A mai Észak-Kínának nevezett terület a nagy faltól északra található megyék és autonóm területek összessége. Egykor a fehér hunok, a xiongnuk (hiung-nu) kagánjának uralma alá tartozott, később a Mongol Birodalom része lett. Az elmúlt pár évszázad során lassan Kína részévé vált. Az itt élő népek azonban a kínai fennhatóság ellenére mindmáig erős kötődéssel viseltetnek a hunok és magyarok iránt. A merészebb felfogások szerint még maga Attila is itt látta meg a napvilágot, hogy később segítségére siessen nyugatra szakadt testvéreinek az államalapításban – a hagyományok és az emlékezet mélyen megőrizte nagy királyunk kultuszát ezen a területen is. A magyarokat éppen ezért nemcsak rokonnak, de testvérnek tartják mind az ujgurok, mind az urmongolok, de még az alapvetően kínai kultúrával bíró sárga hanok is a Sárga-folyó mentén.

A xiongnuk, vagyis az egykor itt élő hun törzsek a belső-ázsiai népek szerint egykor a világon legnagyobb kultúrával rendelkező nemzete volt, az első államalkotó nép ezen a területen. A velük való rokonság kérdése pedig mind a mongolok, mind a belső-mongolok egyik legnagyobb problémája. A kínai források évezredek óta foglalkoznak a fehér hunokkal, hitük szerint írásukat is nekik köszönhetik. A mongol nemzetnek azonban nincs akkora történelme, mint szomszédaiknak, így a mindennapok legnagyobb kérdésévé vált megfejteni az évszázados titkot, a magyarokkal és a hunokkal való rokonság kérdését. A kultúra és a nyelvészet szakértői sorra veszik fel a kapcsolatot a magyar kutatókkal, segítséget kérve. És mivel a kapcsolatot leginkább az ősök által áthagyományozott motívumokban kell keresni, a mongol kutatók az elmúlt években egy újabb terület vizsgálatába kezdtek.

A nyelvi emlékek és a kulturális rokonság mellett a zene a harmadik a sorban. A népzene olyan mélyen él a hierarchikus társadalmak lelkében, hogy hasonlóságát joggal tekinthetjük mérvadónak a népek rokonságának vizsgálatában. Az elsődleges érv pedig az a világszerte elismert tény, miszerint a népzene a legtöbb nemzetnél maradandóbb, mint a nyelv, tovább él és öröklődik egy esetleges nyelvcsere után is. Mert míg a nyelv a társadalmon belüli és kívüli érintkezés céljából jön létre, a zene kizárólag az azonos nemzethez tartozók, a nemzeten belüli kapcsolattartást szolgálja – a nép szellemiségének egyik legfontosabb megnyilvánulásaként.

A magyar népi élet és a zene kapcsolata mindig igen mélyen gyökerezett. A gyermekek már nagyon fiatalon megismerkedhettek az egyes tevékenységekhez kapcsolódó dallamok világával, A fiatalok az előző századokban a többgenerációs együttélésnek köszönhetően soha nem a közvetlenül felette álló generációtól kapták a tudást. A nagyszülők és a dédszülők tanították a gyermekeket, akik így már eleve évszázados örökséget kaptak.

A dalok rendszere pedig, akár a néptánc, mindenütt megváltoztathatatlan és megbonthatatlan rendszert képviselt a mindennapokban. És bár a szokásjogon alapuló nevelés hazánkban mára kiment a divatból, hála a múlt század nagy kutatóinak, lejegyzett formában mégis fennmarad. Ahogy az a kétszázezer népi ének is, mely változatlan formában vészelte át az ezredéveket.

A magyar népzene megismerését mi Kodálynak és Bartóknak köszönhetjük. A kínaiak körében e két kutató méltán olyan nagy népszerűségnek örvend, amekkorára saját hazájában ma aligha számíthatnak. A kínai diákok a Kodály-módszer elvei alapján ismerkednek meg saját és a magyarok népzenéjének pentaton rendszerével, az egyetemen Bartók kutatásai az elsődleges tananyag, míg az utcán járva a mörönhúrok, a tradicionális mongol hangszerek zenészei Belső-Mongólia-szerte magyar dalokat pengetnek a járókelők örömére. A magyar és a kínai zenei kapcsolat az itt élőket naponta figyelmezteti, valaha több volt e két nép között, mint azt bárki gondolná. Kodály Zoltán már a hetvenes években felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar népzene gyökereit nem a finneknél kell keresnünk, hanem valahol távolabb, a messzi ázsiai pusztákon, mégis Bartók volt az, aki először ki merte mondani, hol. Szerinte a „legrégebbi magyar népi dallamok legfőbb sajátsága egy bizonyos pentaton rendszer és egy bizonyos, úgynevezett ereszkedő dallamszerkezet”, amelynek keleten leginkább a kínai zene dallamszerkezete felel meg. A mostani kínai és mongol kutatások pedig ezt a kört is leszűkítették az északi területekre.

Észak-Kína jelenleg a hanokon (a kínaiak saját magukra alkalmazott megnevezése) és a bevándorló koreaiakon kívül tizennyolc különböző nemzetiségnek ad otthont, melyek közül mind az altaji népcsalád nyelveit beszéli. Az altaji népek zenéje pedig egész Eurázsiában is egyedülálló módon mindazokat a sajátosságokat magán viseli, amelyek nyomán joggal párosíthatók egy európai népcsoport zenei hagyományaival, ami pedig nem más, mint a magyar. A keleti zenetörténészek szerint ez a fajta rokonság egyedülálló az egész világon.

Mikor Bartók Béla összegezte a magyar népdalokat, három csoportot különböztetett meg közöttük. A legkorábbiak, a hazatérés előtt már meglévő „régi stílusú dallamok” voltak. Kodály már a magyar népzene ősrétegeként jellemezte ezt a csoportot, amelyre az ötfokú hangsor és az alsó kvinten ismétlődő dallamszerkezet volt a jellemző. A pentaton hangrendszerek többfélék is lehetnek, bár meglehetősen kevés nemzet büszkélkedhet azzal, hogy ősi hagyományaik eme bonyolult rendszer alapján épülnek fel. Mind a magyar, mind a kínai zenei nyelvben öt különböző hangsorban képezhetők. Nálunk ezt nevezik dó-, ré-, mi-, szó- és lá-pentatonnak, míg a kínaiak gong, shang, jue, zhi és yu hangsornak hívják. Du Yaxiong kínai zenetörténész kutatásai szerint a dél-kínai népdalok hetven százaléka az úgynevezett zhi hangnemhez tartozik, míg az északi és a mongol népdalok Külső- és Belső-Mongóliára való tekintet nélkül a yu csoportba tartoznak. A yu-pentaton használata pedig egész Eurázsia területén csak Belső-Ázsiában és a Kárpát-medencében jellemző. Itt pedig még egy hasonló vonást is találunk, az ötfokúság mellett ugyanolyan minőségben megjelenő kvintalitást.

Kvintalitás és pentatónia – nincs még két nép, mely együttesen alkalmazná ezt a két rendszert. A hivatalos álláspontot szem előtt tartva a múlt században finn és ugor dallamokat is vizsgálat alá vetettek, hiszen Kodály feltételezése szerint a nyelv és a zene kialakulása mindig egymás mellett, egymásra hatva történt. Szomjas-Schiffert György zenetörténész hétezer finn dallam közül mindössze tizenegyben találta meg a kvintek használatát, és alig több mint százban az ötfokúságra való utalást. A finnugor nyelvcsalád másik ága, az obi-ugorok pedig egyáltalán nem ismeri egyik hangképzési módszert sem.

Ezek után a józan ész számára felfoghatatlan módon meg sem kísérelték a világ legnagyobb dalkincsével rendelkező nemzet gyökereit felkutatni. Igaz, kicsit messzebbre kellene tekinteni, de Belső-Ázsia megadhatná a választ. Itt ugyanis nemcsak a hangszerkezet, hanem a dalok hossza is rokonságot mutat. A ma ismert négysoros népdalok kezdeti formája a kutatások szerint ugyanaz lehetett, mint amit az ázsiai területeken még őriznek, két egymásra rímelő sor, avagy a négy sor keresztrímes formája.

Du Yaxiong sokévi kutatásának eredményeként állapította meg, hogy a hanok egyes dalaikban ugyan alkalmazzák a fenti rendszert, ám csak azon népek őrzik népzenéjükben, amelyek a Bajkál, a Külső-Bajkál, a Mongol-fennsík, valamint az Amur mentéről származnak – és a Kárpát-medence magyarjai. A kutató úgy véli, nem lehet véletlen, hogy a yu- és a kvint-pentaton szerkezetet használó nemzetek mind azonos területről származnak, hiszen a földrajzi elhelyezkedés nagyban befolyásolja a beszéd, így az énekek hangrendjének kialakulását is. Mivel a magyar népzene legősibb rétege nem a finnugor hagyományokat követi, „nem lehet pusztán azzal magyarázni, hogy a magyarok elvesztették eredeti finn-ugor zenei hagyományukat, amikor Krisztus előtt 500 körül török kulturális hatás alá kerültek. Azt kell mondani, a magyarok elődnépei soha nem éltek az Uraltól nyugatra, a Volga alsó folyásvidékén” – írja egyik tanulmányában. Sokkal valószínűbb, hogy az itt élő altaji népekkel laktak együtt a mai Észak-Kína területén.

Ezen a vidéken ugyanis a Krisztus utáni évszázadokban egy ótörök nyelvet beszélő nemzet lakott, együtt az altaji és a hun törzsekkel. A kínai kutatók szerint az sem elképzelhetetlen, hogy egy törökökkel rokon nyelvet beszélő hun csoport vándorolt át a Kárpátok közé, melynek nyelve az évszázadok során változott. Ezt a felfogást egész Kínában igaznak vélik, ezért is nevezik ugyanúgy évszázadokkal később a magyarokat, mint egykor a hunokat. Ha a nyelvünk a kutatások szerint nem is akkora mértékben, de a népzenénk mégis ugyanolyan formában megőrizte a török alapokat, mint az ázsiai altaji népek esetében.

Sajnos a magyar népzenekutatás számára a Volga völgye ma még komoly akadályt jelent – ezen túl hazai kutató még nem merészkedett. Pedig érdemes volna, hiszen az őstörténeti kutatások mellett az etnomuzikológiai vizsgálatok kiterjesztése elengedhetetlen történelmünk rekonstruálásához és megismeréséhez. A keleti népek zenéjének vizsgálata pedig akár újabb érv lehet a belső-ázsiai hun–magyar rokonságra és őshazánk megtalálására.

Gerhát Petra