A síiták hagyományosan szegény kisebbség voltak Libanonon belül. Mint az ország többi felekezetét, őket is régi klánok irányították. A 70-es években azonban értelmiségiek és vallástudók egy csoportja megalakította az Amal (Reménység) pártot, amely programjában a szegény síiták lakta déli régiók felzárkóztatását tűzte ki célul, és e hangzatos programmal átvette a hatalmat a régi klánoktól. Az időközben kirobbanó polgárháború azonban keresztülhúzta az Amal számításait. Az elmaradott területek felzárkóztatása nem valósult meg. A párt vezetői ellenben látványos vagyonokra tettek szert.

Az 1980-as évek elején Izrael közvetlenül is beavatkozott a polgárháborúba. Tankjai átgördültek a libanoni határon, és megindultak Bejrút irányába. Mivel a megszállt területeken síiták laktak, rájuk hárult a feladat, hogy felvegyék a harcot Izraellel. Iránból több mint ezer forradalmi gárdista érkezett a megszállt vidékre, akik helyi síita fiatalokat képeztek ki a gerillaharcra. Ezek a fiatalok alakították meg a Hezbollahot, magyarul Isten Pártját.

A szervezetre azonban más feladat is hárult: életet kellett lehelniük a porig rombolt dél-libanoni infrastruktúrába, amelynek helyreállítására az ország kormányának nem volt kellő kapacitása. A Hezbollah iráni és szír segítséggel szép lassan kiépítette infrastruktúráját, és ezáltal saját kliensrendszerét. A szervezet társadalmi bázisának kiépítése után parlamenti párttá alakult. Emellett gerilláik tovább folytatták a fegyveres harcot az izraeliekkel szemben.

Eddig a történelmi beszámoló. Ahhoz azonban, hogy megértsük a Hezbollahot, személyes tapasztalatokra van szükség. Utam során ezért úgy döntöttem, látogatást teszek a szervezet déli fellegvárában.

Nabatijje városába a zömében szunnitáklakta Szidónon keresztül vezet az út. Ahogy taxim távolodik az utolsó déli szunnita fellegvártól, úgy fogyatkoznak az út szélén a piros-fehér-cédrusos libanoni zászlók, és veszik át helyüket a Hezbollah zöld-sárga lobogói. Az út szélén imitt-amott kiégett izraeli harckocsik állnak, hirdetve a Hezbollah korábbi győzelmeit.

– Nézd! – mutat büszkén az egyik roncsra idős taxisofőröm. – Pár ezer harcos megfutamította a világ egyik legerősebb hadseregét. Ráadásul kétszer is! Mi ez, ha nem csoda? Szavait nem tudom cáfolni. A Hezbollah, vagy ahogy ők magukat nevezik, az „Iszlám Ellenállás” a 90-es években kíméletlen gerillaharcot indított a Libanon déli részét megszálló izraeli csapatok ellen, ami eredményeként azok 2000 májusában ki is vonultak az országból. 2006 nyarán pedig a „harminchárom napos háború” néven elhíresült harcok során újabb győzelmet aratott az izraeliek felett.

A kilométerek fogynak, mi pedig lassan megérkezünk Nabatijje városába. Ez már egy másik világ. A környék leginkább a szíriai nagyvárosokra emlékeztet. Itt már nyoma sincs a gazdag szunnita és keresztény vidékekre jellemző csillogásnak. Az útszéli plakátokról és mindenüvé ragasztott poszterekről ezer formában köszön rám a Hezbollah vezetőjének, Haszan Naszrallahnak a képe. Ez persze nem helyi sajátosság. Bárhol járunk Libanonban, szinte mindenhol hasonló látvány fogad. Egyedül a plakátokon szereplő arcok, pártemblémák és üzenetek változnak. Az embernek olyan érzése van, mintha állandóan választási kampány zajlana. Erről persze szó sincs. De ha kampány is van, Libanonban senkit nem kell meggyőzni, hogy kire adja le a voksát. Az emberek családi és felekezeti kötődéseiknek megfelelően szavaznak a pártokra és a jelöltekre. Az állandó plakátozás sokkal inkább a vezetők kommunikációja híveik irányába. Ha bármilyen politikai esemény történik, az azokra reagáló plakátok szinte azonnal megjelennek, hogy segítsenek az egységes közvélemény kialakításában. Az emberek így érzik, hogy vezetőik állandóan mellettük vannak, és urai a helyzetnek.

Az utcán sétálva szuvenír boltra bukkanok. Ez a boltocska azonban más, mint amire az ember máshol hasonló címszó alatt számítana. A bekapcsolt televízióból a Hezbollah által üzemeltetett al-Manár csatorna szól. A polcokon és akasztókon pedig vallási könyvek, Hezbollah indulós CD-k, zászlók, Naszrallah-arcképes kulcstartók, Hezbollah-emblémás poháralátétek és más hasonló tárgyak sorakoznak.

Egy a bolthoz közeli kávézóban középkorú férfiak üldögélnek. Szóba elegyedem velük, és melléjük telepszem. Megtudom, hogy bár a déli régió ellenőrzését mára hivatalosan a libanoni hadsereg látja el, a Hezbollah mégsem vonult ki teljesen. A szervezet civil ruhás biztonsági emberei észrevétlenül ugyan, de mindenhol ott vannak. E miatt persze nem lehet őket kárhoztatni, hiszen a szervezet nemcsak önmaga, de támogatói és infrastruktúrája biztonságáért is felelős.

– Az emberek mindennapi ügyeikkel gyakran a Hezbollah sejkjeihez fordulnak jogorvoslatért – tájékoztat Hadzs Haidar, egy ötvenes éveiben járó férfi. – Az állam által végzett jogorvoslat igen lassú és körülményes – magyarázza. – A Hezbollah bírája azonnal ítéletet hoz. A sejk ráadásul nem részrehajló. Ha keresztény megy hozzá, annak is igazságosan jár el az ügyében.

Bár Libanon teljes mértékben demokratikus ország, a régi kliens-, vagy ahogy ők mondják, zaím-rendszer máig a politikai élet gerincét képezi. A régi Libanonban a zaím egy tekintélyes vezető volt, aki klánján és kliensein keresztül vezette a többi klánt, és gondoskodott azok megélhetéséről. Ezen az elven épül fel a Hezbollah is. Leszámítva, hogy itt első helyen nem a vérségi szál, hanem a megbízhatóság és elkötelezettség áll. A szervezet népszerűségének fő oka az, hogy tényleg helyiekből toborozza embereit, és mindenkinek csakis rátermettségén múlik, hogy mennyire viszi a párton belül.

– A szomszédunk a helyi biztonsági főnök első embere – büszkélkedik Hadzs Haidar. – Ők nem gazdag emberek – magyarázza Mazen, egy sima arcú, negyvenes férfi. – Nincsenek nyaralóik, nagy házaik. Többségük egyetlen vagyona egy lakás és egy autó. Egyszerű lakóházakban laknak.

A régi időkben a zaím biztosította a kisemberek megélhetését. Munkát és létbiztonságot kínált nekik. Ezt teszi ma a Hezbollah is. Hadzs Haidar családja erre tökéletes példa. Ő maga mérnökként dolgozik a szervezetnek, testvére pedig a helyi agrárbizottságon belül tevékenykedik. A Hezbollah infrastruktúrája működtetésének költségei igen alacsonyak, mivel a dolgozók, legyenek alacsony vagy magas beosztásban, kevés bérrel is beérik. A férfi elárulja, hogy a Hezbollah szolgálatában állók nagyjából felét kapják annak a pénznek, amit máshol kapnának ugyanazért a munkáért. Ettől azonban a párt alkalmazottai még nem élnek rosszabbul, mint mások, mivel a szervezet rengeteg ingyenes szolgáltatást nyújt az intézményeiben dolgozóknak. A helyi gyermekeknek például ingyenes nyári iskolát és tábort szerveznek, sok áruhoz és szolgáltatáshoz pedig a piaci ár alatt juttatják a rászorulókat.

A Hezbollah persze nem találta fel a spanyol viaszt. A közel-keleti társadalmakban alapjában véve is nagy súlyt kap a kölcsönösség elve. Az asztalos anyagárban készíti el az orvos rendelőjének ajtaját, cserébe az orvos, ha úgy adódik, ingyen vizsgálja meg az asztalos fiát. A Hezbollah amellett, hogy komoly szervezőmunkát végez, és erőforrásokkal gazdálkodik, csupán annyit tesz, hogy politikai színt ad ennek a kölcsönösségnek.

– Ha a bátyámhoz egy szegény keresztény megy, akkor őt is ingyen megvizsgálja – állítja Mazen.

A síiták lakta területeken ugyanis sok helyütt maronita keresztények is élnek. A felekezetek ezért a mindennapok szintjén együttélésre vannak ítéltetve. A helyi sajátosságok az ország politikájára is kihatással vannak. Nem véletlen, hogy a vegyes területeken élő keresztények szinte egytől egyig a Hezbollahhal szövetséges Michael Oun tábornok pártját támogatják. A rivális Falangista és Libanoni Erők elnevezésű maronita pártok ezzel szemben gyakorlatilag saját, vegytiszta keresztény államot építettek ki Észak-Bejrútban, és az attól északra fekvő hegyvidéken. Egy falangista párti apuka így a gyakorlatban, ha akarná, se tudná hezbollahos orvoshoz vinni gyermekét.

A Keleten demokráciának nevezett államalakulat sok tekintetben különbözik nyugati névrokonától. Egy párt vagy mozgalom sikere itt elsősorban vezetője karizmájától függ. A keleti ember ugyanis elsősorban nem eszmékben és ideákban, hanem személyekben és személyeknek hisz. Libanonban bár van hagyománya a pártoknak, azok a hagyományoknak megfelelően sokkal inkább egy-egy karizmatikus vezér, semmint egy ideológia körül csoportosulnak.

A Hezbollah esetében a karizmatikus vezető több mint adott. Haszan Naszrallah 1992 óta irányítja a pártot. Személye mára szinte kultikus tiszteletnek örvend az egész országban. A síiták igazi messiásként tekintenek rá. A szunniták és keresztények jó része pedig bár ellenérzéseket táplál a Hezbollah irányába, Naszrallah hitelességét mégis elismeri. Pár nappal korábban például egy bejrúti keresztény kiskocsmában vártam Haszan Naszrallah televíziós beszédét, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy amikor a beszéd elkezdődött, még a rivális aktivisták által látogatott kocsma zaja is elcsendesült.

– Tudod, miért tiszteli mindenki Naszrallah sejket? – kérdezi egy öregúr. – Mert ő mindig az igazat mondja, és mindig betartja az ígéreteit.

– A háború idején az egyik izraeli hadihajóról rakétákat lőttek ki lakóházakra – veszi át a szót újra Mazen. – Naszrallah sejk akkor megüzente az izraelieknek, hogy a hajó el fog süllyedni. Ők csak nevettek rajta. Pár nappal később azonban az ellenállás valóban kilőtte a hajót.

Ez csak egy történet a sok közül. A Hezbollah vezetője a legtöbb arab politikussal ellentétben eddig még soha nem beszélt a levegőbe. Az „igazmondó sejk” hitelét növeli az is, hogy a párt többi vezetőjével egyetemben hívő síita muszlim ember. Ez fontos bizalmi faktor. Bár Libanonban a politikai erők hivatalosan nem feltétlenül vallási elven szerveződnek, a vallási kötődés mégis nagyon fontos. A Közel-Keleten ugyanis mindenki vallásos. Vagy ha valaki személy szerint nem is hisz dogmákban, önmagát akkor is felekezete szerint definiálja. Vagy ha nem, hát a környezete teszi ezt vele. A világnak ezen a részén ugyanis az egyén önmagában nem létezik. A felekezetiség igen fontos eleme az egyén identitásának. Bár a véres polgárháború emléke miatt ezt szinte mindenki tagadja, egységes libanoni tudat máig nem alakult ki. Ez az ország igazi rákfenéje. Szinte minden felekezet és politikai párt máshogy képzeli el az ország jövőjét. Csakúgy, mint a Hezbollah fegyverzetének a sorsát. Mára ugyanis a Hezbollah az egyetlen politikai erő, amely képzett fegyveres milíciával rendelkezik. A több mint két évtizedig tartó polgárháborút lezáró 1989-es taifi egyezményt kísérő 1559-es ENSZ-határozat kimondja, hogy a milíciáknak nincs többé helyük Libanonban. Mivel azonban a szír csapatok az országban voltak, és a déli határ védelmét a velük szövetséges Hezbollah látta el, senki nem panaszkodott. A szírek kényszerű kivonulása után azonban ez megváltozott. A 2006-os háború óta pedig a rivális frakciók egyre gyakrabban követelik a Hazbollah lefegyverzését.

– A Hezbollah le fogja tenni a fegyvert – elmélkedik egy szakállas férfi. – Naszrallah sejk is megmondta, hogy a Hezbollah csak addig ragaszkodik a fegyveréhez, amíg Izrael fenyegeti Libanont, és megszállva tartja a Shebaa-farmokat.

A Shebaa-farmok ügye persze nem ilyen egyszerű. Az ENSZ ugyanis Szíria részének ismeri el a területet. Damaszkusz azonban, hogy legitimitást adjon libanoni szövetségese fegyverzetének, libanoni földnek minősítette a megszállt területet, arra hivatkozva, hogy ott zömében libanoni polgárok birtokolnak földeket. A vita tehát parttalan.

– Hogyan tudnánk megegyezni, amikor a kormány Amerika kezére akarja játszani az országot? – mérgelődik Hadzs Haidar.

Én pedig magamban mosolygok, hiszen pár napja Bejrútban szunnita barátaim szóról szóra ugyanezt mondták, leszámítva, hogy kormányerők helyett az ellenzék, Amerika helyett pedig az Irán szavakat használták.

– Azt mondják, Irán ügynökei vagyunk – vág közbe Mazen. – Ne hidd, hogy a Hezbollah Irántól kapja a pénzét. A párt és a szervezet üzemeltetését a tagok és a támogatók adományaiból állják.

Hogy ki kinek az ügynöke, persze nehéz kérdés. Régi bölcsesség, hogy Libanon sorsáról soha nem Libanonban döntenek. Addig, amíg a térség nagy játékosai, Irán, Szíria, Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok nem tudnak megegyezni bajos ügyeikben, Libanonban sem várható béke.

A Hezbollah támogatói, csakúgy mint a falangisták, drúzok, Amal pártiak, és a többi frakció követői, elsősorban saját vezetőikben hisznek. Rájuk bízzák, hogy lavírozzanak a kis- és nagypolitika világa között. Saját vezetőiket szinte soha nem kritizálják. Ilyen a demokrácia közel-keleti értelmezése. Az emberek kizárólag a vezetők megválasztásának pillanatáig élnek a kritika jogával. Utána azonban a döntéshozatal már teljes egészében a megválasztottak dolga. Az emberek pedig nemcsak, hogy tartózkodnak attól, hogy bírálják elöljáróikat, de azok hibáit egyszerűen semmisnek tekintik.

Úgy döntök, próbára teszem a libanoni lélek eme sajátosságát.

– Milyen hangja van Naszrallah sejknek? – kérdezem a körülöttem ülőktől.

Ők kissé furcsállóan néznek rám, mintha nem értenék a kérdést. Végül a szakállas férfi válaszol:

– Gyönyörű – feleli szemében áhítattal.

A többiek bólogatnak.

– Beszédeit sokszor megzenésítik, és úgy árulják a piacon – teszi hozzá Mazen.

Szavaikat én is bólogatással nyugtázom, de magamban elmosolyodok. Naszrallah sejk ugyanis raccsol. Bár a beszédhiba nem zavaró, a laikus fül számára is azonnal feltűnik. A Hezbollah hívei azonban nem veszik észre. Ez nem síita, hanem sokkal inkább libanoni sajátosság. A falangisták például tekintélyes vezérként kezelték a 2006 novemberében meggyilkolt Pierre Gemayelt, annak dacára, hogy a fiatal vezető hangja legjobb indulattal is a kappanéra hasonlított, politikai képességei pedig meg sem közelítették felmenőiét.

Hadzs Haidar kinyitja a kasszaként szolgáló íróasztal fiókját, és fényképeket vesz elő. Mellém ül, és lapozni kezdi őket.

– Látod? – mutat az első képre, amelyen ő látható, amint magával Haszan Naszrallahhal fog kezet. – Öt éve készült, mikor a sejk egyszer Nabatiyében tartott beszédet – mondja büszkén.

A második képet látva, kissé elkerekedik a szemem. A fénykép Asúra ünnepén készült. A képen vérrel áztatott leplet viselő férfiak háta látható. A fotós tökéletesen elkapta a pillanatot, ahogy a korbácsok a levegőbe emelkednek, hogy egy pillanat múlva újra és újra lecsaphassanak a véresre szántott hátakra. A képet szemlélve megdöbbenéssel látom, hogy a férfiak közt van Hadzs Haidar is. Ő egyébként mint korábban már mondta, mérnökember. Németországban végzett, és mindennapjait a realitás talaján éli. Számol, mérlegel és precízen tervez. Mégis, amikor eljön az évforduló, társaival saját testük kínzásával emlékeznek Husszein imám passiójára.

Furcsa, nyugati ésszel érthetetlen kettősség ez. A síita lélek egyrészt igen nyitott és vevő az újításokra, másrészt pedig európai ésszel felfoghatatlan fanatizmussal viszonyul saját vallásához, és ápolja a mártírkultuszt. Az Asúra egyébként az időszámításunk szerint 680-ban zajlott le a kerbalai csata mellett. A síiták kalifajelöltje, Husszein imám az iraki Kúfa városa felé tartott, amikor Kerbala mellett rajta ütöttek a rivális Jazíd ibn-Abú Szufján seregei. Őt és embereit egytől egyig lemészárolták. Sokan ezt tekintik a síita–szunnita szakadás legfőbb momentumának. A szunniták ezt követően megalapították az Omajjád Birodalmat, felekezetük pedig a mindenkori többséggé vált. A síiták kisebbségbe szorultak. A vereség emléke mélyen ül a lélekben. „A halál nem tántoríthat el, és a mártírrá válás Isten ajándéka” – fogalmazott a hagyomány szerint Husszein imám.

Dél-Libanon 2006-os bombázása tovább erősítette a libanoni síiták által is táplált mártírkultuszt. Sokuk egyenesen kötelező áldozatként fogta fel a 33 napos háborút.

– Ha valaki meghal, abból hősi halott lesz, és a mennybe jut – magyarázza egy szakállas férfi. – Ennél nagyobb dicsőség nem is érheti őt és családját.

A bombázások súlyos áldozatokkal jártak. Az izraeliek szerint kizárólag a Hezbollah bázisait bombázták. Ez azonban errefelé nem ilyen egyértelmű dolog. A szervezet irodái ugyanis egyszerű lakóépületekben, polgári lakások közé vannak beékelve. Az emberek ennek ellenére nem érzik úgy, hogy pajzsként használják őket.

– A testvérem is egy ilyen irodában dolgozik – közli kissé felháborodott hangon Mazen. – A Hezbollah az életünk. Ha kell, a saját testünkkel védjük meg.

Bár a háború utószele belpolitikai válságot szült, a bombázások alapvetően csak növelték a dél-libanoniak elszántságát és vezetőikbe vetett bizalmát.

– A vezetők családjai is kivették részüket a harcokból – meséli Hadzs Haidar. – Naím Kasszem sejk fia súlyosan megsebesült.

– A kormánytól semmit nem kaptunk – legyint Mazen. – Ha a Hezbollah nem lenne, sokan még ma is sátrakban laknának. – Izrael mellényúlt a háborúval – elmélkedik tovább. – Azt hitték, hogy el tudják pusztítani az Iszlám Ellenállást. De nem – rázza a fejét. – A Hezbollah mi vagyunk. Ha el akarják pusztítani, hát akkor mind egy szálig le kell gyilkolniuk bennünket.

Sayfo Omar