„El lehet menni Magyarországról”

(Gyurcsány Ferenc)

Horváth úr jó szakemberként először a konkurenciát mérte fel. Megnézte napjaink elektromos autóit, és végül Kínából rendelt kettő darabot. Ez a két autó viszonylag magas színvonalat képviselt az árammal hajtott autók piacán. Horváth Sándor László meglátása szerint a technikával nem, de a minőséggel azért komoly gondok voltak. Ő különbet épít, gondolta. Feleségével, aki a leendő autó külsejét tervezte, lázas munkába kezdett.

Tíz hónapra a gondolat megfoganásától, mára szinte teljesen kész a prototípus. A cél a megbízhatóság, igényesség és biztonság volt. A készülő autó a Bontino nevet kapta. Akkumulátorok hajtják a motort, amely óránként 45-50 kilométeres sebességre képes, és egy töltéssel 80-120 kilométert lehet megtenni vele. Az akkumulátorokat 40 perc alatt lehet 80 százalékos telítettségre hozni, 3-5 órát igényel a teljes feltöltés, ami természetesen hálózatról történik. Ideális munkábajáró autó. Amennyiben a töltés a munkahelyi parkolónál is megoldható, akár nagyobb távolságokról is be lehet vele járni.

Az autó kialakítása tetszetős, a felhasznált anyagok igényesek. A karosszéria erősített üvegszálból készült. Hatalmas belső tér és panoráma fogadja az utast, a kék árnyalatú üvegeken kívül az ajtók is átlátszó polikarbonátból vannak. Extrák is kerültek az alaptípusba: fűthető elektromos tükrök, króm ajtókilincsek, könnyű alufelni. Az előre gyártott elemeknek köszönhetően az autót egy ember nyolc óra alatt összeszerelheti. Mivel az autó készítése és a piackutatás együtt folyt, az eredmény több mint háromezer érdeklődő lett. Többek között a Köztársasági Őrezred, a rendőrség, a posta és több magánszemély is fantáziát látott az autóban.

2007 júliusában Horváth úr elkezdett komoly támogatókat keresni a gyártásra, a nagy érdeklődésre való tekintettel. Levelet írt különböző innovációs társaságoknak, a Magyar Fejlesztési Banknak, Kóka Jánosnak és Fodor Gábornak is. A levél a bemutatkozást, a múltbéli sikereket és a jövővel kapcsolatos terveket tartalmazta. Leírta, hogy nem ajándékpénzt kér, hanem banki hitelre lenne szüksége a sorozatgyártás elindításához, tehát nem vissza nem térítendő támogatásért kilincsel. A hitel összege százmillió forint volna.

Az első válasz egy dunántúli üzleti társaságtól jött, amely csupán azt kérte a támogatásért cserébe, hogy Horváth úr töviről hegyire számoljon be tervéről, ide értve az üzleti és gyártási titkokat is. A válasz természetesen nemleges volt. Más, úgymond innovációs társaságok felajánlották szolgálataikat pályázatok megírására, ami úgy öt-hat milliójába került volna Horváth úrnak, és nyolc-kilenc hónapnyi időt vett volna igénybe.

A második válasz a Gazdasági Minisztérium és a Külügyminisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Befektetési és Kereskedelem-fejlesztési Kht.-tól jött. Ők azt mondták, hogy támogatást sajnos nem tudnak adni, mert csak kiállítások és prospektusok támogatásával foglalkoznak, mellesleg ezek a támogatások is csak pályázati úton érhetők el. Ehhez képest a kht. honlapján a következő olvasható: kapcsolatokat teremt a belföldi vállalkozók, az állami és a regionális közigazgatási intézmények és a külföldi partnerek között, kiterjedt bel- és külföldi irodahálózattal és információs bázissal rendelkezik, befektetés ösztönzéssel és kereskedelemfejlesztéssel foglalkozik, információnyújtó, tanácsadó és szolgáltató szervezet, projekteket menedzsel, export- és importlehetőségeket közvetít magyar vállalatoknak, külkereskedelmi partnereket keres és így tovább.

Kiderült azonban, hogy a minisztériumi kht.-t főleg a külföldi tőke érdekli, a magyar nem annyira, ezért sajnos úgy tűnt, hogy Horváth úr egyik csodálatos szolgáltatásukba sem illik bele. A Hankook gumigyár például beleillett.

Fodor Gábor is válaszolt, miszerint gratulál, a terv remek, de mivel a villanyautó nem termel energiát, ezért nem tudják támogatni. Ez a meglepő állítás igaz, hiszen az elektromos autó nem energiát termel, hanem megtakarít, mégpedig úgy, hogy közben nem bocsát ki káros gázokat.

Kóka János viszont nem válaszolt. Gazdasági miniszterként megtehette, hiszen nagy úr volt. Maradtak hát a bankok. A bankok a százmillió forintos hitelkérelemre 300 millió forintos ingatlanfedezet kértek, valamint azt, hogy Horváth úr hozzon még három-négy embert, akiket annyira érdekel az autó, hogy már előre ki is fizették az árát. A százmillió forintból egyébként 50 autót tervezett készíteni Horváth Sándor László. Ez számításai szerint elég lett volna az induláshoz és a folytatáshoz is. A bankok azonban nem így gondolták.

Így került Horváth úr Ausztriába.

Egy korábbi vállalkozása alkalmával Weiz városában időzött. Ott egy beszélgetés során elmesélte a polgármesternek a villanyautó terveit, aki ennek hatására meghívta egy ökojármű-kiállításra, amire el is ment családostul. A kiállítás ingyenes volt. Minden gyártó kész járművel jelent meg, egyedül Horváthék kezében nem volt más, csupán tervek és prospektusok. Viszont ők voltak az egyedüliek, akik elektromos autót hoztak.

A hiányosságok ellenére a következő történt: meglátogatta pultjukat Weiz város polgármestere, a város marketingigazgatója, illetve a tartomány sportért, energiáért és környezetvédelemért felelős minisztere. Mindhárman nagy fantáziát láttak az autóban, amit elképzelésük szerint kiválóan lehetne a turizmus területén felhasználni. Ezért ezt mondták:

– Herr Horváth, ez fantasztikus! Mi tárt karokkal várjuk Önt! Önnek Graz mellett területet biztosítunk, hogy üzemét létrehozhassa. Kap kedvezményes támogatást is.

Ezeket a lehetőségeket Weiz város marketingigazgatója megtoldotta azzal, hogy amennyiben a városban lesz a képviselete a cégnek, akkor az összes marketingköltség felét állják, ha pedig exportálna a vállalkozás, akkor az egészet. Ezenkívül állják a teljes nyitó ünnepség költségeit, kommunális adókedvezményt biztosítanak, illetve a bérleti díj 40 százalékát is átvállalják.

Az üzletbe Graz városa is beszállt. Az érdeklődésre való tekintettel Horváthék úgy döntöttek, hogy a forgalmazást franchise rendszerben kívánják megoldani. Tehát, ahol igény van az autóra, ott nyitnak egy fióktelepet.

Minden vállalkozó örömében pezsgőt bontott volna ilyen ajánlatok után. Akár több üveggel is. A Horváth család azonban úgy gondolta, hogy ők magyarok, ezért mégis inkább megpróbálják elsősorban Magyarországon megcsinálni az üzletet. Az osztrákoktól udvariasan időt kértek, és hazajöttek.

Hogy miért a turizmus lett az elsődleges célpont? Azért, mert a vállalkozó úgy gondolta, hogy az autóba beépít egy számítógépes rendszert, amit az adott város adataival fel lehet tölteni. Így a turistát tulajdonképpen az autó vezeti el a látnivalóhoz.

Ebből a város profitál, hiszen bérautószolgálatot hozhat létre. Természetesen magánszemélyek is megvehetnék az autót, amelynek ára bruttó 2,5 millió forint, ami ebben a kategóriában nevetségesen olcsó, különösen ilyen felszereltség és minőség mellett. Az autó önsúlya 650 kilogramm, terhelhetősége 400 kilogramm. Ellátták lopásgátló immobilizerrel is. Az autó motorjára egy év kilométerhatár nélküli garancia jár, a karosszériára 3 év.

Szóval, Horváthék a kecsegtető osztrák meghívás ellenére is hazai telephelyű gyárban és gyártásban gondolkoztak, ám ekkor jött a hideg zuhany. „Kóka pannon puma háton” – rikoltotta világgá több médium is a szenzációt, bemutatván egy pici piros elektromos autót, amit széles mosollyal Kóka János miniszter vezetett. A miniszter elmondta, hogy tervezik az autó magyarországi gyártását, amelynek a székhelye Székesfehérvár lesz. Több száz milliós állami támogatás ad a kormány a remek üzletre és hasonlók… Mintha arcul csapták volna őket, Horváthék ekkor tudták meg, hogy számukra nem marad más választás, mint Ausztria.

Mellesleg érdemes összehasonlítani a két autót. Horváthék autójának alapadatait már ismeri a kedves olvasó. A Kóka-féléét azonban nem. Ez egy 14 éves modell amiből a 14 év alatt mindössze 200 darabot adtak el. Vagyis Kóka János egy bukott szériával büszkélkedett. A Kóka-autó méretre jóval kisebb és kényelmetlenebb. Minősége meg sem közelíti a Bontinóét. Az ára azonban 3,5 millió forint lenne.

De csak most jön a lényeg. Az autót csak úgy lehetne Székesfehérváron gyártani, ha a magyar állam ötszázmillió forinttal beszáll az üzletbe, ugyanis az autó német tulajdon. A licenc ára ötszázmillió. A magyaroknak ezenkívül garanciát kellene vállalniuk arra, hogy minden évben egy megadott darabszámot értékesítsenek.

Vajon ki segítette tető alá hozni a boltot? Hát persze, hogy a fent már említett Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Kht. Még egy érdekes adalék. Kóka úr kedvese, Szandrocha Kamilla az MBK Kht.-ben olyan pozíciót tölt be, ahol a támogatásokról döntenek. Miért, miért nem, a Kóka-autó megjelenése után Horváth úr, aki addig folyamatos levelezésben állt a postával, már egyetlen megkeresésére sem kapott választ. Majd egy Kóka-interjú kapcsán kiderült, hogy a miniszter a postásoknak is ígért a licencautóból…

Látható tehát, hogy Horváth úr esélyei Magyarországon egyenlőek a nullával. Az, hogy az ötlete milliárdos nagyságrendű piacra nyit kaput, nem számít. Az, hogy munkahelyeket teremt, nem számít. Az, hogy elismerést hozhatna hazánknak, nem számít. A magyar pénz nem kell Magyarországon. Nem kell, mert a külföldi tőkével jobban lehet játszani. A külföldi tőkét ugyanis valami rejtelmes úton valahogy mindig elkíséri kétes hírű üzletfele, a kenőpénz. Rossz az, aki rosszra gondol, de Horváth úr keserédes története láttán nehéz jóra gondolni.

Az események ismeretében arra kényszerülünk, hogy kijelentsük, Horváth Sándor László fejlesztő-feltaláló, a Gyurcsány–Kóka-korszak politikai menekültje lett. Adjon az osztrákok szerencsecsillaga neki jó erőt, egészséget, hitet, akaratot és sikert, ha már a magyaroké sajnálja tőle.

Váli János