be a szél, a sarkaiból kifordult kertkapuk, a hiányzó ablak- és ajtókeretek, szemétkupacok, a szurtos purdék, a megműveletlen konyhakertek, melyeket fölver a dudva, ahelyett, hogy némi zöldséget, egyebet vetnének bele a ház lakói. És sár, sok sár.

– Valamikor a falunak ezen a részén sem voltak ilyen házak, de aztán cigánysor lett belőle, s lassan lepusztult – mondja Tatár István, aki autószerelőként keresi kenyerét Sajóbábonyban. – Sajóbábony a Bükk lankáinál fekszik, valamikor a falu fölötti hegyoldalak tele voltak erdővel. Mára alig maradtak fák, ellopták, letarolták a környéket.

Bár a helyiek kezdeményezését az országgyűlési bizottság hidegen, sőt ellenségesen fogadta, annyi előrelépést elkönyvelhettek a sajóbábonyiak, hogy egy ideje sűrűbb a rendőri jelenlét a falu utcáin. Ott-jártunkkor magunk is találkozunk a rendőrautóval, mely a zűrösebb településrészeket figyeli. Ez azonban tüneti gyorskezelés.

– Ez csak másodsorban rendőrségi kérdés, elsődlegesen a törvényalkotóknak kell lépniük. Amíg a bűncselekményeknek nem lesz visszatartó erejük, ez a fajta bűnözés csak sokasodni fog – vélekedik Török Barna jegyző, aki szerint a megélhetési bűnözés fogalmának bevezetése gyakorlatilag fölmentést adott a termény- és falopásokra, a magántulajdon szentségének semmibevételére.

Ráadásul Sajóbábonyban még cigány kisebbségi önkormányzat sincs, mivel a helyi cigányok közül senki sem vállalta, hogy ilyen módon próbálja segíteni övéi boldogulását. A sajóbábonyi elöljárók ezért követségben jártak az ország házában.

– Kezdeményezésünkkel sikerült eljutni az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottsága elé, ahol meghallgattak minket – mesél a fejleményekről Török Barna. Itt azonban olyan fogadtatásban részesültek, amilyenre legrosszabb álmukban sem számítottak.

– Amikor előadtuk, miről van szó, néhány képviselő egyszerűen rasszistának nevezett bennünket. Különösen két SZDSZ-es politikus, Molnár Lajos és Mécs Imre vitte a prímet ebben – avat be a budapesti látogatás részleteibe Sajóbábony jegyzője.

Pillanatra elmélázunk azon, hogy az orvos és közgazdász végzettségű bukott egészségügyi miniszter milyen illetékesség birtokában tevékenykedik a Honvédelmi és Rendészeti Bizottságban, de Török Barna visszaterel beszélgetésünk tárgyához.

– Egyszerűen nem voltak kíváncsiak a gondjainkra, sőt a két említett politikus kifejezetten ellenséges volt. Mécs Imre azzal állt elő, hogy ő tudja, milyen a siralomházban akasztásra várni. Molnár Lajos szerint a levelünk, amit az Országgyűlésnek írtunk, a rasszizmus határát jelenti. Pedig kezdeményezésünk nem a cigányok, hanem a bűnözők ellen irányul. Nem véletlen, hogy a nyolcszázhatvannégy aláíró között cigányok is voltak – tájékoztat Török Barna.

Erről magunk is meggyőződünk, amikor feldúlt cigány fiatalember rontott be a jegyzői irodába azzal, hogy most már elég a cigányellenes cirkuszból. Állítása szerint egy fehér autó gurult végig a cigánysoron, melynek utasai kiszálltak fényképezni, majd cigányellenes jelszavakat kiabáltak. A kis közjáték kiválóan mutatja, miként terjednek a rémhírek, a kérdéses fehér autóval ugyanis a Demokrata munkatársai jártak a falu cigányok lakta részén, s a fotózás miatt pedig éppenséggel a mi fejünkhöz vágtak csúf dolgokat az ordítozó cigányok, akik szerint – szó szerinti idézünk – „a magyarok rasszisták és fajgyűlölők, és ők rabolnak, gyilkolnak, nem a cigányok”!

Cigánysori tapasztalataink persze nem hatottak az újdonság erejével, tudtuk, mire számíthatunk. Hasonló helyzetekben ugyanis száz esetből kilencvenkilenc alkalommal így reagálnak az érintett cigány közösség hangadói hazánk bármely fertályán. Országos bajról van ugyanis szó. S ez elsősorban nem népjóléti természetű, hiszen a szegénység, a munkanélküliség önmagában nem indokolja a mindennapos lopásokat, a kötekedő magatartást, sőt nem ritkán az elképzelhetetlen, szinte szertartásos kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokat. A fekélyesedő gond persze összetett, van benne szociális és civilizációs elem egyaránt.

Dr. Póczik Szilveszter kriminológus Cigány integrációs problémák (Kölcsey Intézet, 2003, Budapest) című munkájában a váci börtönben készített felmérése alapján ezt írja: „A kriminalisztikában már korábban ismert volt, hogy a cigányok elkövetési módjainak vannak bizonyos minőségi és mennyiségi jellemzői, egyebek között az indokolatlan brutalitás és rombolási hajlam. […] A cigány bűnelkövetők oroszlánrésze (70-80 százalék) egy kimondottan kriminális életvitelt folytató szubkultúrából kerültek ki, ezt támasztotta alá a visszaesők, többszörösen visszaesők rendkívül magas aránya is. […] Míg a magyar csoportban csak az indulati cselekmények esetén – tehát a teljes bűnözési mező egy szegmensében – mutatkozik felfokozott, romboló agresszió, addig az asszimiláns és a cigány csoport bűnelkövetésének valamennyi lényeges területén fokozott agresszivitás nyilvánul meg. […] Az asszimiláns és a cigány csoportban a bűnismétlők aránya egyaránt mintegy 80 százalék, a magyar csoportban talált érték majd kétszerese.”

Ezek félremagyarázhatatlan tények. Sajóbábony és általában a magyar falvak félelemben élő népe védelemre szorul, segítségre vár. Bűnt követ el a magyarság és a cigányság ellen, aki politikai haszonlesésből nem hajlandó hatástalanítani a ketyegő bombát.

Ágoston Balázs

Visszatartó erő

Magyarországon az Alkotmánybíróság 23/1990-es határozata eltörölte a halálbüntetést, hazánk európai uniós tagsága pedig nem is teszi lehetővé annak újbóli bevezetését, bár az említett határozat óta megugrott az emberölések száma. A felmérések szerint a magyarok 60 százaléka támogatná a legsúlyosabb büntetési forma visszaállítását. Az 1990-es években többen kezdeményezték ezt, a legismertebb Tóth Tamás volt sárszentmihályi polgármester, akinek fiát lőgyakorlatozó bűnözők gyilkolták meg. Tóth Tamás néhány hónap alatt kétszázezer aláírást gyűjtött össze, hogy népszavazást írjanak ki a kérdésben, de az Országos Választási Bizottság formai okokra hivatkozva nem fogadta el a kézjegyeket. A nyolc halálos áldozatot követelő móri mészárlás után Orbán Viktor leköszönő miniszterelnökként úgy nyilatkozott, „nekünk, magyaroknak azután, ami Magyarországon történt, azt gondolom, hogy azon országok között van a helyünk, akik amellett érvelnek Európában, hogy a halálbüntetés ismételten a nemzeti jogalkotás hatáskörébe kerüljön”.